Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1972 (79. évfolyam, 1-50. szám)

1972-05-21 / 21. szám

Amerika egyetlen katolikus magyar hetilapja Catholic Hungarians’ Sunday The only Catholic Hungarian Weekly Newspaper in the United States Egyes szám ára: 20 cent KIADÓHIVATAL: — EDITORIAL OFFICE: Price of one copy: 20 cent 1739 Mahoning Avenue, Youngstown, Ohio 44509 — Telefon: (216) 799-2600 Nixon elnök: Aknazárral a háború kiterjedése és fokozása ellen ---------a békéért--------­­ ­Nixon elnök május 8-án váratlanul a televízió elé lépett és szózatot intézett nemcsak az amerikai néphez, hanem a vietnami háborúban érdekelt ösz­­szes felekhez, a Szovjetunióhoz is. Az elnök beje­lentette, hogy csökkentse a vietnami háború újab­ban kirobbant hevességét, azt a támadást, amelyet az északvietnami haderő intézett Dél-Vietnam ellen, hogy végső eredményben a vietnami háborút befe­jezze, hogy az ott lévő 60,000 amerikai életét a veszélytől megmentse — elrendelte azoknak az északvietnami kikötőknek aknazárral való elzárá­sát, amelyeken keresztül Észak-Vietnamba a kom­munista hatalmak öntik a támadáshoz szükséges hadianyagot. Mivel a beszéd összefoglalása a mai amerikai külpolitikának, mivel a beszéd döntő ki­hatással lesz az amerikai belpolitikára is és mivel a beszéd a világesemények központjába kerül, szó­­ról-szóra közöljük az elnök beszédét magyar for­dításban.) Húsvéti támadás szovjet fegyverekkel — Jó estét! öt héttel ezelőtt, húsvét vigíliáján Észak-Vietnam kommunista hadseregei nagy töme­gekkel támadást indítottak Dél-Vietnam ellen, olyan inváziót kezdettek, amelyet azok a tankok, az a tüzérség és az a többi haladott fegyver tett lehetővé, amellyel Hanoit a Szovjetunió és más kommunista államok látták el. A délvietnamiak vitézül harcoltak, hogy vissza­verjék ezt a brutális merényletet. A veszteségek mindkét oldalon igen súlyosak. A legtragikusabb, hogy több mint 20.000 polgári áldozata van ennek a merényletnek, közöttük nők és gyermekek azok­ban a városokban, amelyeket az északvietnamiak az emberi életet semmibe véve indokolatlanul ágyúz­­tak. , Amerika új béketárgyalásokat kezdeményez Amint a nemzetnek adott jelentésemben 12 nap előtt meghatároztam a USA szerepét, a támadás­sal szemben a mi szerepünket korlátoztuk légi és tengeri bombázásra, a bombázást északvietnami és délvietnami katonai célpontokra irányoztuk. De azt is jelentettem, hogy Észak-Vietnam nagytömegű katonai támadására azzal válaszoltunk, hogy szé­leskörű, új béke-erőfeszítéseket tettünk, hogy a há­borút tárgyalások révén be lehessen fejezni. Április 20-án dr. Kissingert Moszkvába kül­döttem, ahol négy napon át megbeszéléseket foly­tatott Brezsnyev főtitkárral és más szovjet vezetők­kel. Utasítottam dr. Kissingert, hogy hangsúlyo­zottan emelje ki kívánságunkat: gyors megoldást keresünk a háború kérdésében és hajlandók va­gyunk megvizsgálni minden lehető megoldást. Ez­­időben a szovjet vezetők úgy mutatták, hogy ők is érdekeltek a háború befejezésében egy olyan megoldás alapján, amely mindkét oldalt tekintve igazságos. Sürgették, hogy vegyük fel a tárgyalá­sokat ismét Párizsban és úgy mutatták, hogy hasz­nálni fogják evégből konstruktív befolyásukat is. Felhatalmaztam dr. Kissingert, hogy bizalma­san, nem nyilvánosan találkozzék a fő északviet­nami megbízottal, Le Duc Tho-val, ami május 2- án, kedden meg is történt Párizsban. Porter nagy­követ, mint tudják, április 27-én, majd május 4-én ismét megkezdette a tárgyalásokat Párizsban a nyil­vános konferencián. Ezeken az üléseken úgy a nyilvános, mint a nemnyilvános üléseken, az ellen­ség szájából nem hallottunk mást mint szónoki bombasztokat és annak a lemeznek az újbóli és új­bóli lejátszását, hogy követelik, adjuk meg magun­kat. Például a május 2-i titkos ülés előtt felhatal­maztam dr. Kissingert, hogy a békéhez vezető minden lehető utat-módot beszéljen meg velük. Az északvietnamiak egyszerűen elutasították, hogy bár­minő megoldásról szó is essék. Egyszerűen megta­gadták azt is, hogy ők maguk bármiféle új meg­oldást ajánljanak fel. Ehelyett egyszerűen felol­vasták szóról-szóra előző, a nyilvánosság előtt han­goztatott követeléseiket. Mit ajánlott fel Amerika? Beltaios,­óit jö legy több, mint hát­mas éves folyó nyilvános és bizalmas tárgyalásokon mire ju­tottunk Hanoival. A USA teljes egyetértésben dél­vietnami szövetségeseivel és azok teljes hozzá­járulásával felajánlotta a maximumot, amit a USA elnöke még fel tud ajánlani. Felajánlottuk a harcok csökkentését. Felajánlottuk a fegyverszünetet, az amerikai csapatok kivonásának határidejével. Fel­ajánlottunk új választásokat, amelyeket nemzet­közi ellenőrzés mellett folytatnának le és pedig a kommunisták részvételével nemcsak a választás­ban, de az ellenőrzésen is. Thieu elnök felajánlotta, hogy egy hónappal a választások időpontja előtt lemond. Felajánlottuk a hadifogolycserét és pedig olyan alapon, hogy minden amerikai hadifogolyért, akit szabadon bocsátanak, mi 10 északvietnami ha­difoglyot adunk. Mivel válaszolt Észak-Vietnam? És Észak-Vietnam, minden ajánlatunkat kihívó szemtelenséggel és sértegetéssel fogadta. Kereken és gőgösen visszautasították azt, hogy tárgyalások révén befejezzük a háborút és megteremtsük a békét. Minden békeajánlatunkra az volt a válaszuk, hogy fokozták a háborút. Csak az alatt a két hét alatt, mióta felajánlottam Hanoinak, hogy vegyük fel ismét a tárgyalásokat, Hanoi három új katonai offenzívát nyitott meg Dél-Vietnamban. Ez alatt a két hét alatt az a veszély, hogy a kommunista kor­mány Dél-Vietnam 17 milliónyi népességét ural­m­a alá hajthatja megnövekedett és a kommunista offenzíva most már elért eddig a pontig, hogy sú­lyosan veszélyezteti annak a 60.000 amerikai ka­tonának az életét, akik még Vietnamban vannak. Mi lehetőség maradt? Így hát ebben a háborúban már csak két le­hetőségünk maradt. Első lehetőség: a nagytömegű támadást mozdulatlanul nézzük, elnézzük, hogy ve­szélyeztetünk 60.000 amerikai életet és átadjuk a délvietnamiakat a terror hosszú éjszakájának. Ez nem történhet meg. Meg kell tegyük azt, amit meg kell tenni az amerikai életek és az amerikai becsü­let védelmében. A második lehetőség: a tárgyalóasztalnál az ellenség teljes merevségét elfogadva csatlakozunk az ellenséghez és kommunista kormányzatot léte­sítünk Dél-Vietnamban. Ez sem történhet meg. Nem juthatunk el a nagylelkűségtől az árulásig. Világosan és határozottan választanunk kell a teendők három vonala között. Azonnali vissza­vonása minden amerikai erőnek, folytatása a tár­gyalásokkal való kísérletezésnek, vagy döntő ka­tonai lépés a háború befejezésére. Mi lenne a vietnami, amerikai vereség következménye? Tudom, hogy sok amerikai választaná a teen­dők első vonalát, a csapatok azonnali visszavonását. Azt hiszik, ezen a módon a USA befejezhetné a há­borút, a kivonulás megszüntethetné csapataink ve­szélyét. Politikai szempontból ez igen könnyű megol­dás lenne a magam szempontjából. Hiszen minde­nek előtt­ nem én küldöttem oda át, Vietnamba a több mint félmillió amerikait. Ellenkezőleg, én hoztam haza, mióta hivatalba léptem, 500.000 em­bert Vietnamból. De­­ felmondani kötelezettsé­günket Vietnamban ez azt jelentené, hogy 17 millió délvietnámit adnánk át a kommunista zsarnokság­nak és terrornak. Ez azt jelentené, hogy amerikai hadifoglyok százait hagynánk kommunista kézben anélkül, hogy szabadonbocsátásukért bármi árat tudnánk azután majd kínálni. Amerikai vereség Vietnamban az ilyesfajta támadások biztatására szolgálna szerte az egész világon. Az olyan támadásokra biztatna, amely­ben kisebb állam, felfegyverezve nagyobb szövet­ségese fegyvereivel kísértésbe jöhetne, hogy tet­szése szerint támadja meg a szomszédos országot akár Közép-Keleten, akár Európában vagy más körzetekben. A világ­béke nagy veszélybe kerülne a vietnami amerikai vereség­ következtében»— ■ A teendők második vonala lenne: folytatni a tárgyalásokat, hogy ily módon jussunk egyezmény­hez. Nos, ez volt az az út, amelyet választottunk kezdettől fogva és ezt követjük továbbra is. Tár­gyalni szeretnénk, de máris megtettünk minden észszerű ajánlatot máris megpróbáltunk minden lehető utat-módot, hogy ezt a háborút a tárgyaló­­asztalnál fejezzük be. A probléma az, amint jól tudják, hogy a tárgyaláshoz két fél kell. És eleddig az elmúlt négy éven át az északvietnamiak kihívóan visszautasítottak mindent a tárgyalásokon, kivéve azt, amit ők írtak elő. Ami végeredményben azt jelentette, hogy a USA létesítsen kommunista ural­mat a 17 millió délvietnami lakosság felett , akik nem kérnek a kommunista kormányzatból. Nincs választásra lehetőség Világos tehát, hogy ami a teendők három vo­nala kö­zötti választási lehetőségnek látszott, nem ad egyáltalán választási lehetőséget. Az öldöklést ebben a háborúban meg kell szüntetni. Azzal, hogy kivonulunk, csak még rosszabbá tennénk a vér­fürdőt. Ha csupán a tárgyalásokra hagyatkozunk a szélsőséges ellenségnek időt adnánk arra, hogy támadásával előre haladjon a terepen. Csak egy módozata maradt annak, hogy az öldöklést megszüntessük. És ez az, hogy ne enged­jük bejutni az északvietnami törvényszegők kezébe a háború fegyvereit.­­ A vietnami háború alatt az USA önmagát olyan módon korlátozta, amely a háborúk évköny­veiben példa nélküli. Ez nekünk, mint nagy nem­zetnek, felelősségünk volt. Felelősségünk volt, mint olyan nemzetnek, amely — és erre mi amerikaiak büszkék lehetünk, Amerika mindig is így volt — nem a hódítást, hanem a békét kereste. De amikor az ellenség minden fékét veszti, amikor teljes had­erejét harcolva szomszédjának területére veti, a­­mikor visszautasítja a tárgyalásokat — akkor új helyzetbe kerültünk. Ilyen körülmények között, 60.000 amerikai veszélyeztetésével, bármelyik elnök, aki elmulasztja a határozott cselekvést, visszaélne hazája bizalmával és egyben a világ békéjének az ügyével is. Meg kell tagadni Hanoitól a fegyvereket Ennélfogva úgy határoztam, hogy meg kell tagadni Hanoitól azokat a fegyvereket és után­pótlást, amelyre szüksége van ahhoz, hogy foly­tassa a támadást. Vietnam Köztársaság teljes tá­mogatásával és együttműködésével a következő in­tézkedéseket rendeltem el, amelyeket most, míg szólok hozzátok már folyamatba is tesznek. Az északvietnami kikötők minden bejáratát el­aknásítják, hogy ezzel elejét vegyék a kikötő meg­közelítésének és ezekből a kikötőkből kiinduló északvietnami tengeri tevékenységnek. USA erők utasítást kaptak, hogy tegyenek meg minden szük­séges intézkedést, hogy a belső és felséghatáron belüli, északvietnami vizeiken tilalom alá vessenek minden utánpótlást. Vasútat és más szállítási lehető­séget a lehető legteljesebben ki fogják kapcsolni. Az Észak-Vietnamban lévő katonai célpontok légi és tengeri bombázása tovább folytatódik. Ezek az akciók nem irányulnak senki más nem­zet ellen. Azokat az országokat, amelyeknek a hajói ma északvietnami kikötőkben tartózkodnak, máris értesítették, hogy hajóik három napi haladékot kap­nak, hogy biztonságban elhagyhassák a kikötőket. Ez után az idő után az aknák robbanókésszé vál­nak és bárminő hajó, amely megkísérli, hogy az északvietnami kikötőkbe befusson vagy azokat el­hagyja, ezt a saját kockázatára teszi. Amerika két feltétele Ezeket az intézkedéseket, amelyeket elrendel­tem, vissza fogjuk vonni, ha a következő feltéte­leinket teljesítik: (Folytatása a hetedik oldalon) Minden tárgyaláshoz két fél kell AUS 1­73 LOUIS SZATMARY 2218 N LINCOLN AVS CHICAGO ILL 60614 VI. Pál pápa levele Mindszenty Józsefhez­ ­Bécsben, a Pázmáneumban Mindszenty József bíborost, esztergomi érseket, Magyarország hercegprímását felkereste az Ausztriában akkreditált pápai, apostoli nuncius, főtiszte­lendő Opilio Rossi, aki a bíboros 80-ik születésnapja alkalmá­ból átnyújtotta neki a Szentatya személyes levelét. A levél­ben VI. Pál pápa a következőket írja:­ „A mi tisztelendő testvérünknek, Mindszenty József bíborosnak, Esztergom érsekének. Habár emlékezetünk sohasem feledkezhet meg rólad, most azonban még különösebb melegséggel száll hozzád tiszteletünk és szeretetünk, hiszen leve­lünknek különleges az alkalma is: nyolcvanadik szü­letésnapodat ünnepied nemsokára. Ezt az évfordulót mindig úgy tekintették a ré­giek és a hagyományok, mint sikeres és szerencsés évfordulót és éppen ezért Főtisztelendő Testvérem, azt óhajtottuk: ne múljék el ez a nevezetes nap anél­kül, hogy ne küldjük szerencsekívánataink kifejezését és legjobb kívánságainkat, arra törekedve, hogy ez­által is növeljük belső boldogságodat. Az irántad érzett barátság és jóakarat, amely mindig eltöltött bennünket, késztet arra, hogy tanújelét adjuk érzé­sünknek és ez alkalommal is biztosítsunk afelől, hogy milyen őszinte megbecsüléssel vagyunk irányodban. Amint most visszatekintünk mindazokra a tettek­re, amelyeket évek hosszú során át teljesítettél, nagy lélekkel, fáradhatatlan buzgalommal és a pásztor sze­­retetével az Egyház szolgálatában és a nyájért, a­­mely rád bízatott és amint mérlegeljük mindazokat a nehézségeket, amelyeket elviseltél életed hosszú pályáján, meggyőződéssel hisszük, minden jogod meg­van a szentírás arany szavainak az alkalmazására: «Jó volt, hogy Istenbe kapaszkodtam és reményemet őbelé, Uramba és Istenembe helyeztem» (Ps. 72, 28). Mert valóban: «Szükségünk van erre a reményre, hogy megtehessük útunkat, ez az, ami vigasztal és bátorít az úton, végig.» (Szent Ágoston, Értekezés, 158, 8; PL 38, 866). A hatalmas Isten kegyelme adja meg, hogy ten­magad vihesd végbe szóban és cselekedetben azt, ami tetszésére van Neki, Szűz Mária segítségével és irá­nyításával, aki Magyarország királynője, hatalmas édesanyja az Istennek, akinek védelmébe ajánlunk Téged és szeretteidet mindörökre. Ezek lennének hát azok az érzések és gondolatok, amelyekkel mi olyan őszintén szólni akarunk hozzád most, amikor elérkeztél életednek ehhez a mérföld­kövéhez. Főtisztelendő Testvérünk, szívből jövő jó­kívánságainkat küldjük apostoli áldásunkat, mint Isten segítségének, erejének és bátorításának zálogát. A Vatikánból, 1972. március 22-én, főpapságunk­nak kilencedik évében VI. PÁL’" Katonai versenyfutás Magyarországért Aki otthon élt a második világháború utolsó éveiben, jól emlékszik arra, milyen szívósan tartotta magát az a hír, a­­melynek valódiságában annyi magyar reménykedett, hogy Magyarország földjére elsőnek nem orosz, hanem nyugati, angol-amerikai csapatok érkeznek. Volt, aki úgy tudta, hogy ejtőernyős alakulatok szállnak le a nagyobb magyar váro­sokban, de volt, aki úgy tudta, délről a Balkán felől érkeznek majd szárazföldi angol erők, hogy Magyarországot megszáll­ják. A szovjet megszállás felesleges vérengzéseit, kegyetlen­kedéseit, az osztályharcos bossziúállást mindenki előre látta. Mégsem így történt és a magyar népnek át kellett menni azon a poklon, amit a szovjet „dicső és dúló” haderő jelentett, Focsanival, a tömött marhavagonokkal, Szibériába hurcolt magyarokkal és a végeérhetetlen helyi kegyetlenkedésekkel, rablásokkal és erőszakokkal. A Moszkvában megjelenő Znamja című szovjet folyóirat februári és márciusi számában folytatólagosan közölt emlék­irat jelent meg, amely elmondja, hogy Magyarország megszál­lásáért versenyfutás folyt a nyugati haderő és a szovjet haderő között. Moszkva azonban mindenáron meg akarta kaparintani Magyarországot, ahogy akkor érveltek, mert így jutnak Né­metország hasa alá, ahogy ma értik, mert így tarthatnak fegyvert Magyarországon a Nyugat lágy része alá — még 1972-ben is. Az emlékiratot Sz. Styemenko szovjet hadsereg­­tábornok írta, aki a háború alatt a szovjet hadsereg vezér­karán dolgozott, mint a hadműveleti osztály egyik vezetője. A Magyarország megszállásáért folytatott versenyfutást a két haderő között ez az emlékirat is elmondja, ha az abban foglaltak hitelességét nem is lehet minden kritika nélkül elfo­gadni. Az emlékirat közölt része azzal a tanácskozással foglal­kozik, amely egyik részről Churchill és Eden, másik részről Sztálin és Molotov között foly le. Antonov vezérkari főnök­nek kellett az angolok előtt beszámolni a fronthelyzetről. Mi­előtt a megbeszélések megkezdődtek volna, Sztálin, mint fő­­parancsnok látni akarta Antonov beszámolóját. Styemenko vitte el Sztálinhoz az írásba foglalt beszámolót. íme, Styemenko előadása arról, hogy mi történt:­­ Döntés Sztálin dácsájában „Elindultam a «közeli dácsára». Nem volt hosszú az út, és az autó rövid idő múlva már a jól ismert kanyargós úton haladt. Sztálint egyedül találtam. Miután köszöntött, elvette a be­számolót, és bement a dolgozószobájába. Megtömte a pipáját, rágyújtott, és komótosan leü­lt az asztalához. Egymás után nézte át az oldalakat. A beszámolót huszonöt-harminc percre tervez­ték, számításba véve azt is, hogy Antonov nem csupán felol­vassa, hanem egyes dolgokat a térképen is megmutat. Nem messze ültem, teljes készültségben. Sztálin köhécsel­­ve, hallgatagon bele-belejavított a beszámolóba, kérdést azon­ban nem tett fel. # Magyarországot megpirosceruzázta A végefelé a főparancsnok piros ceruzájával megjelölt egy részt, és megjegyezte: — Ezen a helyen, Styemenko elvtárs, kissé erőteljeseb-­­­ben írtunk terveinkről. Mondjuk el, hogy minél előbb igyek­szünk elérni a hitleri Németország határaihoz, és ennek érde­kében előbb bevesszük Magyarországot. Ezért ma Magyar­­(Folytatása a­ harmadik oldalam).

Next