Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1973 (80. évfolyam, 1-50. szám)
1973-01-14 / 2. szám
HONTALAN MAGYAR KULTÚRA Valami történni fog írta: Heinrich Böll (nyugatnémet író, az irodalmi Nobel-díj 1972. évi nyertese.) Életem egyik legérdekesebb szakasza az Alfred Wunsiedel gyárában ledolgozott idő. Természetemnél fogva inkább az elmélkedésre és a semmittevésre vagyok hajlamos, semmint a munkára, néha azonban szűnni nem akaró pénzügyi nehézségek — mert az elmélkedés sem jövedelmezőbb a semmittevésnél —, hogy úgy mondjam, valamilyen állás elfoglalására késztetnek. Életemnek egy ilyen mélypontján a munkaközvetítőhöz fordultam, s onnan másik két sorstársammal a Wunsiedel Gyárba irányítottak, egyelőre alkalmassági vizsgára. Már a gyár megpillantásakor felébredt bennem a gyanú, mert teljes egészében üvegtéglákból épült, s a világos épületek és világos helyiségek éppolyan ellenszenvesek nekem, mint a munka. Gyanúm csak erősödött, mikor a világos, vidám színekkel kifestett kantinban rögtön reggelivel kínáltak bennünket: csiíkos pincérnők tojást, kávét, pirítást hordtak fel, narancslevet ízléses kristálypoharakban, a világoszöld akvárium üvegfalához aranyhalak dugták oda unott képüket. A pincérnők olyan vidámak voltak, hogy majd szétpukkantak jókedvükben, óriási erőfeszítésükbe került — legalábbis nekem az volt a benyomásom —, hogy ne daloljanak egyfolytában. Úgy megteltek az el nem énekelt dalokkal, mint tyúkok a meg nem tojt tojással. Azonnal megsejtettem, amiről sorstársaimnak sejtelmük sem volt, hogy ez a reggeli is a vizsgához tartozik; következésképpen nagy odaadással, annak az embernek teljes tudatosságával ettem, aki tisztában van vele, hogy értékes anyagokat juttat szervezetébe. Olyasmit tettem, amire rendes, körülmények között a világ semmiféle hatalma rá nem vehetett volna: éhgyomorra narancslevet ittam, otthagytam a kávét, a tojást, a pirítós nagy részét, felálltam, és cselekvéssóváran fel-alá masíroztam a kantinban, Így aztán engem tessékeltek be elsőnek a vizsgaszobába, ahol kecses asztalokra kiteregetve vártak a kérdőívek. A falak zöld színárnyalata a berendezések megszállott rajongói ajkára az „elragadó” felkiáltást csalta volna. Sehol egy ember, mégis olyan biztosan tudtam: figyelnek, hogy úgy viselkedtem, mint egy cselekvéssóvárgó, aki azt hiszi, nem látják: türelmetlenül kirántottam táskámból a töltőtollat, lecsavartam a kupakját, a legközelebbi asztal mellé telepedtem, s mint kolerikusok a vendéglői számlát, magamhoz rántottam a kérdőívet. Első kérdés: Helyesnek tartja-e, hogy az embernek csak két keze, két lába, szeme és füle van? Itt arattam elmélkedéseim első gyümölcsét, habozás nélkül irtam a választ: „Tettvágyamhoz négy kar, láb, fül is igen kevés volna. Az ember nyomorúságosan van felszerelve.” Második kérdés: Hány telefonon tud egyidejűleg beszélni? Erre is olyan könnyű a válasz, mint egy elsőfokú egyenlet megoldása. „Ha csak hét telefonon beszélek, ideges vagyok, ha kilencen, már valamenynyire leterheltnek érzem magam.” Harmadik kérdés: Mivel foglalkozik szabad idejében? Válaszom: ,,Nem ismerem többé a szabad idő fogalmát, tizenötödik születésnapomon töröltem szótáramból, mert kezdetben vala a tett.” Megkaptam az állást. Valójában még a kilenc telefonnal sem éreztem, hogy teljesen le volnék terhelve. „Azonnal intézkedjék!” vagy: „Tegyen valamit! — Történnie kell valaminek. — Történni fog valami. — Történt valami. — Valaminek történnie kellene” — kiáltottam a kagylókba. De rendszerint a felszántó módot használtam, úgy éreztem, ez talál leginkább a légkörhöz. Érdekes volt az ebédszünet, amikor hangtalan vidámság közepette vitamindús ételeket fogyasztottunk. A Wunsiedel Gyárban csak úgy hemzsegtek az életpályájukat megszállottan mesélő emberek, de hát ez jellemző a tetterős személyiségekre. Életpályájuk az életüknél is fontosabb nekik, csak meg kell nyomni a gombot, s feltarthatatlanul árad belőlük. Wunsiedel helyettese, egy Broschek nevű férfi, azért tett szert hírnévre, mert hét gyermekét és béna feleségét tartotta el éjszakai munkából, egyidejűleg négy cég kereskedelmi képviseletét látta el jól, s két év alatt mégis két államvizsgát tett le kitüntetéssel. Amikor az újságírókmegkérdezték: , ,Mégis, mikor alszik?” Broschek azt felelte: „Aludni bűn.” Wunsiedel titkárnője egy béna férjet és négy gyermeket tartott el kötésből ugyanakkor filozófiából és honismeretből doktorált, juhászkutyákat tenyésztett s Vamp 7 néven mint bárénekesnő vált híressé. Wunsiedel maga azok közé tartozott, akik már reggel korán, alighogy felébrednek, cselekvésre határozzák el magukat. „Cselekednem kell” — gondolják, miközben erélyesen megkötik fürdőköpenyük övét. „Cselekednem kell” — gondolják borotválkozás közben, és diadalmas pillantást vetnek a borotváról a habbal együtt leöblített szakáll szőrre: e hajmaradványok az első áldozatai tettvágyuknak. Meghittebb ténykedéseik is elégtétellel töltik el őket: zubog a viz, ,hogy a papír. Történt valami. Kenyeret esznek, a tojásnak fejét veszik. Wunsiedel legjelentéktelenebb ténykedése is cselekvésnek látszott: ahogy a kalapját feltette, ahogy — energiától remegve — begombolta felöltőjét, ahogy feleségét megcsókolta — mind-mind tett volt. Irodájába lépve köszönés helyett ezt mondta a titkárnőjének: „Valaminek történnie kell!” S a titkárnő jókedvűen viszonozta: „Történni fog valami!” Ezután Wunsiedel osztályról osztályra vidáman elismételte: „Valaminek történnie kell!” „Történni fog valami!” — válaszolta mindenki. Magam is sugárzó arccal mondtam, mikor belépett hozzám: „Történni fog valami!” Az első héten tizenegyre emeltem telefonjaim számát, a másodikon tizenháromra, s reggel a villamoson azzal szórakoztam, hogy új imperatívuszokat eszeltem ki, vagy a történni igét különböző időkön, nemeken, kötő és jelentő módon hajszoltam keresztül; két napig ugyanegy mondatot ismételgettem, azt, hogy: „Valaminek történnie kellett volna”, mert nagyon megtetszett nekem; aztán újabb két napon át azt, hogy: „Ennek nem lett volna szabad megtörténnie!” S mikor már-már kezdtem úgy érezni, hogy teljes leterheléssel dolgozom, valóban történt valami. Egy kedd reggel — még el sem helyezkedtem jóformán — berobbant Wunsiedel a szobámba és elmondta mindenkori „Valaminek történnie kell”-jét. De volt valami megmagyarázhatatlan az arcán, ami miatt haboztam az előírásos vidám és eleven válaszszák „Történni fog valami!” Valószínűleg túl sokáig késlekedtem, mert Wunsiedel, bár különben ritkán kiabált, most rám ordított: „Válaszoljon! Válaszoljon, ahogy elő van írva!” S én válaszoltam, halkan és kelletlenül, mint a gyermek, akiből erőszakkal csikarják ki a beismerést: rossz vagyok. Nagy megerőltetéssel préseltem ki magamból a mondatot: „Történni fog valami”, s alighogy kimondtam, valóban történt is: Wunsiedel eldőlt, estében oldalra fordult és elterült keresztben a nyitott ajtó előtt. Rögtön tudtam, amiről meg is bizonyosodtam, amikor asztalomat megkerülve lassan a fekvő alak felé tartottam, hogy meghalt. Fejemet csóválva átléptem rajta, a folyosón lassan Broschek szobájához mentem és kopogtatás nélkül beléptem. Broschek íróasztalánál ült, mindkét kezében egy-egy telefonkagyló, szájában ,golyóstoll, egy noteszre jegyzett fel valamit, csupasz lábával az asztal alatt álló kötőgépen dolgozott, így veszi ki részét családja ruhatárának megjavításából. — Történt valami — mondtam csendesen. Broschek kiköpte a golyóstollat. Letette a két telefonkagylót s tétován leemelte lábát a kötőgépről. — Mi történt? — Meghalt Wunsiedel úr — mondtam. — Nem — mondta Broschek. — De igen — mondtam én —, jöjjön velem.— Nem — mondta Broschek —, az nem lehet — de belebújt cipőibe és követett a folyosón. — Nem — mondta, amikor már Wunsiedel holtteste mellett álltunk —■, nem, nem! Nem vitatkoztam vele. Óvatosan a hátára fordítottam Wunsiedelt, lezártam a szemét és elgondolkozva nézegettem. Valami gyöngédségféle fogott el iránta, s csak most lett nyilvánvaló számomra, hogy sohasem is gyűlöltem. Olyan vonást vettem észre arcán, mint a gyermekén, aki makacsul ragaszkodik télapó hitéhez, bármilyen meggyőzően hangzanak pajtása ellenérvei. — Nem — szólt Broschek —, nem. — Valaminek történnie kell — mondtam neki halkan. — Úgy van — mondta ő —, valaminek történnie kell. — Valami történt: Wunsiedelt eltemették, s engem jelöltek ki, hogy a művirágkoszorút a koporsója után vigyem, mert nemcsak elmélkedésre és semmittevésre való hajlammal áldott meg sorsom, hanem a fekete öltönyhöz kiválóan illő termettel és arccal is. Minden valószínűség szerint remekül mutattam, ahogy kezemben a műrózsákból font koszorúval Wunsiedel koporsója mögött lépdeltem. Egy előkelő temetkezési vállalat hivatásos gyászolói állást ajánlott fel nekem. — Ön gyászolóink született — mondta a vállalat igazgatója —, a ruháit mi rendeljük meg, az arca, hát mit mondjak, kiváló. Beadtam a lemondásomat Broscheknek azzal, hogy úgy érzem, nem vagyok eléggé leterhelve, képességeim a tizenhárom telefon ellenére parlagon hevernek. Első hivatásos gyászsétám után már tudtam: Itt van a helyed, erre az állásra születtél. Kezemben szerény virágcsokorral töprengően álldogálok a temető kápolnájában a koporsó mögött, közben felhangzik Haendel Largója, nem értékelik eléggé ezt a zenedarabot. Törzsvendége vagyok a temetői kávéháznak, hivatali fellépéseim között ott töltöm az időt, néha azonban olyan koporsók mögé is beadok, ahová nem hívtak, saját zsebemből veszek virágot, csatlakozom a közjóléti hivatal tisztviselőjéhez, aki a hontalanokat kiséri utolsó útjukra. Néha-néha ellátogatok Wunsiedel sírjához végtére is neki köszönhetem, hogy rátaláltam igazi hivatásomra, ahol egyenesen kívánatos az elmélkedés, a semmittevés pedig kötelesség. Később jutott eszembe, hogy sosem érdeklődtem, mivel foglalkoztak Wunsiedelék. Valószínűleg szappant gyártottak. (B. Fejér Gizella fordítása) (Újév napján volt 150 éve annak, hogy a nagy magyar költő, Petőfi Sándor született.) Mikó Imre: Petőfi utolsó levele Júliához Petőfiék 1949 július 20.-án érkeztek Tordára. ,,Egy késő este” — írja Miklós Ida — „mind ágyban voltunk, midőn kocsizörgést és a hosszú folyosón lépteket hallottunk. Az ajtó zárva volt, valaki zörgetett és egy ismert hang atyám nevét kiáltotta. — Ez Petőfi Sándor — mondá atyám, s magára rántva hálókabátját, és a szembe jövő cseléddel ajtót nyittatva, vendégei elé sietett. Ők voltak: a Petőfi család. Én csak reggel láthattam őket, a kis, héthónapos Zoltánt, gömbölyű karjaival: «Juliska néni»-t, amint mi Petőimnét neveztük, s a már ismert és bálványozott Sándor bácsit. Másnap reggel még egy idegen vendég érkezett hozzánk. De ugyan ki sejthette volna e körszakállas, kék attilás egyénben a kor legjelesebb tragikusát, Egressy Gábort? Emlékezem, mint versenyeztek Petőfivel a tolllabda játékban, hogy melyik fogja ki többször egymás után a felhajított labdát. A győztes Petőfi jön, mert míg Egressy tízszer, addig Petőfi tizennyolcszor találta.” Aztán az emlékezés forgácsai jönnek, majd a papleány utolsó emléke Petőfiről. „Mintha most is látnám azt a helyet a szobában, hol utoljára állt elutazása reggelén. És családját szüleim gondjába ajánlotta e szavakkal: — Még csupán Arany János volt az az ember, kire rábíztam családomat. Elment, hogy ne térjen vissza többé soha; ott látta családját utoljára. Petőfiné két levelet kapott tőle a táborból. Mindkettőt közölte a Vasárnapi Újság, ha jól emlékszem 1870-ben.” A jelenet július 22.-én, vasárnap játszódott le. „Családjától elválása után Sándor egész nap szótlan volt” — írjaEgressy. Amint Marosvásárhelyre érkeznek, azonnal ír Júliának. Ez utolsó előtti levele. Szendrey Júlia az utolsóval együtt fiának adományozta a következő utasítással: Petőfi Zoltán fiamnak halálom után. Sz. Júlia Sándoromnak legutolsó két levele. Zoltán fiamnak, mint legbecsesebb örökséget, mit neki hagyhatok, azon szigorú kikötéssel, hogy azokat soha, semmi szín alatt kinyomatni meg ne engedje és vagy életében megsemmisítse, vagy örököseinek szinte csak ezen feltétel alatt hagyományozza, miután édesatyjának ez volt számtalanszor nyilvánított akarata, hogy holta után semminemű levelet ne bocsáttassanak a közönség elé. Meg ne szegje tehát atyjának és anyjának végakaratát. Szendrey Júlia” 1875-ben a levelek megjelentek a Vasárnapi Újságban. Az első így szól: „Petőfi Sándornénak Tordán a református papnál, Miklós Miklósnál. Maros-Vásárhely, júl. 22, 1849. Kedves lelkem Juliskám, késő este van. Az imént értünk ide. Holnap korán reggel indulunk Udvarhelyre. Bem utolsó levelét Brassótól félnapi járóföldre írta ide ezelőtt három nappal, nem tudom, hol kapjuk meg? talán Brassóban vagy már azon is túl. Tisztelem Miklósékat. Csókollak titeket, szentségeim, írni fogok, valahányszor lehet. Légy nyugodt és béketűrő, amennyire lehetsz. Higgy! Remélj! Szeress! A sírig és a síron túl örökre hűséges férjed Sándor ★ Tordáról Vásárhelyre menet Keresetlen tiszttársaival együtt betér a Bacsó-féle kocsmába, ott a családi bibliába írja be nevét: Petőfi Sándor. 22. Július 1849. d. e. 10 óra. Marosvásárhelyről Udvarhelyen és Csíkszeredán át érkezikKézdivásárhelyre. Egressy Hargitán rögzít meg egy jelenetet. „A homoródi borvízforrásnál találkoztunk Bem főorvosával. Sándor azonnal fel jön villanyozva. Az ő bálványa Bem, ki lelkét egészen betölti. Az apa és fiú közötti leggyöngédebb viszony fűzi őket össze, dacára, hogy Bem arisztokrata és monarchista, Sándor pedig demokrata és republikánus, mit egymásnak nyíltan bevallanak. Bem csatáiról beszélve — minek Sándor szerint a világtörténetben még elő nem fordultak — elragadtatásában Bemet minden idők legnagyobb emberévé emelte. Efölött támadt köztünk a legelső komoly vita, minthogy én szintúgy el vagyok fogalva Shakespeare iránt, mint ő az öreg iránt. Bem Petőfi Sándorban a népköltőt szerette s miután őt őrnaggyá nevezte, s a harmadik osztályú érdemjelt mellére tűzte, hazaküldé őt lantja mellé, hol szerinte nagyobb szüksége van rá a nemzetnek, mint a táborban. «Combatter, mon ami, comme se combatterais, jusqu’à mon dernier moment!» (Harcoljon, barátom, amiként én is harcolni fogok az utolsó pillanatig!) — mondá neki az öreg, utóbbi elválásuk percében.” Most a történetíró Kővári Lászlónak adjuk át a szót. „Petőfi 1849. július 24.-én érkezett Kézdivásárhelyre, Királyhágón túlról. Bem, mint tudjuk, 2 napi kirándulást tett Moldvába egy kis sereg élén, mely az Ojtozi szoros nyílásában fekvő Onesti-ig nyomult elő. Én visszamaradtam, hogy a moldvaiakhoz intézett második proklamációt nyomassam. Éjfélkor készen volt. A nagy vendéglőben voltam szállva, ahol Dózsával kiteleltünk. Hajnalban arra ébredtem, hogy szobámban két ismeretes hang költögeti egymást: Petőfi és Egressy Gábor. Tárgyunkra tartozik belőle, hogy mind a kettő nemzetőri ruhát viselt.” Aztán jön a híres berecki találkozó július 25.-én, élete utolsó nagy öröme, hat nappal halála előtt. Egressy így adja elő: „Az Ojtozi szoroson, mely Moldvába visz, különösen lépettünk meg. Szemközt velünk egy csapat lovasság jön, melynek sisakjai az orosz gyalogságéhoz hasonlítottak. Már elfogottaknak tartottuk magunkat, midőn észrevettük, hogy ezek Bem huszárai, kik e diadaljeleket Moldvában szerezték, hol mintegy kétezernyi orosz sereget szétvertek. Fél óra múlva Bem is érkezett vissza Moldvából. Midőn Sándor Bem kocsijára felugorva őt megölelte, az öreg hangosan nevetett örömében. A berecki lakosok, kik ezt látták, azt kérdezték tőlem: «Ez az ifjú talán fia az öreg úrnak»?” Egressy szerint „Feltűnő, hogy Petőfi Sándornak sohasem volt ilyen kicsapongó kedve, tudtomra, mint ezen egész úton, de különösen Bemmeli találkozása után. Egész nap versben beszélt. Utánozta Bem beszédmódját, és azt mesterileg tudta. Kedélyes pajkossága már bosszantani kezdett, minthogy én szórakozott, búskomoly voltam." Pedig „iszonyú út volt” — amint Júliának írta abban a bizonyos második levélben, amelyet az asszony hétpecsétes titokként fiára hagyott. Benne a költő összefoglalja mindazt, amit eddig csak töredékesen ismertünk. „Maros-Vásárhely, júl. 29. 1849. Kedves, édes Juliskám, e szempillantásban értem ide vissza hat napi szakadatlan utazás után. Fáradt vagyok, kezem úgy reszket, alig bírom a tollat. Megkaptad-e döbbent két levelemet? egyiket innen, a másikat Kézdi-Vásárhelyről írtam.” (Ez utóbbi levél nem maradt fenn.) „Elmondom röviden utamat. Itt hallottuk, hogy Bem egy csapattal Moldvába ment. Utána rugaszkodtunk Udvarhely, Csíkszereda, Kézdi-Vásárhely, Bereck felé; ott találkoztam vele, már, visszajött Moldvából, hová lázító proklamációkat vitt be s ráadásul kegyetlenül megdöngetett négyezer oroszt egy zászlóaljjal. Berecken jön hozzám a tudósítás, hogy Szász-Régennél megverték a mieinket” (Damaszkint érti), „s ezek borzasztóan szétfutottak, vágtatott tehát ide a bajt helyrehozni Kézdi-Vásárhelyen, Sepsi-Szentgyörgyön, az Erdővidéken, Udvarhelyen keresztül, én vele. Rohantunk szinte megállás nélkül. Iszonyú út volt. Most vagy két napig itt leszünk, míg a sereget egy kissé rendbe szedi, aztán mit teszünk? ő tudja. Előbbeni levelemben írtam, hogy Csíkszeredának és Kézdi-Vásárhelynek gyönyörű vidéke van; Sepsi- Szentgyörgyé talán még szebb, a város is jobban tetszik. Majd körülményesebben megvizsgáljuk, ha együtt utazzuk be Háromszéket, mint a fészket rakni akaró fecskék. Bemmel Berecken találkoztam, megálltam hintója mellett, s köszöntem neki, ő oda pillant, megismer, elkiáltja magát és kinyújtja felém karjait, én fölugrom, nyakába borultam, összeöleltük és csókoltuk egymást, «mon fils, mon fils, mon fils!» (fiam) „szólt az öreg sírva. A körülálló népség azt kérdezte Egressy Gábortól, hogy «fia ez a generálisnak?» Most még sokkal nyájasabb, szívesebb, atyaibb irántam, mint eddig, pedig eddig is az volt. Ma azt mondta a másik segédtisztnek: «Melden Sie dem Kriegsministerium, aber geben Sie Acht, melden Sie das wörtlich. Mein Adjutant, der Major Petőfi, welcher abgedankt hat, wegen der schändlichen Behandlung des Generals Klapka, ist wieder in Dienst getreten».” (Jelentse a hadügyminisztériumnak, de vigyázzon, hogy szó szerint: Szárnysegédem, Petőfi őrnagy, aki Klapka tábornok szégyenteljes bánásmódja miatt lemondott, ismét szolgálatba lépett.) „Szinte ma az útban mondta, hogy neked itt Maros-Vásárhelyen csináljunk szállást, s ide hozzalak. Nekem is ez a fő vágyam, de míg erősebb lábra nem állunk a szomszédban levő oroszok irányában, addig ezt tenni nem merem. Csak két mérföldnyire vannak innen, s az ide valók a napokban is szétfutottak, mint a csirkék. De mihelyt némileg biztos lesz e hely, az lesz első dolgom, meg lehet felőle győződve. Hogyan vagytok kedves édes imádott lelkeim? ha én hallhatnék valamit felőletek! ha lehet, ha valahogy szerét ejtheted, írj csak egy szócskát is, édes angyalom. Én nem mulasztom el az arra menő alkalmakat. Szopik-e még a fiam? válasszátok el minél előbb, s tanítsd beszélni, hogy meglepjen. Csókolom a lelketeket és szíveteket milyomszor számtalanszor . , l • * _. J imádó férjed Sándor" ★ Ez volt utolsó levele Júliához. ^ }