Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1980 (87. évfolyam, 1-50. szám)
1980-05-11 / 19. szám
Magyar végvárak Amerikában: }. PASSAIC 2. NEW BRUNSWICK 3. LOS ANGELES 4. SAN FRANCISCO 5. WOODBRIDGE 1980. május 11. MAGYAR CSODA WOODBRIDGE-BEN Woodbridge (N. J.) nem a világ közepe — kivéve azoknak, akik ott laknak. E sorok írója egészen a legutóbbi hónapokig csak azt tudta róla, hogy van s létezik ott egy magyar kultúrház meg egy cserkészcsapat. Hogy a város mind ezideig nem vonult be köztudatunkba, annak oka az, hogy Woodbridge Township jellegzetes angolszász település, ahol az etnikeknek vajmi kevés szerep jutott a város történetében. A legutóbbi népszámlálás Woodbridge-ben 98 ezer 857 lakost talált. Némi iróniával mondhatni: a város megszámláltatott, és híjával találtatott, híjával 1143 léleknek, mely a lakosság számát százezerre emelte volna. Ez azután nagy bánatot okozott az akkori polgármesternek, nem hiúságból, hanem pénzügyi okokból. Ha ugyanis a lélekszám elérte volna a százezret, akkor New Jersey államtól annyiszor extra 27 dollár ütötte volna a polgármester markát (illetve a városi kasszát), amennyi diák tanul a város iskoláiban. Ez sok ezerre rúg, az elveszett szubvenció pedig sok millióra. Meg lehet érteni tehát a derék polgármester erőlködését, mikor külön népszámlálást tartott abban a reményben, hogy sikerül föltornászni népe létszámát a mágikus százezerre. A kísérlet kudarccal járt, s a jó városatyák a hajukat tépték, mikor rájöttek arra, mié*«’ Az új népszámlálást nyáron kellett volna tartani, midőn a szabadságos katonák és az egyetemekről hazatérő diákok, sőt: nyaralók felduzzasztották volna az ottlevők létszámát százezerre. Woodbridge polgárai pedig megérdemelték volna az úgy áhított külön dollárokat azon oknál fogva is, mert ez a város valahogy különb, mint a többi. Talán fogalmazzuk úgy: „más mint a többi” — nehogy faji elfogultsággal legyünk vádolhatók. Miért más? Elsősorban azért, mert itt faji kérdés nemigen létezik, lévén a feketék száma két százaléka, a Puerto Rico-iaké pedig fél százaléka a város lakosságának. Ugyanaz az atmoszféra, mely gátat vetett az európai etnikek kibontakozásának, úgy látszik elriasztólag hatott a színes tömegek betelepedésére is. Azért a „különb” jelző is ráillik Woodbridge városára. Erre álljon itt egy példa: mikor 1963-ban az USA Supreme Court megtiltotta az imádságot és bibliaolvasást Amerika iskoláiban, a helyi Board of Education elnöke, Clifford Handerhan, a bíróság döntése elleni tiltakozásul az alábbi imával nyitotta meg a testület ülését: „Allmighty and Eternal God, we ask Thy Divine Guidance in aiding us in our deliberations keeping always in mind that every word, thought and deed shall be directed to the betterment of our children in Woodbridge Township." Ez az ima azután bevett szokássá vált azóta is a Board ülésein. 1964 márciusában ország-világ előtt is megerősítést nyert, hogy Woodbridge valóban különb, mint a többi, mert a National Municipal League a várost „All American City"-nek nyilvánította. A címükre büszke polgárok 1967-ben tízezrével vettek részt zászlóik alatt egy hazafias tüntető felvonuláson a „Patriotism is NOT dead” mottója alatt. De talán ennyi elég is (ha nem túl sok) Woodbridge Township történetéből, hogy hátteret adjunk az ottani magyarokról való beszámolónak. „WHERE THE ACTION IS” Az 1970-es statisztika szerint a magyarok létszáma az ezret sem érte el (978), s csupán a vegyesházasságok révén tett ki az összlétszám 4500-at, akiknek legnagyobb része már nem tud magyarul. A lengyelek kb. ugyanennyien vannak, de zömük beszéli ősei nyelvét. A magyar az egyetlen nemzetiség, mely saját katolikus és református egyházközséggel rendelkezik. Woodbridge valóságos unikumnak számít amiatt, hogy itt a magyar élet nem annyira az egyházak és a cserkészek, hanem egy polgári jellegű testület körül forog, mely nagy szerényen Hungarian American Citizens Clubnak nevezi magát. „It is there where the action is” — mondhatnánk angol kifejezéssel. — And what action! — tehetjük hozzá nyugodtan. Máshelyütt a lap hasábjain külön cikk írja le a Woodbridge-i Magyar Amerikai Polgári Egyesület történetét, mely azonban inkább kronologikus beszámoló, és nem tükrözi vissza azt a szellemet, mely e klub vezetőségéből kiárad. Mindabból, amit ez a klub teljesít, e sorok írója vajmi keveset sejtett, míg egy szép napon a KMV- ben egy hirdetmény ötlött szemébe, mely a Woodbridge-i Magyar Ösztöndíjbizottság 1980. március 22-én tartandó díszvacsoráját jelentette be. Ennek keretében kerülnek kiosztásra úgymond az ösztöndíjbizottság által adandó díjak 8100 dollár összértékben arra érdemesnek talált egyesületeknek és személyeknek. Mégpedig: A Magyar Cserkészszövetségnek 1000; a woodbridge-i cserkészek jubileumi táborára 1000; a németországi Magyar Gimnázium részére 1000; Baráth Tibor 3 kötetes angol munkájára 500; a Kálmán László Rádióprogram részére 500; a KMV sajtóalap javára 500; ösztöndíjak a woodbridge-i cserkészek részére 3600 dollár. Ez a bejelentés olyan nagyvonalú áldozatkészségről tett tanúságot, ami nemhogy párját ritkítja, hanem szinte példátlanul áll egy egyesület részéről az amerikai magyar életben. Ráadásul egy olyan kis magyar közösség részéről, mely lélekszámban eltörpül nagy' Központjaink, mellett Clevelanden kezdve és New Brunswickon végezve. Milyen magyar klub lehet ez, amely szinte az ismeretlenségből felbukkanva egy csapásra felülmúlja rendszerint nagy pipájú, de kevés dohányú egyesületeink tömkelegét? (Tisztelet a kivételnek.) Kik azok a magyar férfiak és nők, akik e bámulatos fegyvertény mögött állnak? — kérdezte önmagától e sorok írója, s hogy erre feleletet találjon több ízben is látogatást tett az újonnan feltűnt magyar hadszíntéren, Woodbridge-ben. EGY MAGYAR APOSTOL Ha — mint mondják — minden út Rómába vezet, akkor a woodbridge-i „magyar csoda” megértéséhez vezető út szintén egy helyre, illetve egy személy felé visz, aki ha nem is pápája, de fő apostola a városban folyó magyar munkának. HORVÁTH LAJOS, aki nagy szerényen csak pénztárosként szerepel a polgári egyesület vezetőségében, de az ösztöndíjbizottságnak már ő az elnöke. — Látogatásaink tapasztalatát leszűrve, elmondhatjuk, hogy a woodbridge-i magyarság hirtelen feltűnése e lánglelkű magyar személyhez fűződik elsősorban. E sorok írójának első útja is hozzá vezetett, illetve hozzájuk, mert Horváth Lajos immár kettecskén él feleségével, Anna asszonnyal egy kis apartment house-ban, melyre az utca másik oldaláról kis hófehér templom karcsú tornya tekint le. Azért élnek egymagukban, mert Horváth Lajos már 70. esztendejét tapossa, s felnőtt gyermekeik (Zsuzsa, Hajna, Jutka, Éva) régóta kirepültek a szülői házból, s összesen 11 unokával ajándékozták meg a nagyszülőket. Közülük számosan beépültek a helyi magyar társadalom életébe. Horváth Lajos 1945-ös emigráns, kereskedelmi végzettséggel, aminek csak nyugdíjba vonulása után kezdte hasznát venni, mint part-time könyvelő. Évtizedeken át mint die and toolmaker, majd pedig mint önálló építési vállalkozó vett részt a napi kenyérharcban. Ez utóbbi szakmájának a magyarság már közvetlen hasznát vette, mert ő volt az, aki megtervezte s felépítette a polgári egyesület messze földön egyedülálló klubházát, a Hungarian Manort, mely a hozzá tartozó 6 acres telekkel együtt 1973-ban kb. 160 000 dollárba került, de ma már ennek sokszorosát éri, s kitűnő befektetésnek bizonyult. Pedig mennyit kellett harcolnia, hogy tervét elfogadtassa a kétkedőkkel! — A Hungarian Manorhoz vezető út bejáratánál balra is, jobbra is magas árboc áll; ez egyiken magyar, a másikon amerikai zászló leng büszkén a szélben, a klubház falán pedig márványtáblák hirdetik két nyelven, hogy az a magyar kultúra ápolására szolgál. Horváth Lajos ma már „öreg” nyugdíjasnak számít, azonban aki ismeri, tudja, hogy se nem öreg, se nem nyugszik mindaddig, míg évekkel ezelőtt megálmodott célkitűzéseit egymás után meg nem valósítja az egyesület áldozatkész vezetőségének segítségével. Ha kell, szép szóval, ha kell, rugalmas diplomáciával, de ha kell, kemény eréllyel és határozottsággal. Lelkében átütően izzik az örök magyarság szolgálatának gondolata, és ez fűti, ez gerjeszti az erőt benne akkor is, mikor teste esetleg törékennyé válik. — Erős az a férfi, aki tudja mit akar, és még erősebb, ha olyan képességekkel rendelkezik, melyek lehetővé teszik akarata végrehajtását. Hát még ha olyan élettársa van, aki gyermekeik magyarrá nevelése mellett mindig ura mögött állt, és segített neki a magyar munkában. Horváth Anna sárgult lapkivágásokat mutatva, fátyolos szemmel idézi vissza azokat az időket, mikor 60 személyes ének- és tánccsoportot alakított magyar gyermekekből, akik 1967. évi anyák napján magyar viseletben, virágokkal a kezükben vonultak fel a város utcáin, a meghatottság könnyeit csalva ki az őket szemlélő régi amerikásokból. Horváth Lajos erős magyar hitvallását szolidan megalapozott világszemlélet támasztja alá; társadalomfilozófiája nemcsak magyar, de amerikai viszonylatban is érvényes. Híve a hagyományoknak, mint történész és a magyar őskor kutatója szabad (?) óráiban, akinek eszményképe a Szent Korona, mely — úgymond — jelképe Magyarország függetlenségének, területi épségének, önjogú alkotmányának és a magyar egységnek. Korát és alacsony termetét meghazudtolóan kemény ember, akinek mondatai határozott erélylyel olykor szinte pattognak, és figyelmeztetnek, mint ahogy a díszvacsora során mondott szavai is így hatottak: „ ... Magyarország mai állapota hasonló Krisztus állapotához. Ezer sebből vérzik, fején töviskoszorú. Ugyanakkor körülöttük kalapácsos emberek járnak, mint egykor Krisztus keresztje körül, akik kalapácsukkal súlyos ütéseket mérnek (Folytatás a 11. oldalon) A KÁRMELHEGYI BOLDOGASSZONY EGYHÁZKÖZSÉG A New Brunswick-i nagy magyar központtól 20 mérföldnyire északra elterülő Woodbridge a 35-ös út mentén valahogy kiesik a forgalomból mindazoknak, akik New Jersey állam közlekedési ütőerén, a N. J. Turnpike-on utaznak bármely irányban. Ez a viszonylagos elszigeteltség rányomja a bélyegét a város magyar életére már azért is, mert — mint lapunk más helyén rámutattunk — az etnikek s így a magyarok szerepe sem volt jelentős Woodbridge Township történetében, és — tegyük hozzá — ma sem az. A város ugyanis tipikusan és túlnyomóan angolszász jellegű település. A helyi magyarság mégis dicsekedhetik azzal, hogy a város etnik csoportjai között ők az egyetlenek, akik mind saját katolikus, mind református templommal rendelkeznek, ahol őseik nyelvén dicsérhetik az Urat. A nagy kérdés az: meddig? A katolikusok a Kármelhegyi Boldogasszonyról elnevezett egyházközséghez és templomhoz tartoznak, melynek plébánosa jelenleg Vincze Mihály atya. Egy esős, március végi napon kopogtattunk be hozzá a K. M. V. nevében. Vincze atya tekintélyt árasztó megjelenésű, életének 65. esztendejét járó pap, akinek nyugodt, lassú beszédmodora szinte alkalmazkodik ahhoz a csendhez, ami a plébánia körül honol. — A rectory ebédlőjében 12 személyes asztal fehér térítőjével mintha nagyszámú vendéget várna, akik megtörnék a csendet. De hát hamarosan kiderül, hogy a napokban tartott bérmálás és az azt követő vendégségből maradt itt a szépen kidíszített terítés. A vendégséget csupán egy tányérnyi töpörtyűs pogácsa élte túl, de sorsuk megérkezésünkkor megpecsételődött. A melléjük szíves kínálásra felhörpintett pohár bor azután kölcsönösen megoldja a nyelveket hosszabb társalgásra. Amit Vincze atyától hallunk, nem különbözik sokban a magyar Amerika többi egyházának sorsától, melynek jellemzője az, hogy a hívők serege sajnos ritkul, mert szétszóródnak a fiatalok, akik közül már kevesen ismerik a magyar nyelvet. Hogy a legkeservesebbjén már beszámolónk elején túl legyünk, kezdjük talán az alábbi statisztikával, melynek adatait egymás után olvassa fel előttünk Vincze atya a plébánia nyilvántartási könyveiből: évkeresztelők esküvők temetések 1966 156 6 1967 175 9 1968 166 16 1969 165 9 1970 104 14 1971 118 13 1972 122 9 1973 122 9 1974 12 8 7 19757 4 15 19763 3 8 19772 3 14 19788 2 7 19794 4 9 Az öreg hívők elvándorlása az örök hazába elkerülhetetlen és érthető, viszont a fiatalok számának csökkenése korántsem az. A woodbridge-i Kármelhegyi Boldogasszony-templom Bevonulás a templomszentelésre (Folytatás a 10. oldalon)