Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1974 (81. évfolyam, 1-50. szám)
1974-04-28 / 17. szám
HONTALAN MAGYAR KULTÚRA **••** | ^ ' •* ** * ' . _________________________________| Dr. Varga László: Újra 1957-ben voltam először Dél-Amerikában, Sao Pauloban a nemzetközi kongresszuson, ahol a Vasfüggöny mögötti, hallgatásra kényszerült magyar keresztény pártot képviseltem. A Szabad Európa fizette az utamat és mivel a repülőjegy lehetőséget adott további utazásokra, elrepültem Argentínába (Buenos Aires), Uruguayba (Montevideo), Chilébe (Santiago), Peruba (Lima) és Colombiába (Bogotá). Utána a Szabad Európa révén még kétszer, majd egy nemzetközi szervezet révén (1961 —1965) a munkámmal kapcsolatban még négyszer beutaztam a fenti országokat. 1966-ban már mint magánember utaztam feleségemmel az ABC-országokba (Argentína, Brazília, Chile), ahogy most 1973 decemberében is. Dél-Amerika már az első utazásomkor megragadott, a latin szellem, az emberek kedvessége ritka tünet volt az anglo-szász életformával szemben. Minden országban egy kicsit a régi Magyarországon éreztem magam. Igyekeztem minden réteget megismerni, természetesen a magyarokat is. Részt vettem fényes fogadásokon (Uruguay, Argentina, Chile különböző elnökei fogadtak), de megnéztem Brazíliában a földműveseket, ahogy Bogotában, Limában, Argentínában és Chilében is a szegény negyedeket. Egyes helyeken olyan emberi nyomort láttam, amelyet elképzelni sem tudtam. Belémben (Brazília) a lepratelepen dolgozó magyar apácák az emberi áldozatkészségről örök nyomot hagytak bennem. A magyarok általában boldogultak. Akik szorgalmukkal megkapaszkodtak, jobban éltek, mint mi Amerikában. Szép lakásuk van, mindenhol háztartási alkalmazottal és egy kis vidéki házzal. Legtöbben a sémiből, saját erejükkel érték el a magas középosztály életét. Természetesen voltak, akik a gazdagságig is eljutottak, ahogy voltak sikertelen életek is. A magyar ügyben a fenti helyeken a magyarok jó munkát végeztek. Az ABC-országokban a nép szinte egy évszázada szabadon választ. Igaz, hozzá kell tenni, a választásra jogosultak száma alig érte el a lakosság 30 százalékát. (Demokratikus országokban a lakosságnak általában 60 százaléka jogosult szavazásra.) A nép szabadon élt, félelemmentesen, de politikai ereje nem volt. Viszszatérő kérdésemre, hogy miként kívánják a nép életnívóját emelni, a válasz egyöntetű volt: ez súlyos probléma, mert a lakosság rendkívül gyorsan szaporodik, amit a termelés nem tud követni, a szociális gondolat viszont vontatottan jut el a dél-amerikai vezető osztály agyába. Ezért a kommunisták és egyéb felforgatók a legtöbb országban könnyű anyagra találtak és csakis a katonaság közbelépése mentett meg egyes országokat a szélsőségek hatalmától (Brazíliában, többször Argentínában és 1973. szeptember 11-én Chilében). Érthető, hogy érdekelt Brazília, Argentína, de különösen Chile politikai helyzete, az emberek élete és véleménye.. BRAZÍLIA Rio de Janeiroban és Sao Pauloban lenyűgöző az építkezés. Mintha a két város átépülőben lenne. Érezhető a dinamikus változás. A katonaság 1964. áprilisában vette át a hatalmat és azóta uralmon van. Általános vélemény, hogy a katonák az ország érdekét tartják szem előtt, a korrupciót száműzték, adóztatják a gazdagokat, és Brazília életében ennyi munkaalkalmat még egy rendszer sem teremtett. Természetesen, Brazília nagy kérdése változatlan: képesek e a szegény osztály életnívóját emelni? Ezen a téren az eredmény nem kielégítő, különösen kevés történt a parasztságért, sőt sok helyen a földesurak kíméletlen eszközökkel hallgattatják el a jobb sorsot követelőket. Brazília nagyobb, mint az Egyesült Államok, lakosága viszont a fele sem, természeti kincsekben gazdag, a lehetőség tehát megvan, hogy a szegény osztály is emberi élethez jusson. Ezen múlik Brazília politikai jövője. Sao Pauloba egyrészt azért repültem át, hogy dr. Gácsér Imrével átbeszéljem az emigrációs együttműködés lehetőségét, másrészt, hogy ismét lássam a magyar bencések csodáját, akik (dr. Jordán Emil akkori perjellel az élén) Sao Paulo szegény negyedében, egy elhagyott dombon építették fel gyönyörű, modern Szent Imre kollégiumukat. 1200 tanulójuk van, de a jelentkezők kis százalékát tudják csak felvenni. Elemi iskolájukban a szegény gyermekek ingyen tanulnak, és reggelit, ebédet és orvosi ellátást is kapnak. Legnagyobb problémájuk a papi utánpótlás. — „Tanulók ezrével vannak, de papi tanárok csak egyenként találhatók” — mondta dr. Jordán Emil. Ez volt az egyik oka, hogy a rend egyik kitűnő egyénisége, Kögl Szeverin nekivágott a brazil végtelennek (Parahá, Santa Rosa), és egy elhagyott helyen templomot és papi utánpótlásra alkalmas helyet épített pár év alatt. Hogy ez a hatalmas munka vonzata fogja-e a brazil fiatalságot, ez a jövő kérdése! Amikor késő este a szállodámba értem és a magyar bencések „honfoglaló” munkáján elmélkedtem, mindazok eszembe jutottak, akiket a komunista uralom hazánkból elűzött, és tehetségüket idegen ország talajába ültették és ott gyümölcsöznek. Itt volna az ideje, hogy valaki erről egy könyvet írjon, és lássuk azt a pusztítást, amit a kommunisták és a szovjet megszállók végeztek a magyar életben. Ha az elűzöttek tehetsége az otthon födjébe került volna, Magyarország ma egy kis Svájc, és nem egy gazdaságilag elmaradt, szovjet megszállás alatt küszködő ország lenne. Délen ARGENTÍNA Argentínában jelentős politikai nyugtalanság észlelhető. Perónt nem tartják végleges megoldásnak, mert öreg, beteg és képtelen a jobb- és baloldali szélsőségeket féken tartani. Perónnal már nem lehet baj, mondják a szakértők, mert lehiggadt, okos, nem akarja a múlt hibáit megismételni, sőt, szeretne megszabadulni a szélsőségektől. Ennek sikerében azonban nem bíznak. Perón halála esetén senki sem tudja ki juthat hatalomra, mert egy olyan politikai párt sincs, amely demokratikus politikai többséget kaphatna, és főleg, a szélsőségeket féken tarthatná. Valószínű, hogy Argentínában a közeljövőben ismét Dél-Amerika egyetlen szilárd „politikai pártja”, a hadsereg fogja a végső szót kimondani. CHILE Chile politikai helyzete érdekelt a legjobban. — 1957. szeptemberében voltam először itt, és amikor New Yorkba visszaérkeztem, egy riportot írtam az utamról és ebben Chiléről többek között a következőket: „Chilében egy meglepően modern, jól felkészült keresztény pártot találtam. A következő években a harc a keresztény párt és a kommunista párt között fog eldőlni. Bízom a keresztény párt sikerében, de lehetséges, hogy Chile lesz az első ország a szabad világban, ahol a kommunisták demokratikus úton kerülhetnek a hatalomra." 1964-ben a keresztény párt jelöltje győzött és a haladó szellemű E. Frey lett az elnök. Mivel az alkotmány szerint az elnök nem jelölhető a következő terminusra, a keresztény párt nem tudott alkalmas embert jelölni (V. Törnie), s így az erők megoszlottak a konzervatív Alessandri (Egyesített Népfront jelöltje) és a baloldal jelöltje, S. Allende között, akit a kommunisták minden erővel támogattak. Allende 37 százalékot kapott, Alessandri 36-ot. Mivel senki sem kapott abszolút többséget, a kongresszus döntött. A több mint százéves hagyományok szerint a legtöbb szavazatot kapott jelöltet automatikusan megválasztja a kongreszus. Ez történt 1970 szeptemberében. A demokratikus front várakozással nézett Allende elé, és sokan emlékeztek 1940-re, amikor Gabriel Gonzálest választották elnöknek, aki szintén a radikális baloldal és kisebb kommunista segítséggel került az elnöki székbe, de az alkotmányt betartotta és a parlamentáris demokrácián a hatéves elnöksége alatt nem esett csorba. Ez a hagyomány erősítette meg a kongresszusban Allendét, aki csak 30.000 szavazattal győzött, de a chilei nép bízott abban, hogy az elnök betartja az alkotmányt és a közérdeket szem előtt tartja. Moszkva ujjongott, mert új és óriási lehetőséget látott Dél-Amerikában (de Olasz- és Franciaországban is) a hatalomnak demokratikus úton való megszerzésére. Dél-Amerikát már vörös zászlók alatt látta. A chilei Népfront is (kommunista párt, szociáldemokraták, radikális baloldal, „keresztény marxisták") diadaltárt ült, Allende szokatlan gyorsasággal kül- és belpolitikai téren gyors és értelmetlen változásokat léptetett életbe. Chilében, ahogy más dél-amerikai államban, nincs Amerika iránt csodálat (különösen a rosszul sikerült dél-amerikai politikájuk miatt), de Castro látogatása Chilében mégis sok volt nekik. Megérkezésekor még illő tömeg fogadta, de amikor 4—5 órát beszélt, a chileiek már a „kubai bohóc"-nak hívták, és búcsúztatására, bár 80.000 embert rendeltek ki a sportstadionba, csak 20.000 érkezett meg, és amikor Castro befejezte az ötórás beszédet, már csak ötezer maradt, ennek is a fele aludt. Ezrével hagyták el a stadiont és oda-oda kiabálták Castronak: „beszélj otthon”, s „csak loco" (bolond) locsog ennyit összevissza. Allende moszkvai látogatását sem fogadta megnyugvással a chilei nép, mert tudták, hogy Moszkva csak használni fogja Allendét külpolitikai céljai elérésére, de ebből a chilei népnek egy falat kenyér sem jut. Chilei tartózkodásom alatt többszáz kilométert utaztam be és vezetőim mutatták a farmokat, mondván: itt Allende alatt senki sem dolgozott, parlagon álltak a földek, most pedig, mint látható, szorgalmasan művelik a földet. Több cooperativát is láttam, ahol a parasztok saját számlájukra dolgoznak. Beszéltem egy vállalat gazdasági vezetőjével, aki Ailende alatt is állásban maradt és a katonai beavatkozás óta 49 vállalat gazdasági ügyeitvizsgálta át „Szinte hihetetlen, amit találtunk ezekben a Népfront által vezetett vállalatokban — mondotta, majd folytatta — a kommunisták ezer és ezer dollárokat utaltan ki egymásnak, mintha ajándékokat osztogattak volna. Fegyvereket is a vállalatok pénzén vásároltak. Ezeket a vállalatokat három év alatt senki sem vizsgálta felül, egyszerűen nem engedték. Ezek a nép frontján a jelek szerint örökre berendezkedtek, nem is gondoltak arra, hogy hatalmukat esetleg át kell adni." A chilei nép Allende első éve után türelmetlenkedni kezdett. Különösen a szegény osztály. Felháborodva látták, hogy aki a Népfrontba tartozik, azoknak küpói osztottak élelmiszert, de aki nem tartozott közéjük, az nem kapott. Ez ellen lázongtak, és ekkor történt a chilei asszonyok első történelmi felvonulása „edény-forrongása”, amikor is üres edényekkel dobolva vonultak fel és így fejezték ki elégedetlenségüket. A Népfront egyre több pénzt nyomatott, a munkásság zsebe tele volt pénzzel, csak az üzletek voltak üresek, és nem tudtak semmit sem vásárolni. Közben az erőszakosságok egyre növekedtek. •Megnéztem Santiago külvárosában Frey alatt a szegényebb osztály részére épített házakat. Ma is szépek. Megkérdeztem, Allende hányat épített? Egyet sera — volt a válasz. Allende moszkvai útja után fejébe szállt a dicsőség. A „harmadik világ" vezérének képzelte magát, ahova a demokratikus hatalomhoz jutott kommunisták és érdektársaik tartoznak. Hitt ebben az álomban. A növekvő terrorcselekményeket nem torolta meg. Chilében nemes politikai tradíció, hogy az elnök a pártpolitika felett állt, és kizárólag az ország érdekét szolgálta. Ezt sértette meg Allende. A fentebb említett chilei elnök, Gabriel Gonzáles, akit, bár a kommunisták is segítettek a megválasztásban, amikor elnöksége második évében azt látta, hogy a kommunisták erőszakoskodni kezdtek, terrorcselekményeket követtek el, a törvény fölé helyezkedtek, egyik napról a másikra összefogatta és Chile egy távoli helyére száműzte őket, mondván: „minden szélsőség politikai betegség. ...melynek egyetlen gyógyszere a magány". Ott is tartotta őket elnöksége végéig. Ezt, vagy hasonlót várt a chilei nép Allendétől is, aki ahelyett, hogy az ország ésa nép érdekét szolgálta volna, egyre inkább süllyedt a szélsőségek hatása alá. A chilei nép lázongott, amikor látta, hogy a termelés csökkenésével egyenlő arányban ömlenek az országba a kubai, argentin és uruguayi terroristák. Ezrével jöttek és éltek a chilei nép nyakán. Ilyet Chile népe még nem látott. A munkásság is kezdett zúgolódni. Az ország „aranya", a réztermelés a felére csökkent, de közben a törvénytelenül kiutalt pénzen annyi fegyvert szállított Castro Chilébe, hogy egyesek szerint a terroristák egy fél hadsereg fegyverével rendelkeztek. Augusztus vége felé Allende két tűz között állt. Kevesen tudták, hogy a kommunista párt hivatalos politikája — moszkvai utasításra —■ az erőszak ellenzése volt (nem vonatkozott a terroristákra), mert a Kremlin jelentős érdeke volt, hogy a chilei példa ragadós legyen, tehát demokratikus úton megszerezni és kommunista módra megtartani a hatalmat. Ezzel szemben a szocialisták, akiknek főtitkára a szenvedélyes, szkizofén Ada Mirano volt, az erőszak mellett döntött és közölte Allendével: „ha csak egy százalék lehetőségünk van, akkor is erőszakkal át kell venni a hatalmat, a kongresszust feloszlatni és kimondani a diktatúrát.” Többek szerint Allende ellenezte Alta Mirano tervét, de ereje nem volt csoportját megfékezni és a törvény szerint eljárni. És itt bukott el. Közeli barátját kérdeztem me, hogy Allende tényleg öngyilkosságot követett el, vagy meggyilkolták? — Semmi kétség, hogy öngyilkos lett! — volt a válasz. — Miért? — kérdeztem. Egy kis szünet után ismerősöm ezt válaszolta: — Meghasonlott és az elhatározás pillanatok alatt született meg. Egyedül maradt. Az összes vezetők elmenekültek és egy sem volt vele szeptember 11-én, amikor a hadsereg felvonult. A harcot és erőszakot hirdető Alta Mirano gyáván elmenekült és még ma sem tudják, hol van, valószínűleg egy követség pincéjében. Megdöbbentő volt — mondta —, hogy a terrorista csoport vezetői harcot hirdettek, a gyárak megvédését, de a munkások csodálkozva látták, hogy egy vezető sem jött el harcolni, mind a követségekre menekültek, így a gyárak megvédésére nem került sor. Allende — folytatta ismerősöm —, amikor a hatalom átadására felszólították, felkérte a körülötte levő személyzetet és alkalmazottakat, hogy vonuljanak ki és adják meg magukat. Ő is velük ment az elnöki palota kapujáig, majd visszament és főbelőtte magát. — Tragikus élet! — mondta valaki a társaságban. — Nem tragikus élet, csak tragikus vég! — mondotta ismerősöm. — Allende egész életében jól élt, bohém is volt. Nem vetette meg az élet örömeit, és még napokkal azelőtt is vígan pezsgőzött Santiago csendes helyén fekvő kis villájában (amit különben megmutattak nekem is, ma gyermekotthon), ahol az orgiák is gyakoriak voltak. A chilei munkásság nem nézte jó szemmel a „szocialista vezér” „kapitalista" kilengéseit. A tragédia oka, hogy a vezetés kicsúszott kezéből, nem vezette az országot, nem tudott rendet tartani a szélsőségek között és amikor a hadsereg beavatkozott, egy káosz volt az ország. Azoknak a többsége, akikkel beszéltem — diák, sofőr, szállodai alkalmazott, munkás, mérnök —, helyeselte a katonai beavatkozást, amit elkerülhetetlennek tartottak. A politikusok között volt, aki azt mondta nekem, hogy bár elkerülhetelen volt, „de még nem volt szükséges, meg kellett volna adni Allendének a lehetőséget". Ezeket a keresztény párti politikusokat azzal vádolták, hogy túl messze mentek az Allendével való együttműködésben. Kérdésemre azt mondták, hogy ez nem igaz. — Mi az alkotmányos útra akartuk szorítani Allendét és ott tartani az elkövetkezendő választásig (1976. szeptember), amikor a Népfront csúfosan megbukott volna. — Hogyan lehetett volna megtartani még három évig Allendét, amikor a szállítás megállt és a nép élelem nélkül maradt? — Ez igaz — volt a válasz —, belátom, hogy Allende képtelen volt már kormányozni, de mégis, talán egy lehetőséget kellett volna neki adni. Chile politikai életében ritka tünet a katonai uralom. Mégis örültek, hogy a terror végetért és Chile népe fellélegzett, az áruk előkerültek és meglepő gyorsasággal mindenki dolgozni kezdett.Moszkva toporzékolt. Malik az ENSZ-ben ordított: * — Hullákkal van tele az Óceán partja. — (Sajnos senki sem emlékeztette az ENSZ-ben Malik elvtársat 1956-ra, amikor hős, ártatlan fiatal magyarokat gyilkolt a szovjet hadsereg és a titkosrendőrség!) Moszkva dühe érthető. A nagy lehetőség, legalább is egyelőre, kiesett a kezükből, és kénytelenek tudomásul venni, hogy a kommunisták képtelenek a nép akaratából kormányozni. Céljuk nem a nép függetlensége és jóléte, hanem a hatalom minden áron való megtartása. Chile példája világosan mutatja, hogy még ott is, ahol demokratikus úton kerültek hatalomra, a választások alatt hirdetett elveket, az emberi jogok és az alkotmány megtartását azonnal félredobják és egyetlen eszközükhöz, a fegyverhez, erőszakhoz nyúlnak. Kormányozni képtelenek, nem is akarnak, csak a hatalmat saját maguk és Moszkva vagy Peking javára használni. — Mi a véleménye a katonai uralomról? — tettem fel a kérdést sokaknak. — Eddig józanul kormányoznak! — Ez volt a többség véleménye. — Helyes, hogy polgári szakértőket alkalmaznak, de az már nem, hogy ezek többsége konzervatív. Akik a földet törvényesen megszerezték, de Allende alatt okmányt nem kaptak, megkapták a tulajdonjogot igazoló írást azzal, hogy ha nem termelnek, másnak adják a földet. Ezért láthatók szorgos paraszti kezek már hajnalban a földeken, ami Allende alatt ritka tünet volt, mert a termőföldeken is politikai gyűléseket tartottak. — A munkásság munkakedve meglepő — mondta nekem egy baloldali. — Erősen dolgoznak és a termelés elérte a normális színvonalat. — Hány ember halt meg a katonai beavatkozás során? — tettem fel a kérdést többeknek. Tárgyilagos válaszok szerint két-háromezer ember, akiknek többsége terrorista volt, de voltak kilengések is. A politikai letartóztatottak száma öt-hatezer, akik várják a tárgyalásukat. Kifogásolható, hogy a katonai szabályok szerint a tárgyalásig ügyvéd nem beszélhet velük. Chilében jelenleg a sajtó, a rádió és a TV cenzúra alatt van. Nyilvános gyűlések nem tarthatók, de aki a saját lakásában politikai megbeszélést akar tartani barátaival, annak nincs akadálya, kivéve ha kommunista. — Meddig tart a katonai uralom? — kérdeztem mindenkitől. Az optimisták két-három évet, a pesszimisták hat-hét évet, a realisták tíz évet mondanak. Chile jövője a katonaság kezében van, akik előtti egy távolabbi politikai és egy jelenlegi gazdasági kérdés vár megoldásra. A politikai kérdés, hogy a katonáknak, előbbutóbb a hatalmat át kell adni a szabadon választott parlamentáris demokráciának. Ha a katonai uralom sokáig tart és a szabadságjogokat is korlátozzák, könnyen lehet, hogy az új generáció szélsőségre lendül. Ha csak négy-öt évig maradnak uralmon, akkor az Allende alatti keserű emlékek még élni fognak és a demokratikus front többségben lesz. A jelenlegi súlyos kérdés azonban gazdasági természetű. Egy chilei munkás havi átlagkeresete 25 dollár, egy titkárnőé 30 és egy jobb keresetű alkalmizotté 35. (Természetesen nem akarok abba az általános hibába esni, hogy egy szegény kis ország gazdasági helyzetét Amerikáéval mérjem össze. Mert 7 esetben az sem kedvező adat, amikor én 1940-ben egyetemi diplomával, mint ügyvédjelölt, a székesfőváros ügyvédi karának tagja lettem és havi 28 dollárt kerestem. 25 dollárért 110 tucat tojást lehet venni és 2 Corvina nevű halat (a világ legnagyobb hala), melyből egy öttagú család kétszer tud enni. Egy jobb öltöny 40 dollár. Egy jól kereső önálló vállalkozó a feleségének az öttagú család eltartására és a háztartási alkalmazott fizetésére 100 dollárt ad, ami bőségesen elég Viszont kb. évi 7000 dollár kereset után csak 400 dollár adót fizet. Ha a katonaság okos gazdasági intézkedésekkel, elsősorban a földreform folytatásával, további igazságos adórendszerrel és az egyéni kezdeményezés meghagyásával a termelést növeli és a szegény néposztály sorsán változtatni tud, és a nép érzi, hogy helyzete javul, akkor Chile politikai jövője biztosítottnak látszik. Ha nem, újabb politikai földrengés jöhet, mert a fegyverekkel a rendet fenn lehet tartani, de a szociális kérdést megoldani nem. Magyar tavasz Tavasz volt akkor is és rügyfakadás Fényes volt az égfényesebb csak a szempár, mely nézte, nézte Európát, hol új kikelet ég. Izgalomfűtötten száguldott a sokattudó hír, tőle hevesebben dobogott mindenkiben a szív, az eszme él. ,, ébred a nép, a remény egekig ér. Szabadság! Nélküled nem kellett az élet. Millió lélek áhította azt. _. Milliók haltak meg érted, kiket az eszme éltetett. Magyarok, hősök, bátrak, igazak. Szabadság, nélküled nem élhetek. A harc elbukott, de tovább él az eszme, s a történelem nagy könyvében arany betűvel van bevésve a küzdelem éve, s a ti nevetek: Magyarok, hősök, bátrak, igazak, kik nélküled, Szabadság, élni nem akartak. Bánáthy Anna