Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1974 (81. évfolyam, 1-50. szám)

1974-04-28 / 17. szám

HONTALAN MAGYAR KULTÚRA **••** | ^ ' •* ** * ' . _________________________________| Dr. Varga László: Újra 1957-ben voltam először Dél-Amerikában, Sao Pauloban a nemzetközi kongresszuson, ahol a Vas­függöny mögötti, hallgatásra kényszerült magyar ke­resztény pártot képviseltem. A Szabad Európa fizette az utamat és mivel a repülőjegy lehetőséget adott további utazásokra, el­repültem Argentínába (Buenos Aires), Uruguayba (Montevideo), Chilébe (Santiago), Peruba (Lima) és Colombiába (Bogotá). Utána a Szabad Európa révén még kétszer, majd egy nemzetközi szervezet révén (1961 —1965) a mun­kámmal kapcsolatban még négyszer beutaztam a fenti országokat. 1966-ban már mint magánember utaztam feleségemmel az ABC-országokba (Argentína, Brazí­lia, Chile), ahogy most 1973 decemberében is. Dél-Amerika már az első utazásomkor megraga­dott, a latin szellem, az emberek kedvessége ritka tü­net volt az anglo-szász életformával szemben. Minden országban egy kicsit a régi Magyarországon éreztem magam. Igyekeztem minden réteget megismerni, természe­tesen a magyarokat is. Részt vettem fényes fogadáso­kon (Uruguay, Argentina, Chile különböző elnökei fogadtak), de megnéztem Brazíliában a földművese­ket, ahogy Bogotában, Limában, Argentínában és Chi­lében is a szegény negyedeket. Egyes helyeken olyan emberi nyomort láttam, amelyet elképzelni sem tud­tam. Belémben (Brazília) a lepratelepen dolgozó ma­gyar apácák az emberi áldozatkészségről örök nyomot hagytak bennem. A magyarok általában boldogultak. Akik szorgalmukkal megkapaszkodtak, jobban éltek, mint mi Amerikában. Szép lakásuk van, mindenhol háztartási alkalmazottal és egy kis vidéki házzal. Leg­többen a sémiből, saját erejükkel érték el a magas középosztály életét. Természetesen voltak, akik a gaz­dagságig is eljutottak, ahogy voltak sikertelen életek is. A magyar ügyben a fenti helyeken a magyarok jó munkát végeztek. Az ABC-országokban a nép szinte egy évszázada szabadon választ. Igaz, hozzá kell tenni, a választásra jogosultak száma alig érte el a lakosság 30 százalékát. (Demokratikus országokban a lakosságnak általában 60 százaléka jogosult szavazásra.) A nép szabadon élt, félelemmentesen, de politikai ereje nem volt. Visz­­szatérő kérdésemre, hogy miként kívánják a nép élet­nívóját emelni, a válasz egyöntetű volt: ez súlyos probléma, mert a lakosság rendkívül gyorsan szapo­rodik, amit a termelés nem tud követni, a szociális gondolat viszont vontatottan jut el a dél-amerikai ve­zető osztály agyába. Ezért a kommunisták és egyéb felforgatók a legtöbb országban könnyű anyagra ta­láltak és csakis a katonaság közbelépése mentett meg egyes országokat a szélsőségek hatalmától (Brazíliá­ban, többször Argentínában és 1973. szeptember 11-­­én Chilében). Érthető, hogy érdekelt Brazília, Argentína, de kü­lönösen Chile politikai helyzete, az emberek élete és véleménye.. BRAZÍLIA Rio de Janeiroban és Sao Pauloban lenyűgöző az építkezés. Mintha a két város átépülőben lenne. Érez­hető a dinamikus változás. A katonaság 1964. áprili­sában vette át a hatalmat és azóta uralmon van. Ál­talános vélemény, hogy a katonák az ország érdekét tartják szem előtt, a korrupciót száműzték, adóztatják a gazdagokat, és Brazília életében ennyi munkaalkal­mat még egy rendszer sem teremtett. Természetesen, Brazília nagy kérdése változatlan: képesek e a sze­gény osztály életnívóját emelni? Ezen a téren az ered­mény nem kielégítő, különösen kevés történt a pa­rasztságért, sőt sok helyen a földesurak kíméletlen eszközökkel hallgattatják el a jobb sorsot követelőket. Brazília nagyobb, mint az Egyesült Államok, la­kosága viszont a fele sem, természeti kincsekben gaz­dag, a lehetőség tehát megvan, hogy a szegény osz­tály is emberi élethez jusson. Ezen múlik Brazília po­litikai jövője. Sao Pauloba egyrészt azért repültem át, hogy dr. Gácsér Imrével átbeszéljem az emigrációs együtt­működés lehetőségét, másrészt, hogy ismét lássam a magyar bencések csodáját, akik (dr. Jordán Emil ak­kori perjellel az élén) Sao Paulo szegény negyedében, egy elhagyott dombon építették fel gyönyörű, mo­dern Szent Imre kollégiumukat. 1200 tanulójuk van, de a jelentkezők kis százalékát tudják csak felvenni. Elemi iskolájukban a szegény gyermekek ingyen ta­nulnak, és reggelit, ebédet és orvosi ellátást is kap­nak. Legnagyobb problémájuk a papi utánpótlás. — „Tanulók ezrével vannak, de papi tanárok csak egyen­ként találhatók” — mondta dr. Jordán Emil. Ez volt az egyik oka, hogy a rend egyik kitűnő egyénisége, Kögl Szeverin nekivágott a brazil végte­­lennek (Parahá, Santa Rosa), és egy elhagyott he­lyen templomot és papi utánpótlásra alkalmas helyet épített pár év alatt. Hogy ez a hatalmas munka vonza­ta fogja-e a brazil fiatalságot, ez a jövő kérdése! Amikor késő este a szállodámba értem és a ma­gyar bencések „honfoglaló” munkáján elmélkedtem, mindazok eszembe jutottak, akiket a komunista ura­lom hazánkból elűzött, és tehetségüket idegen ország talajába ültették és ott gyümölcsöznek. Itt volna az ideje, hogy valaki erről egy könyvet írjon, és lássuk azt a pusztítást, amit a kommunisták és a szovjet meg­szállók végeztek a magyar életben. Ha az elűzöttek tehetsége az otthon födjébe került volna, Magyaror­szág ma egy kis Svájc, és nem egy gazdaságilag el­maradt, szovjet megszállás alatt küszködő ország lenne. Délen ARGENTÍNA Argentínában jelentős politikai nyugtalanság ész­lelhető. Perónt nem tartják végleges megoldásnak, mert öreg, beteg és képtelen a jobb- és baloldali szél­sőségeket féken tartani. Perónnal már nem lehet baj, mondják a szakértők, mert lehiggadt, okos, nem akar­ja a múlt hibáit megismételni, sőt, szeretne megsza­badulni a szélsőségektől. Ennek sikerében azonban nem bíznak. Perón halála esetén senki sem tudja ki juthat hatalomra, mert egy olyan politikai párt sincs, amely demokratikus politikai többséget kaphatna, és főleg, a szélsőségeket féken tarthatná. Valószínű, hogy Argentínában a közeljövőben ismét Dél-Amerika egyet­len szilárd „­politikai pártja”, a hadsereg fogja a vég­ső szót kimondani. CHILE Chile politikai helyzete érdekelt a legjobban. — 1957. szeptemberében voltam először itt, és amikor New Yorkba visszaérkeztem, egy riportot írtam az utamról és ebben Chiléről többek között a követke­zőket: „Chilében egy meglepően modern, jól felké­szült keresztény pártot találtam. A következő évek­ben a harc a keresztény párt és a kommunista párt között fog eldőlni. Bízom a keresztény párt sikerében, de lehetséges, hogy Chile lesz az első ország a sza­bad világban, ahol a kommunisták demokratikus úton kerülhetnek a hatalomra." 1964-ben a keresztény párt jelöltje győzött és a haladó szellemű E. Frey lett az elnök. Mivel az alkot­mány szerint az elnök nem jelölhető a következő ter­minusra, a keresztény párt nem tudott alkalmas em­bert jelölni (V. Törnie), s így az erők megoszlottak a konzervatív Alessandri (Egyesített Népfront jelölt­je) és a baloldal jelöltje, S. Allende között, akit a kommunisták minden erővel támogattak. Allende 37 százalékot kapott, Alessandri 36-ot. Mivel senki sem kapott abszolút többséget, a kongresszus döntött. A több mint százéves hagyományok szerint a legtöbb szavazatot kapott jelöltet automatikusan megválaszt­ja a kongreszus. Ez történt 1970 szeptemberében. A demokratikus front várakozással nézett Allende el­é, és sokan emlékeztek 1940-re, amikor Gabriel Gonzá­­lest választották elnöknek, aki szintén a radikális bal­oldal és kisebb kommunista segítséggel került az elnö­ki székbe, de az alkotmányt betartotta és a parlamen­táris demokrácián a hatéves elnöksége alatt nem esett csorba. Ez a hagyomány erősítette meg a kongresszusban Allendét, aki­­ csak 30.000 szavazattal győzött, de a chilei nép bízott abban, hogy az elnök betartja az al­kotmányt és a közérdeket szem előtt tartja. Moszkva ujjongott, mert új és óriási lehetőséget látott Dél-Amerikában (de Olasz- és Franciaország­ban is) a hatalomnak demokratikus úton való meg­szerzésére. Dél-Amerikát már vörös zászlók alatt látta. A chilei Népfront is (kommunista párt, szociál­demokraták, radikális baloldal, „keresztény marxis­ták") diadaltárt ült, Allende szokatlan gyorsasággal kül- és belpolitikai téren gyors és értelmetlen változá­sokat léptetett életbe. Chilében, ahogy más dél-ameri­kai államban, nincs Amerika iránt csodálat (különö­sen a rosszul sikerült dél-amerikai politikájuk miatt), de Castro látogatása Chilében mégis sok volt nekik. Megérkezésekor még illő tömeg fogadta, de amikor 4—5 órát beszélt, a chileiek már a „kubai bohóc"-nak hívták, és búcsúztatására, bár 80.000 embert rendeltek ki a sport­stadionba, csak 20.000 érkezett meg, és amikor Castro befejezte az ötórás beszédet, már csak ötezer maradt, ennek is a fele aludt. Ezrével hagyták el a stadiont és oda-oda kiabálták Castronak: „beszélj otthon”, s „csak loco" (bolond) locsog ennyit össze­vissza. Allende moszkvai látogatását sem fogadta meg­nyugvással a chilei nép, mert tudták, hogy Moszkva csak használni fogja Allendét külpolitikai céljai el­érésére, de ebből a chilei népnek egy falat kenyér sem jut. Chilei tartózkodásom alatt többszáz kilométert utaztam be és vezetőim mutatták a farmokat, mond­ván: itt Allende alatt senki sem dolgozott, parlagon álltak a földek, most pedig, mint látható, szorgalma­san művelik a földet. Több cooperativát is láttam, ahol a parasztok saját számlájukra dolgoznak. Beszéltem egy vállalat gazdasági vezetőjével, aki Ailende alatt is állásban maradt és a katonai beavat­­­kozás óta 49 vállalat gazdasági ügyeit­­vizsgálta át „Szinte hihetetlen, amit találtunk ezekben a Népfront által vezetett vállalatokban — mondotta, majd foly­tatta — a kommunisták ezer és ezer dollárokat utal­tan ki egymásnak, mintha ajándékokat osztogattak volna. Fegyvereket is a vállalatok pénzén vásároltak. Ezeket a vállalatokat három év alatt senki sem vizs­gálta felül, egyszerűen nem engedték. Ezek a nép fron­tján a jelek szerint örökre berendezkedtek, nem is gondoltak arra, hogy hatalmukat esetleg át kell adni." A chilei nép Allende első éve után türelmetlen­kedni kezdett. Különösen a szegény osztály. Felhábo­rodva látták, hogy aki a Népfrontba tartozik, azoknak küpói­ osztottak élelmiszert, de aki nem tartozott közé­jük, az nem kapott. Ez ellen lázongtak, és ekkor tör­tént a chilei asszonyok első történelmi felvonulása „edény-forrongása”, amikor is üres edényekkel dobol­va vonultak fel és így fejezték ki elégedetlenségüket. A Népfront egyre több pénzt nyomatott, a mun­kásság zsebe tele volt pénzzel, csak az üzletek voltak üresek, és nem tudtak semmit sem vásárolni. Közben az erőszakosságok egyre növekedtek. •Megnéztem Santiago külvárosában Frey alatt a szegényebb osztály részére épített házakat. Ma is szé­pek. Megkérdeztem, Allende hányat épített? Egyet sera — volt a válasz. Allende moszkvai útja után fejébe szállt a dicső­ség. A „harmadik világ" vezérének képzelte magát, ahova a demokratikus hatalomhoz jutott kommunisták és érdektársaik tartoznak. Hitt ebben az álomban. A növekvő terrorcselekményeket nem torolta meg. Chi­lében nemes politikai tradíció, hogy az elnök a párt­politika felett állt, és kizárólag az ország érdekét szol­gálta. Ezt sértette meg Allende. A fentebb említett chilei elnök, Gabriel Gonzáles, akit, bár a kommunis­ták is segítettek a megválasztásban, amikor elnöksége második évében azt látta, hogy a kommunisták erő­szakoskodni kezdtek, terrorcselekményeket követtek el, a törvény fölé helyezkedtek, egyik napról a másikra összefogatta és Chile egy távoli helyére száműzte őket, mondván: „minden szélsőség politikai betegség. ...mely­nek egyetlen gyógyszere a magány". Ott is tartotta őket elnöks­ége végéig. Ezt, vagy hasonlót várt a chi­lei n­ép Allendétől is, aki ahelyett, hogy az ország és­­a nép érdekét szolgálta volna, egyre inkább süllyedt a szélsőségek hatása alá. A chilei nép lázongott, ami­kor látta, hogy a termelés csökkenésével egyenlő arányban ömlenek az országba a kubai, argentin és uruguayi terroristák. Ezrével jöttek és éltek a chilei nép nyakán. Ilyet Chile népe még nem látott. A munkásság is kezdett zúgolódni. Az ország „aranya", a réztermelés a felére csökkent, de közben a törvénytelenül kiutalt pénzen annyi fegyvert szállí­tott Castro Chilébe, hogy egyesek szerint a terroris­ták egy fél hadsereg fegyverével rendelkeztek. Augusztus vége felé Allende két tűz között állt. Kevesen tudták, hogy a kommunista párt hivatalos politikája — moszkvai utasításra —■ az erőszak ellen­zése volt (nem vonatkozott a terroristákra), mert a Kremlin jelentős érdeke volt, hogy a chilei példa ra­gadós legyen, tehát demokratikus úton megszerezni és kommunista módra megtartani a hatalmat. Ezzel szemben a szocialisták, akiknek főtitkára a szenvedé­lyes, szkizofén Ada Mirano volt, az erőszak mellett döntött és közölte Allendével: „ha csak egy száza­lék lehetőségünk van, akkor is erőszakkal át kell ven­ni a hatalmat, a kongresszust feloszlatni és kimondani a diktatúrát.” Többek szerint Allende ellenezte Alta Mirano ter­vét, de ereje nem volt csoportját megfékezni és a tör­vény szerint eljárni. És itt bukott el. Közeli barátját kérdeztem me, hogy Allende tényleg öngyilkosságot követett el, vagy meggyilkolták? — Semmi kétség, hogy öngyilkos lett! — volt a válasz. — Miért? — kérdeztem. Egy kis szünet után is­merősöm ezt válaszolta: — Meghasonlott és az elhatározás pillanatok alatt született meg. Egyedül maradt. Az összes vezetők el­menekültek és egy sem volt vele szeptember 11-én, am­­ikor a hadsereg felvonult. A harcot és erőszakot hirdető Alta Mirano gyáván elmenekült és még ma sem tudják, hol van, valószínűleg egy követség pin­céjében. Megdöbbentő volt — mondta —, hogy a ter­rorista csoport vezetői harcot hirdettek, a gyárak meg­védését, de a munkások csodálkozva látták, hogy egy vezető sem jött el harcolni, mind a követségekre me­nekültek, így a gyárak megvédésére nem került sor. Allende — folytatta ismerősöm —, amikor a hatalom átadására felszólították, felkérte a körülötte levő sze­mélyzetet és alkalmazottakat, hogy vonuljanak ki és adják meg magukat. Ő is velük ment az elnöki palota kapujáig, majd visszament és főbelőtte magát. — Tragikus élet! — mondta valaki a társaság­ban. — Nem tragikus élet, csak tragikus vég! — mon­dotta ismerősöm. — Allende egész életében jól élt, bohém is volt. Nem vetette meg az élet örömeit, és még napokkal azelőtt is vígan pezsgőzött Santiago csendes helyén fekvő kis villájában (amit különben megmutattak nekem is, ma gyermekotthon), ahol az orgiák is gyakoriak voltak. A chilei munkásság nem nézte jó szemmel a „szocialista vezér” „kapitalista" kilengéseit. A tragédia oka, hogy a vezetés kicsúszott kezéből, nem vezette az országot, nem tudott rendet tartani a szélsőségek között és amikor a hadsereg be­avatkozott, egy káosz volt az ország. Azoknak a többsége, akikkel beszéltem — diák, sofőr, szállodai alkalmazott, munkás, mérnök —, he­lyeselte a katonai beavatkozást, amit elkerülhetetlen­nek tartottak. A politikusok között volt, aki azt mondta nekem, hogy bár elkerülhetelen volt, „de még nem volt szük­séges, meg kellett volna adni Allendének a lehetősé­get". Ezeket a keresztény párti politikusokat azzal vádolták, hogy túl messze mentek az Allendével való együttműködésben. Kérdésemre azt mondták, hogy ez nem igaz. — Mi az alkotmányos útra akartuk szorítani Al­lendét és ott tartani az elkövetkezendő választásig (1976. szeptember), amikor a Népfront csúfosan meg­bukott volna. — Hogyan lehetett volna megtartani még három évig Allendét, amikor a szállítás megállt és a nép élelem nélkül maradt? — Ez igaz — volt a válasz —, belátom, hogy Allende képtelen volt már kormányozni, de mégis, talán egy lehetőséget kellett volna neki adni. Chile politikai életében ritka tünet a katonai ura­lom. Mégis örültek, hogy a terror végetért és Chile népe fellélegzett, az áruk előkerültek és meglepő gyor­sasággal mindenki dolgozni kezdett.­Moszkva toporzé­­kolt. Malik az ENSZ-ben ordított: * — Hullákkal van tele az Óceán partja. — (Saj­nos senki sem emlékeztette az ENSZ-ben Malik elv­társat 1956-ra, amikor hős, ártatlan fiatal magyarokat gyilkolt a szovjet hadsereg és a titkosrendőrség!) Moszkva dühe érthető. A nagy lehetőség, legalább is egyelőre, kiesett a kezükből, és kénytelenek tudo­másul venni, hogy a kommunisták képtelenek a nép akaratából kormányozni. Céljuk nem a nép független­sége és jóléte, hanem a hatalom minden áron való megtartása. Chile példája világosan mutatja, hogy még ott is, ahol demokratikus úton kerültek hatalomra, a választások alatt hirdetett elveket, az emberi jogok és az alkotmány megtartását azonnal félredobják és egyet­len eszközükhöz, a fegyverhez, erőszakhoz nyúlnak. Kormányozni képtelenek, nem is akarnak, csak a ha­talmat saját maguk és Moszkva vagy Peking javára használni. — Mi a véleménye a katonai uralomról? — tet­tem fel a kérdést sokaknak. — Eddig józanul kormányoznak! — Ez volt a többség véleménye. — Helyes, hogy polgári szakértőket alkalmaznak, de az már nem, hogy ezek többsége konzervatív. Akik a földet törvényesen megszerezték, de Allen­­de alatt okmányt nem kaptak, megkapták a tulajdon­jogot igazoló írást azzal, hogy ha nem termelnek, másnak adják a földet. Ezért láthatók szorgos parasz­ti kezek már hajnalban a földeken, ami Allende alatt ritka tünet volt, mert a termőföldeken is politikai gyűléseket tartottak. — A munkásság munkakedve meglepő — mondta nekem egy baloldali. — Erősen dolgoznak és a ter­melés elérte a normális színvonalat. — Hány ember halt meg a katonai beavatkozás során? — tettem fel a kérdést többeknek. Tárgyila­gos válaszok szerint két-háromezer ember, akiknek többsége terrorista volt, de voltak kilengések is. A po­litikai letartóztatottak száma öt-hatezer, akik várják a tárgyalásukat. Kifogásolható, hogy a katonai sza­bályok szerint a tárgyalásig ügyvéd nem beszélhet velük. Chilében jelenleg a sajtó, a rádió és a TV cenzúra alatt van. Nyilvános gyűlések nem tarthatók, de aki a saját lakásában politikai megbeszélést akar tartani barátaival, annak nincs akadálya, kivéve ha kommu­nista. — Meddig tart a katonai uralom? — kérdeztem mindenkitől. Az optimisták két-három évet, a pesszi­misták hat-hét évet, a realisták tíz évet mondanak. Chile jövője a katonaság kezében van, akik előtti egy távolabbi politikai és egy jelenlegi gazdasági kérdés vár megoldásra. A politikai kérdés, hogy a katonáknak, előbb­­utóbb a hatalmat át kell adni a szabadon választott parlamentáris demokráciának. Ha a katonai uralom sokáig tart és a szabadságjogokat is korlátozzák,­­ könnyen lehet, hogy az új generáció szélsőségre len­­dül. Ha csak négy-öt évig maradnak uralmon, akkor az Allende alatti keserű emlékek még élni fognak és a demokratikus front többségben lesz. A jelenlegi súlyos kérdés azonban gazdasági ter­­mészetű. Egy chilei munkás havi átlagkeresete 25 dol­­lár, egy titkárnőé 30 és egy jobb keresetű alkalmi­­zotté 35. (Természetesen nem akarok abba az álta­lános hibába esni, hogy egy szegény kis ország gaz­dasági helyzetét Amerikáéval mérjem össze. Mert 7 esetben az sem kedvező adat, amikor én 1940-ben egyetemi diplomával, mint ügyvédjelölt, a székesfő­város ügyvédi karának tagja lettem és havi 28 dol­lárt kerestem.­ 25 dollárért 110 tucat tojást lehet venni és 2­ Corvina nevű halat (a világ legnagyobb hala), mely­ből egy öttagú család kétszer tud enni. Egy jobb öl­töny 40 dollár. Egy jól kereső önálló vállalkozó a fe­leségének az öttagú család eltartására és a háztartá­si alkalmazott fizetésére 100 dollárt ad, ami bőségesen elég Viszont kb. évi 7000 dollár kereset után csak 400 dollár adót fizet. Ha a katonaság okos gazdasági intézkedésekkel, elsősorban a földreform folytatásával, további igaz­ságos adórendszerrel és az egyéni kezdeményezés meg­hagyásával a termelést növeli és a szegény néposztály sorsán változtatni tud, és a nép érzi, hogy helyzete javul, akkor Chile politikai jövője biztosítottnak lát­szik. Ha nem, újabb politikai földrengés jöhet, mert a fegyverekkel a rendet fenn lehet tartani, de a szo­ciális kérdést megoldani nem. Magyar tavasz Tavasz volt akkor is és rügyfakadás Fényes volt az ég­­fényesebb csak a szempár, mely nézte, nézte Európát, hol új kikelet ég. Izgalomfűtötten száguldott­­ a sokattudó hír, tőle hevesebben dobogott mindenkiben a szív, az eszme él. ,, ébred a nép, a remény egekig ér. Szabadság! Nélküled nem kellett az élet. Millió lélek áhította azt. _. Milliók haltak meg érted, kiket az eszme éltetett. Magyarok, hősök, bátrak, igazak. Szabadság, nélküled nem élhetek. A harc elbukott, de tovább él az eszme, s a történelem nagy könyvében arany betűvel van bevésve a küzdelem éve, s a ti nevetek: Magyarok, hősök, bátrak, igazak, kik nélküled, Szabadság, élni nem akartak. Bánáthy Anna

Next