Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1972 (79. évfolyam, 1-50. szám)

1972-05-14 / 20. szám

HONTALAN MAGYAR KULTÚRA Arató Pál S. J.: Archívum Históriae Pontificae Most jelent meg a római Gregoriánum egyháztörténettudományi karának kiadásában a pápaság történelmének bibliográfiája, melyet Arató Pál jézustársasági atya, a neves történettudós és bibliográfus állított össze. A jelenkornak ez a nagy műve tökéletes átfogó képet nyújt egyházunk múltjáról és fejlődéséről a kezdettől 1971-ig a legújabb irodalomnak a pápasággal foglalkozó bibliográfiájával. A könyvek és egyéb irodalmi munkák sorrendje, az általános áttekintést adó cikkek-könyvek felsorolása után, a Szentatyák uralkodásának időrendjében történik. A pápák neve alapján soroltatnak fel azok a művek, melyek az egyes egyházfők uralkodásának idejével foglalkoznak. Általános leírásokat a felsorolás elején találnak a történetkutatók, és a kereszténység első századairól valamennyi feltalálható művet felsorol Arató atya, amennyiben az az első keresztények római életével foglalkozik. A kereszténység fejlődésének őrei, a pápák, akiknek munkáját mindenkor figyelemmel kísérték a kortársak. A ma embere is Róma felé tekint, tudósok és kutatók elemzik a múltat, leírják kutatásaik eredményét és a történész összeállítja, elérhetővé teszi a többi kutatónak, hogy folytassák az elkezdett munkát. Ez a nagy jelentősége a bibliográfusok napot és éjt rabló gondos gyűjtésének. Hálátlan munka, nem csillog, nem lesz soha „best seller", de nélkülük olyan lenne a történelemkutatás, mintha az utasok számára nem készülnének pontos térképek és útjelzőtáblák, mindenkinek magának kellene keresni az utat, előbbre csak vergődve jutnának, tán sose érnének célhoz. Közel háromszáz oldalt tesz ki az 1970/1971-ben megjelent művek felsorolása, melyet az írók nevének és a tartalomnak alfabetikus sorrendben való összeállítása egészít ki.(ti.) Római naplótöredék Idő: 1936 tavasza. A PALAZZO FALCONIERI, azaz a Római Magyar Intézet második emeletén lakik dr. Luttor Ferenc prelátus, quirináli követségünk kánonjogi tanácsosa, mindnyájunknak kedves ,Monsignore”-ja Mi pedig, mint fiatal ösztöndíjasok, habzsoljuk a római életet. Egy szép tavaszi napon cserportos kirándulást szervezett a Monsignore Grottaferratába, az ottani híres görögkatolikus bazaikánus apátságba. Miután mindent megmutatott és élvezetesen elmagyarázott, betértünk egy kis osteriába, ahol ugyancsak sajtot és rhortadémát tudott adni a padrone, de annál finomabb bort hozott a szerény ennivalóhoz. Hörpintgettük is buzgón a grottaferratai nektárt, a becsípés határáig. A Monsignore láthatóan élvezte a fiatalok jókedvét, de azután sajnálattal bejelentette, hogy távoznia kell. Mi azért ne zavartassuk magunkat. Azzal magunkra hagyott bennünket. Nemsokára mi is indulni készültünk és fizetni akartunk, de a padrone mosolyogva közölte, hogy minden rendezve van, a Monsignore a teljes számlát kifizette. Rómába visszatérve, elhatároztuk, hogy viszonozni fogjuk a Monsignore gavalléros vendéglátását. Kirándulást szerveztünk hát Ostiába s arra vendégül meghívtuk előkelő barátunkat, aki örömmel tett eleget meghívásunknak. Ostia romvárosának megtekintése után betértünk egy hangulatos ostériába, megkértük a Monsignorét, hogy, mint vendégünk, rendeljen bármit tetszése szerint, s azzal nekiültünk az evésnek-ivásnak. Ízlett az ostiai bor is, jókedvünk kerekedett s a vig társaságban jókedvre hangolódott a Monsignore is. Egy idő múlva azonban sajnálattal közölte, hogy vissza kell térnie Rómába, de mi maradtunk, amíg kedvünk tartja. Azzal autójába ült és elrobogott, mi pedig örültünk, hogy mindennel ellátuk magas vendégünket. Rövidesen nekünk is szedelőzködnünk kellett, hogy elérjük a Róma felé menő vonatot. Hívtuk a padronét és fizetni akartunk, ő azonban kezével elhárító mozdulatot tett és mosolyogva közölte, hogy az egész számla rendezve van, a Monsignore minden kifizetett. (Voltunk vagy húszan!) Ilyen volt egy igazi magyar úr, a balatonfüredi kovácsmester fia. Lutter prelátust később Délamerikába sodorták a második világháború utáni viharok. Ott fejezte be földi életét. Mi pedig, akik részesei voltunk római életének, holtunkig kegyelettel őrizzük az emlékét. * AZON A TAVASZON, mint fiatal ösztöndíjas, feleségemmel fáradhatatlanul jártam az örök Város patinás utcáit. De egy márciusi reggelen meglepetve álltunk meg a Corso Vittorio Emanuelén emelkedő komor, mindig zárt kapujú Massimi-palota előtt. A kapu tárva-nyitva, előtte pedig diszruhás, alabárdos kapuőr áll méltóságteljes komolysággal. És látjuk, hogy többen mennek be a kapun, akadály nélkül. Beléptünk hát mi is a díszruhás portás mellett a hatalmas renaissance palota kapuján és elindultunk felfelé a 15. századi lépcsőházban. Közben körülnéztünk. Minden tárgy a kora-renaissance levegőjét árasztotta. Úgy éreztük, hogy ott évszázadok óta semmit sem mozdítottak el a helyéről. Még teljesebbé tette ezt az érzésünket a második emeleti, nyitva lévő szobákba való belépésünk. Szabadon mehettünk szobáról szobára, régi bútorok és régi családi emlékek között. Mert ez a palota valóban Róma legrégibb családjának, a Massimi hercegeknek az otthona ma is. A család a pun háborúkig viszi vissza eredetét és nevét. Ősük, Fabius Maximus, római hadvezér mentette meg Rómát Hannibal támadásától és leszármazottai ma is büszkén viselik az olaszossá formált Massimi nevet. A nagy római hadvezér emlékét a palota szalonjában nagyméretű falfestmény örökíti meg. A szobákat járva, egy kis történet jutott eszembe. Amikor Napóleon győztesen bevonult Rómába, éppen egy Massimi herceg volt Rómi kormányzója s ő járult a város nevében hódoló üdvözlésre a császár elé. Napóleon, aki már tudott a Massimi-család antik római eredetéről, az üdvözlés után némi gúnnyal megkérdezte a herceget, hogy valóban Fabius Maximus-e a család őse. Mire a herceg szobormereven így válaszolt: — Felség, lehet, hogy ez csak legenda, de miután az emberek több, mint kétezer éve ezt beszélik, lehet benne valami. Közben egy kápolnává átalakított, közepes nagyságú szobába léptünk, ahol éppen misét mondott egy vénséges vén, fehérszakállú pap. Nem latin és nem görög szertartással, hanem talán örmény rítus szerint misézett a fülledt pompájú, szinte túlvilágian misztikus hangulatú kápolnában. A múlt kelt ott életre, minden titokzatosságával és mélységével. Az öreg pap nem ostyával végezte a miseáldozatot, hanem nyúlósan lágy tésztát kevert egy arany edényben és azt vette magához kis kanállal, majd azt adta az eléje járuló áldozóknak is. Egyik olasz látogatótársunk elmondta ennek a napnak a történetét. A Massimi hercegi család egyik fiatal tagja súlyos betegen feküdt a később kápolnává átalakított hálószobájában. A tizenötéves, reménytelenül beteg fiúhoz elhívták a már akkor szentként tisztelt Nerei Szent Fülöpöt, aki 1581. március 16-án csodás módon, egy óra alatt meggyógyította a súlyos beteget. Ennek emlékére azóta minden évben, március 16-án, az évforduló napján, a család megnyitja a kápolnát a látogatók számára. Minket jószerencsénk éppen azon a napon vitt a Massimi-palotához. Olasz barátunk azt is elmondta még, hogy a most élő Massimi herceg „jettatore”hírében áll, azaz szemverő ereje van. Ebben az olaszok nagyon hisznek. Azt tartják, hogy a jettatore mindenkire szerencsétlenséget hoz, akivel érintkezik, sőt még arra is, ahol a nevét kimondja. Ebédnél elmondtuk nagy élményünket ösztöndíjas barátainknak, akik némi irigységgel hallgatták, de nevettek is a settatore-babonán. Egyikük azonban, Buday György, az ismert fametsző művész, megkérdezte, hogy találkoztunk-e a palotában „vele”. — Kivel? — kérdeztem én. — Hát azzal, akiről beszéltél! — válaszolta Gyurka, a világért sem mondva ki a Massimi nevet. Mert hát ki tudja. Egy settatore, mindenre képes!... Dr. Bíró Béla Bujdosó Bálint: Az idegen (Kimaradt az Odysseiából) Akkor a tűzhelynél települve beszél vala ekként Alkinoosz, vendégszerető sziget ősi királya: — „Mondd, idegen, ki atyád? s aki ringata, édesanyád ki? Hol vala bölcsőd, hol futorál gyerekül? Mi hazából vert ki a vándorsors? Feleség, kicsinyed hazavár-e? Mondd, idegen, ki a hangunk más muzsikára szabod ki, melly anyanyelv a tiéd? A „vizet", „kenyeret" mi szavakkal kérted, s azt hogy „anyám”, hogy „éjtszaka”, „este”, „halál", gyermeki nyelvbe miként nevezed? Idegen, mi az ország, mely nem hív idegennek?” ... A vendég messzi tekinte, hallgat a nagydarabig, s mint szikla a mélybe ha gördül, jöttek a súlyos igék foga zárt rekeszén csikorogva: — „Bölcsőm? Messzi anyám? úz atyám neve? ... [Szörnyű húsz év már! Hol van a régi gyerek s az az ország? Nincs sehol immár! Tudd meg, büszke király: Nem Ulisszes népe a népem. Indultam Keleten bár, nem visz utam Ithakába ... Boldog Ulisszes, akit vendégelt néped előttem, tán haza eljuta már, győztes vala: zárt kapu várja. Győzteseket szeretik, földön meg az égben is áldják ... Verteket el-kiverik mindenünnen, „nemszeretem” név nemzetüké, kiki rúgja-löki s kinevetve gyalázza. „Trójai”, tudd, a nevem ... Vagy lenne, ha állana Trója ... Szőke Skamander a víz, igen, az még elfolyik ottan, mint a gyerekkorom is, mint elfolya minden azon tájt... Partján bolygó kicsiny láb, tornyainál Ilionnak. Fürdöttünk kacagón, s lengett az ezüst-hal a horgon. Vertük a labdát ott, mint győztes nép fia bárki... Tornyán míg Ilion delet üt, hazahív a szülőkhöz... Hogy ki atyám meg anyám? Hazaföldem? Múlt, feledett múlt... „Barbár vad” nevek ők... Átkozza-gúnyolja a győztes. Volt hellén, aki kérdeze: trójai nyelv, ugye, dák az? Merre van ős Ilion? S ugye nyelve görög, Priamusnak? Károga más hellén: Méltón vésze isteni Trója! „ósdi királyok alatt egy szörnyeteg eszme nyomott el népeket” (s nyomta ölé ez a jelszó szent Iliont csak!) Népek? Mind görög ott most már ... Csak a csontok a földben, ők csak az én népem. Ragyogó várrom, de talán már újra fölépíté görögének a bősz Agamemnon. Utcáit, palatát, sose látom, más idegen ház áll a helyén. Priamus meg a nép kusza múltja-jövője: földnek alatta pihen, Styx partjain őgyeleg árván, s tengereken, s amiként most... jobbodon itt ez a vendég ... Jószívű Alkinoosz, te reákok hősi királya . Trójai vagy görög, ülteted itt s elkérdezed őket, honnan s merre ... Talán igazán is érdekel, avvagy kérded a többi szerint, gazdának kérdeni illik. Alkinoosz, felelek: Haza senki se vár. „Haza” nincs már. Nincs olyan ország, mely „idegen” néven ne nevezne. Tudni akartad, hát tudjad, s ha görög vagy, a művet végezd! Krmagul im minek is maradok egyedül csak?... ... Nagyszívű úr!Ide bocsásd keserű szavaim meg! A néped boldog víg nyugaton: csupa szív ... S énbennem a szív is megkövesült... Hogy fájt valaha! S nem fáj íme többé ... Zöldei a fű romokon. Nagy idő foly a Múlt óceánba. Küld szigetel szigeteknek, s mindenik „otthonom" íme! VI. Pál áldása után A pápa áldás gyógyító erejében mindenkor hitt Róma és Olaszország katolikus népe. A régi krónikák számtalan példával támasztják alá ezt a népies vallásos hitet. Amióta a pápa a világot járta, máshol is jegyeztek fel hasonló eseteket. Amint a La Croix beszámol róla, a legutóbbi pápai utazás után híre támadt egy gyógyulásnak. Hőse egy tizennyolc esztendős ausztráliai leány, Dianna Brennan. Mindkét lábára bénán feküdt abban a sydnei kórházban, ahová VI. Pál pápa ellátogatott. A pápa áldása után a béna lány lábra állt és elindult. Az orvosok azóta is figyelik. Megállapították, hogy teljesen meggyógyult. Tűz Tamás est Ottawában Későn érkezett „Meghívó” alapján közöljük: az ottawai Bartók Béla Kör április 29-én, szombat este 18 órai kezdettel Tűz Tamás irodalmi estet rendezett az Ottawa University 121. sz. McDonald Hall előadótermében (375. Nicholas Street). A Torontóban élő papköltőt Schwilgin Frigyes mutatta be a közönségnek. A versek elmondásában közreműködött dr. Szabó Jánosné. A műsor keretében előadásra került: Sugár Rezső „Szerenád” című műve, vonós trióra. Előadták: Széles Lajos, I. hegedű: Irving Thompson, II. hegedű, és Geoffrey Hunter mélyhegedű. A magyar irodalom és zene kedvelőit a kimagasló előadásra, vendégeikkel együtt a Bartók Béla Kör hívta és szeretettel várta. Magyarok letelepülése Burgenlandba A Fertő-tó közelében, Parndorf (volt Pandurfalva) nagyközség elöljárósága, a világban szétszórt magyarok részére, település céljából 40 ezer qm területet parcellázott fel. A telkek qm-enként 45 osztrák Schillingbe kerülnek.. Ugyanott a vasút mentén ipari telep létesítése céljából, még olcsóbban vásárolható terület. Érdeklődők forduljanak a következő címre: Ungarischer Wirtschaftsverein in der Bundesrepublik Deutschland, 85 Nürnberg 5, Postfach 150, Germany. (Fizetett hirdetés) 75. évforduló A gépesített teheráruforgalom fennállásának 75. évfordulójáról emlékeztek meg nemrég a stuttgarti Mercedes-Benz Műveknél. Daimler 1896 szeptemberében mutatta be a nyilvánosságnak az első motorerővel meghajtott tehergépkocsit, amely később egy angol cég tulajdonába került. A személygépkocsik már majdnem tíz éve közlekedtek, amikor Berlinben üzembe helyezték az első menetrendszerűen közlekedő autóbuszt. Az első robbanómotorral ellátott teherautó óránkénti sebessége 3—12 km között mozgott, s mint ahogy az egykori prospektusból kitűnik, „hátrafelé is” lehetett velük menni. Ez volt a szenzáció! Kerekei vasból voltak. Négy modellt gyártottak belőlük, áruk pedig 4650 és 7630 aranymárka között volt. Gottlieb Daimler 1898-ban a Párizsi Automobil Kiállításon mutatta be „a világ legmodernebb" kéthengeres tehergépkocsiját. Hét évvel később adták át a forgalomnak Berlinben az az első, 14 lóerős „Daimleromnibuszt”. Ma már viszont a teheráru-forgalom aránya anynyira megnőtt, hogy világszerte a hatóságok kénytelenek korlátozásokat életbe léptetni. Gyors karrier a lassú indítás után ... Tollas Tibor. ŰRHAJÓS Elérted hát az égbe szakadt Holdat! Szemed csápjával széthullt világod tartanád — csak pásztázol az űrbe, porló tejút csillagait űzve s karodra szállt bolygódat nem látod. Szállj vissza földedre szédült űrhajós! Ne csak a Holdat mérd, kihűlt kráterek csontüreg szemét az ég falához, de lásd testedből szakadt magányos bolygód, az ismeretlen gyermeked. ( „Eszterlány”) Buzogányné Katinka: A magyar nyelv és a cserkészet „Vigyázzatok ma jól mikor beszéltek És áhítattal ejtsétek a szót. A nyelv ma nektek végső menedéktek, A nyelv ma tündérvár, katakomba, Vigyázzatok ma jól, mikor beszélték.” (Reményik Sándor) Minekünk, kik odahaza születtünk a magyar nyelv valóban tündérvár, katakomba. Bárhol a világon élünk — oázis. A nyelv nekünk továbbélés, erő. Gyermekéveink gyönyörű emlékei, jegenyefák suhogása, pipaccsal tarkított búzamezők lengése, dióverés, akácillat, muskátlis ablakok, anyám sírja. A nyelv nekünk hazajárás, az első kibukkanó hóvirág, tavaszi ibolya keresés, kakukszó és patak csobogás, rozmaringillat, szénásszekér és aratódalok. A nyelvben újra éledünk, régi régi dallamok, érzések, színek, illatok, ízek életre kelnek bennünk. Régi emlékeink rakosgatják össze mint egy színes mozaikot. A nyelv nekünk valóban végső menedékünk. Jönnek a gyermekek, unokák, szerte a nagyvilágban, másod- és harmadgenerációs magyarok, akik, nem tudják, hogy milyen csodálatosan szép a tavasz Magyarországon s nem értik, hogy azt a vérrel áztatott magyar rögöt miért szeretjük olyan forrón, utolsó szívdobbanásunkkal. Valamit adni kell nekik, ami összekapcsol bennünket velük, valamit örökségül. Hagyhatunk-e nekik nagyobb értéket, gazdagabb kincset, mint magyar kultúránkat? A mai ifjúságunk igen nagy rétege már rátalált az életnek erre a bölcsességére, mert keresi az élet szellemi értékeit, mert rájött, hogy ami szépséget és értéket elraktározunk lelkünkben, az valóban a mienk. A tudást és lelki élményeket soha senki el nem veheti tőlünk, ez maradandó gazdagságunk. Mikor ennek, a tudásraszomjazó ifjúságnak átadjuk örökségünket, ezt a magyar kultúrával tele kincsesládát, a mi feladatunk és felelősségünk még otthon született magyaroknak, hogy átadjuk nekik az aranykulcsot ehhez a varázsládához, s a kulcs, a zár nyitója, magyar nyelvünk. A magyar nyelven keresztül tárul eléjük tragikus hős történelmünk, a magyar nyelven keresztül fogják megszeretni és megbecsülni azt a népet, melyből ők is gyökereztek. A nyelven keresztül fogják élvezni csodálatosan szép irodalmunk, népdalaink páratlan zamatját. A magyar nyelven keresztül fogják megszeretni népünket és érezni, hogy közénk tartoznak. Ezelőtt pár évvel meglátogattam egy magyar asszonykát, aki a helybeli magyar iskolát vezette s igen szépen működő énekkara is volt. Régi kuruc dalok kottáit kérte kölcsön s elbeszélgettünk az este. Elmondotta, hogy ereiben skót vér csörgedez, szülei kiskorában fogadták örökbe, örök hálával gondol szüleire, hogy magyarnak nevelték, soha nem lett volna részese különben ennyi szépségnek. Ezek a szülők valóban élték a magyar, szent kötelességet, a magyar hivatást, magyart neveltek a kis skót lányból. Az idén megtartott tiszti vezetőképzőn egy svájci származású tisztjelölt azt mondotta, többet tudok Magyarországról mint Svájcról. Igen ez a többet-tudok billenti a mérleget a mi javunkra. Ez legyen ifjúságunk érdeme, ez a többet-tudás, érezzék, többletet kapnak, melyért érdemes dolgozni és áldozatot hozni, ez a többlet színesítse meg életüket. Mi, akik még otthon szívtuk magunkba a magyar kultúrát, a mi feladatunk, hogy helyünkben egy-egy őrszemet hagyjunk, hogy az új magyar ifjúságot meggyőzzük arról, nem hiába való e gazdag nyelvet megtanulni s ápolni, mert páratlan kincsek tárulnak elő általa. Aki e nyelvet bírja, az hírvivője és szószólója lesz magyar ügyünknek, magyarságunk megtartásának. Magyar cserkészeinket szerte a nagyvilágon nem az tartja egybe s nem az teszi cserkészetünk egységessé, hogy egyformán tisztelgünk és menetelünk, de igenis az, hogy ajkunkon egyformán cseng az édes magyar szó. A nyelv, ami összetart bennünket, áthidal tengereket és határokat, a nyelvben egyekké válunk, általa egy más világba lépünk, egy más gondolatvilágba, egy más érzésvilágba, a nyelv által leszünk magyarok. Ennek a nyelvnek külön varázsa van. Halálos vétek volna, ha elmulasztanátok, ha nem ismernétek fel ezt az igazgyöngyöt, amelyen a gyermek anyját édesanyámnak szólítja. Most hozzátok szólok, leánycserkészek, jövendő édesanyák. Legyetek hivatástok tudatában. Titeket is majd igy szólítsanak: édesanyám. S legyen valóban édes nektek ez a szó, mely a ti fáradozástok gyümölcse s áldottak legyetek érte. Mert teljes meggyőződésem, hogy magyarságunk, magyar cserkészetünk sorsa a ti kezetekben, az eljövendő magyar anyák kezében van, s ők fogják átmenteni magyar cserkészetünket, rajtuk múlik népünk továbbélése, tovább fejlődése, kultúránk kibontakozása idegen országokban. Mi átadjuk nekik a kulcsot s rajtuk múlik, hogy menynyit mentenek meg maguknak, családjuknak gyermekeiknek ebből a mérhetetlenül gazdag kincsestárból, magyar kultúránkból. Rajtuk és rajtunk múlik, hogy minél többen szólaljanak magyarul a világ minden részében, s e nyelven keresztül. Népünket megszeretve mindenki a saját őrhelyén próbálja kivívni az igazságot és létjogosultságot magyar véreinknek. Hivatásunk tudatában fejlődjünk, alkossunk, haladjunk, használjuk föl magyarságunk örökségét, aknázzuk ki tehetségeinket, hogy az élen járjunk a nemzetek között. Tanítsuk egymást, szeressük egymást, magyar cserkészek, szerte a nagyvilágban, mert köztünk nincs határ. (Elhangzott a buffalói cserkésztiszti konferencián, 1972. január 1-én.)