Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1980 (87. évfolyam, 1-50. szám)
1980-06-01 / 22. szám
-íiitA MA /sír yiß3 daxíi CATHOLIC HUNGARIANS’ SUNDAY A legrégibb katolikus magyar lap Ésxak-Amerikában ni* Oldest Hungarian Catholic Newspaper in the United States and Canada Published weekly except Easter & Christmas and 2 weeks in July by the Catholic Publishing Co., Inc., 1739 Mahoning Avenue, Youngstown, Ohio 44509. Telefon: (216) 799-2600. Alapította 1894 október 24-én Msgr. Böhm Károly pápai prelátus-pébános. Established October 24, 1894 by Rev. Msgr. Charles Bohm Papal Prelate-Pastor Managing Editor: Father NICHOLAS DENGL, O.F.M. THIS~NEWSPAPER IS ENTIRELY FOR THE PURPOSE OF PROMOTING CATHOLIC WELFARE AND IS ______________A NON-PROFIT ORGANIZATION________________ ELŐFIZETÉSI ARAK: SUBSCRIPTION RATES: Két évre __________ $28.00 For two years _____ $28.00 Egy évre__________$15.00 For one year_______$15.00 Fél évre__________$ 8.00 For six months _____ $ 8.00 A Szent István Ferences Kommisszáriátus megbízásából Felelős szerkesztő: P. DENGL MIKLÓS, O.F.M. Szerkesztő: Fr. DUNAI ÁKOS O.F.M. 1739 Mahoning Avenue, Youngstown, Ohio. 44509 Telefon: (216 ) 799-2600. ADVERTISEMENT RArES: $4.00 per column inch 1—4 times; $3.50 per column inch 5—15 times; $3.00 per column inch more than 15 times; J page $125.00; 1 page $240.00; 1 full page $460.00. Second class postage paid at Youngstown, Ohio A lapban megjelent cikkek nem fejezik ki szükségszerűen a szerkesztőség véleményét. Az aláírt cikkekért minden esetben azok szerzői felelősek. -91' A kastli iskola ügye A MAGYAR ISKOLABIZOTTSÁG LEVELE A MAGYAR GIMNÁZIUM TANULÓINAK SZÜLEIHEZ Hivatalos és nem hivatalos helyekről jövő érdeklődések és sok szülőtől érkező levelek azt mutatják, hogy a múlt hónapokban a kastli gimnáziumban és körülötte lezajlott szomorú esettmények hatása még mindig nyomja a kedélyeket és nyugtalanítja az iskola őszinte barátait, de mindenekelőtt a tanulók szüleit. Ezért szeretnék néhány sorral az iskola jelenlegi helyzetéről lehetőleg objektív képet adni, és az iskola jövőjét illetően a szülőket megnyugtatni. A Magyar Iskolabizottság elnöke és a gimnázium igazgatója között kitört konfliktust a vadon burjánzó illetéktelen körlevelek, aláírási akciók és híresztelések — amelyekben némi részigazság mellett több volt a gyanúsítás vagy alaptalan vád, mint az objektív információ — az iskola létét veszélyeztető botrányé dagasztották, amelynek hullámai az iskolát támogató német hatóságokhoz is eljutottak. Az egyházi és világi hatóságokhoz minden oldalról tömegesen küldött jelentéseknek az lett az eredménye, hogy a bajor kultuszminisztérium legfelsőbb vezetősége úgy döntött: ennek az áldatlan viszálykodásnak az iskola és az ott tanuló gyermekek érdekében véget kell vetni. A bajor kultuszminisztérium és a bonni belügyminisztérium illetékes referenseinek az álláspontja az, hogy a kaszli gimnázium jelentős és támogatásra méltó intézmény, amelynek további támogatása azonban csak úgy biztosítható, ha a viszály kitöréséért felelős mindkét vezető megy, és az iskolában helyreáll az iskolai munkához elengedhetetlenül szükséges nyugalom és békés együttműködés. Ezért a bajor kultuszminisztérium a folyó iskolaév végéig miniszteri biztost rendelt ki az iskola vezetésére, és az iskolabizottság feladata lesz az iskola további vezetésére megfelelő igazgatót keresni. Az iskolabizottság, mint a gimnázium fenntartója, az iskola vezetésével megbízott Edsperger úrnak megadja a szükséges támogatást, hogy az idei érettségi vizsgák lefolytatását és az iskolaév sikeres befejezését biztosíthassa. Ugyanakkor több irányba felvette a kapcsolatokat, és megkezdte a tárgyalásokat, hogy lehetőleg még a tanév befejezése előtt találjon az iskola vezetésére alkalmas személyt. A kaszli gimnázium további fennmaradásának biztosításában az iskola barátainak és elsősorban a magyar szülőknek is fontos szerepe van, mert az ő bizalmuk és támogatásuk nélkül az iskola nem állhat fel. Ezért kérjük a szülőket, hogy ne adjanak hitelt a körlevelekkel és telefonon a világ minden tája felé terjesztett hamis híreknek és alaptalan vádaknak, amelyek csak arra alkalmasak, hogy a szülőket megtévesztő információkkal ijesztgessék, vagy megingassák bizalmukat, és így esetleg tárgyilagosan nem indokolt elhatározásra késztessék. Ne vonják meg az iskolától bizalmukat, sőt, tájékoztassák barátaikat és ismerőseiket is olyan értelemben, hogy ők is bizalommal küldjék gyermekeiket a kaszli gimnázium kezdő osztályába, vagy továbbvivő osztályaiba. Az iskolabizottság továbbra is a keresztény magyar nevelés eszméjének biztosítását tűzi ki céljául. Bízom benne, hogy Isten kegyelmével, és a szülők bizalmától támogatva sikerülni fog a szomorú megpróbáltatás emlékét elfeledtetni, és az iskola jó hírét újra visszaállítani és gyarapítani. München, 1980. április 3. Msgr. Valentiny Géza, a Magyar Iskolabizottság elnöke ÚJRA KAPHATÓ! MAETERLINCK: A MÉHEK ÉLETE mely szépségével elbűvölte a világot. Szerezzen vele örömet otthoni rokonainak, barátainak. A könyv hazaküldésének nincs semmi akadálya! Megrendelhető: PVH. Publishing, Inc. P. O. Box 35365 Tulsa, OK. 74135, USA, vagy a Vasárnap könyvosztályánál: 1739 Mahoning Ave., Youngstown, Ohio 44509. A 4,50 dollár vételárat előre kérjük, hogy az adminisztrációs költséget csökkentsük. NYISZTOR ZOLTÁN: Róma hajdanában és manapság (X. folytatás) Másik nagy érdekessége és jellegzetessége a római nagyböjtnek a Chiesa Nuova-templomban volt, s eredetét állítólag Róma legnépszerűbb szentjére, Nérei Szent Fülöpre vezette vissza. A valószínűség is a hagyomány mellett szól, mert ez az emberileg is vonzó szent, aki még Goethét is megkapta, az emberi lélek húrjait a legmélyebben ismerte, s a humor iránt is meglepő érzéket tanúsított. Míg a San Carlo-i quaresma az egyházi ékesszólás legmagasabb művészetéből fakadt, s a magasabb intelligenciát tartotta szem előtt, addig a Chiesa Nuova az egyszerű, szellemileg igénytelen néphez fordult, s témáit, eszközeit a népi gondolkodás kellékeiből vette. Erre az alkalomra a templom főhajójában két külön alacsony emelvényt állítottak fel, asztallal és székkel, a szószék minden jellegzetessége nélkül. Valóban olyan volt, mint a népgyűléseken szokásos emelvény, melyről néptribunok versengenek. Itt is a 40 napon át minden este ennek volt szentelve a templom, azzal a különbséggel, hogy itt néha változtak a szónokok. A lényeg azonban az volt, hogy mindig két szónok állt szemben egymással, s míg az egyik a tant adta elő, a másik az ellentmondás szellemét képviselte, s mindenbe belekötött, mindennek ellentmondott, és hangos, gyakran mérges vitát provokált. A megrendezés színházszerű volt, amennyiben a szónokok az asztal mellett ülve, parasztosan rákönyökölve vitatkoztak. Az előadó még úgy ahogy ildomosan ült, néha egyenesen ünnepélyes szónoki magatartást tanúsított, addig a másik fegyelmezetlen hangon, az egyszerű nép mentalitásából vett ellenvetésekkel gáncsoskodott az előadás ellen. S mindezt úgy csinálták, mintha nem előre elkészített kérdés és felelet, támadás és védelem lett volna, hanem önkéntelenül, magától adódott. Az életszerűséghez, az elhihetőséghez hozzá tartozott, az is, hogy a két vitatkozó nekihevült, haragosan felugráltak helyükről, sértő kifejezéseket vagdostak egymás fejéhez, kiabáltak, fenyegetőztek, rikácsoltak, mintha egymásnak akarnának ugrani. Egyszóval hű mása volt a római nép életének, s azért élvezték annyira a hallgatók, mert bennük önmagukra ismertek. A farsang a római népnél inkább a gyermekek ünnepe volt, azaz a szülők a gyermekeken keresztül élvezték ki a farsangi bohóságot. Ilyenkor nem sajnálták a költséget, hogy gyermekeiket a legkülönfélébb maskarákba öltöztessék. A máshol szokásos álarcokat nem szerették, de a farsangi kiöltöztetésre sokat adtak, s nem sajnálták a fáradságot, hogy gyermekeiket órákig sétáltassák az ilyenkor szokásos felvonulási helyeken. Ilyenkor szórták a konfettit és színes szerpentineket, s tobzódtak a pajzánkodásban. A maskarák között nem hiányoztak a kaliforniai cowboyok, a mexikói pistolerók, a leányok számára a krinolin,a falusi népviselet és az apácaruhák. ★ Sok furcsaság ötlött a szemünkbe az olasz hívek megfigyelésénél. Abban az időben nem volt egyetlenegy templom se Rómában, ahol ülőpadok álltak volna a hívek rendelkezésére. Könnyű nádfonatú székek és térdeplők sorakoztak a falak mentén, amiből mindenki maga választott, vonszolta maga után az ájtatoskodás színhelyére. Legalább kettőt vett mindenki: egyet ülésre, másikat a rátámaszkodásra vagy térdeplésre. De mert mindkét térdére nem szeretett az olasz leereszkedni, csak úgy ülve térdepelt. A mindennapos látogató lehetőleg még egy harmadik széket is biztosított magának kézitáskája vagy csomagja számára. Mindenkinek megvolt a maga kedves szentje, s lehetőleg annak árnyékába húzódott, s ha a szent szobra az oltár alatt volt, nem restellt odabújni és megcirógatni, vagy pedig felágaskodott az oltárig és megérintette az oltárképet. A keresztvetésnél megcsókolták azt a pár ujjukat, amivel a keresztvetést csinálták, s ájtatosságuk végén csókot intettek a szentnek, de legfőképp a Szűzanyának. Gyakran még az ajtóból is visszafordultak csökhintésre. A szenteltvízzel bőven éltek, szinte locskoltak benne. Ennyi ájtatoskodás mellett csak az nem volt biztos, hogy megadták-e a térdhajtást a legméltóságosabb Úrtáriszentségnek. Mentségükre szolgálhatott, hogy az olasz templomok ritkán őrizték a szentséget a főoltáron. Ahhoz nagyon hozzá voltak szokva, hogy pénzt dobjanak a perselyekbe, s még inkább, hogy gyertyát égessenek a szentek szobrai előtt. Az ájtatoskodók annyira sajátjuknak tekintették a templomot, hogy például a legájtatosabb asszonyok ott rendezték barátnőikkel az esti találkát. Előbb kicserélték híveiket, jóízű társalgásba fogtak, s ha már minden téma kimerült, vagy mert az esti rózsafüzér-ájtatossága kezdődött (ez minden templomban minden este megvolt), akkor kezdtek imádkozni. Persze mindenki a maga módján, úgy, hogy a közös imából csak hangzavar lett. De ez az ő fülüket nem bántotta. Bár voltak dallamos, szép egyházi énekeik, ritkán énekeltek. Népénekes mise pedig ismeretlen fogalom volt. Aligha akadt olyan nap, hogy a templomba jövő hívek a sekrestyébe be ne kukkantottak volna: vagy egy mise megrendelésére, vagy valami banális és fölösleges kérdésre. Hiába volt kifüggesztve a templom ajtajára a misei rend, azt senki meg se nézte, hanem ment a sekrestyébe megkérdezni. A templomi viselkedés szempontjából az olasz papság sem volt különb. Képesek voltak még szertartások közepette is hosszas beszélgetésbe elegyedni — még egymás között is. Mi, templom csendjéhez szokott népek, eleinte szörnyen megbotránkoztunk ezen, pedig ez a látszólagos tiszteletlenség arra volt visszavezethető, hogy a templomot otthonuknak tartották, s egyik alapvető tulajdonságuk a fegyelmetlenség volt. ★ Tagadhatatlan, hogy a kereszténység felvételével és elterjedésével a pogány szokások nem szűntek meg, főként nem szűntek meg azok, amik nem állottak ellentétben új keresztény hitvallással. A születés mindig nagy ünnepet jelentett a család számára, amiben az atyafiságon kívül az ugyanabban a házban lakók is szívesen osztozkodtak. A fiú születését egy fehér szalag a kapura tűzve adta tudtul a lakóknak, a rózsaszínű szalag viszont leányka születését jelezte. A halált ellenben úgy adták tudtul, hogy a kétszárnyú kapu egyik szárnyát csukva hagyták. A temetés a plébániatemplomban vagy a temetőben történt, a pap azonban nem kísérte ki a halottat a temetőbe. A melegebb éghajlat miatt a halál után következő napon már eltemették a halottakat. A temetés szertartása hoszszabb volt, mint nálunk, magyaroknál szokásban volt, gyászbeszéd azonban csak kivételesen előkelő halottaknál volt. Ahogy a halottat elvitték a házból, másnap minden közvetlen használati tárgyát az ággyal egyetemben elégették, sőt, kisebb, főként családi házakban befalazták az ajtót, amelyen a halottat kivitték, s lehetőleg új ajtót nyitottak. Én még láttam a Róma környéki falvakban régi házakat 2—3 befalazott ajtóval. Nem kétséges, hogy ezek a szokások pogány hagyományok átszüremlései voltak. (FOLYTATJUK) rtartó JÓZSEF V. BENCE Móka, kacagás, vidámság, székely furfangosság, pergő párbeszéd e könyv minden lapja. A Hargita rengetegeiben élő kópé székely legény, Uz Bence immár a magyar irodalom klasszikus alakjává vált. A könyv új kiadása sem Magyarországon, sem Erdélyben nem jelenhetik meg, ezért a kötet a Vasárnap kiadásában kerültz olvasók elé. Nyírő József: UZ BENCE című könyve megrendelhető a Vasárnap könyvosztályán: 1739, Mahoning Avenue, Youngstown, Ohio 44509. Ára: fűzve 7,00, kötve 10,00 dollár, plusz hatvan cent portó. A japán csoda Japán ipari és gazdasági fejlődése leginkább Németország fejlődésével mutat azonosságot. A japán nagyipar — éppúgy mint a német — néhány család vállalkozásából fejlődött ki. A Mitsui család, mint kereskedők, már a 16. században nagy forgalmat bonyolítottak le, elsősorban sakéval (rizspálinka) és textíliával. A 19. század végén, miután Japán felismerte a nagyipar, és ezen belül a nehézipar döntő jelentőségét, ugyancsak e család volt az első, amely koncentrálta erőit, s már 1890 felé nehézfegyvereket, csatahajókat, acélárut gyártott. 1893- ban a Mitsui család sürgetésére olyan intézkedéseket léptettek érvénybe, amely a japán ipar nagy arányú koncentrációjához vezetett. Ez az ún „Zaibatsu”, mely egy nagy központi vállalat, s amely összefogja a különböző ipari ágak működését. Jóllehet mindegyik vállalat, amely e társaságban szerepel, jogot formálhat saját kereskedelmi akciója lebonyolítására, mégis, jogilag az anyatársaság alá van rendelve. Kezdetben e nagy családok által irányított társaságok a beruházás és a termelőeszközök megteremtésére koncentrálták erejüket. A későbbiek folyamán a Zaibatsuk működése mindinkább az amerikai trösztökéhez vált hasonlóvá, azzal a különbséggel, hogy a tröszt alá rendelt vállalatok nem szólhattak bele a vezetésbe úgy, mint Amerikában. A 20. század kezdetén már számos, újonnan alapított csoport kezdte meg működését, mint pl. a Yasuda csoport, amely elsősorban a biztosításokra specializálta magát, a Sumitoro család, amely szinte a textilipar egészét irányította, vagy a Mitsubishi csoport, amely a kereskedelmi hajózás ellenőrzésével kezdte kiépíteni hatalmát. Az állam, amely közvetlenül bekapcsolódott az ipar kifejlesztésébe, hatalmas acélkohókat épített Jawate ipari körzetben, amelyek aztán már 1901-ben a japán acélszükséglet 85 százalékát produkálta. Ebben és más ipari szektorokban a japán állam — miután útmutatásokat és hitelt biztosított egy-egy vállalkozáshoz — kiadta magáncsoportoknak, s az ilyen vállalkozások előnyt élveztek más beruházásokkal szemben, s közvetlenül a kormány ellenőrzése alá kerültek, de annak beleszólási joga nélkül. Ezek a privátcsoportok — melyeket lényegében az állam hozott létre — már 1905-ben a nemzeti ipar és gazdaság 60 százalékát mondhatták magukénak. A másik fontos oka a japán ipari csoda kifejlődésének, hogy a vezető réteg egymással sokszoros összeköttetésben áll. Hihetetlen, ha belegondolunk, hogy egy ázsiai ország, mint Japán, amelynek még elegendő nyersanyaga sem volt, az évszázad elejére olyan ipari nagyhatalommá vált, mint mondjuk Németország. (Mindezt a Ruhr-vidék, s hatalmas, szinte kimeríthetetlen szénbányák nélkül!) Japánban ismeretlen az Európában és Amerikában meglevő, szinte állandó konfliktus, a priváttőke és az állam beleszólási joga körülötti viták. A japán belpolitika mindig is egyetlen szempontot tartott szem előtt, éspedig egy virágzó gazdaság megteremtését, ahol a kormány és a Zaibatsu egyenrangú félként irányítja az ipar fejlődését. Ugyanígy a külpolitika terén is teljes volt az egyetértés az állam és a japán t trösztök között, amit jól mutat az 1945 előtti terjeszkedési politika. A japán nagyiparnak szüksége volt biztos felvevőpiacra, termékeny nyersanyagforrásokra. Amikor az amerikaiak elfoglalták Japánt (1945), az első gazdasági intézkedéseik közé tartozott olyan törvények beiktatása, amely a japán nagycsalád-monopóliumok ellen irányultak. Demokratikusabb szellemet akartak a gazdasági életbe bevezetni, amellyel a trösztökön belüli kisebb gazdasági vállalatok nagyobb mozgási lehetőséghez jutottak. Ezzel akarták megakadályozni, hogy a japán ipar, hatalmas konccentrálóképességével még egyszer olyan fokra fejlődjön fel, amely esetleg a világbékét veszélyeztetné. Ez az amerikai politika 1949-ben hirtelen véget ért. Az okok: Kína a kommunista utat választotta, Koreában kitört a háború. Amerikának szüksége volt e térségben szövetségesre, s ezentúl Japánt nem úgy tekintették, mint legyőzött ellenfelet, hanem, mint ázsiai szövetségest. Japán ismét megkapta a jogot a szabad fejlesztéshez. 1950-ben a Mitsui és Mitsubishi társaság megkapta az engedélyt arra, hogy a kisebb ipari vállalkozásokat összefogva, konszerneket alakítson. A termelékenység ezáltal ugrásszerűen megnőtt, 1951-ben 36 százalék, 1952-ben 23 százalék, 1953-ban 11 százalék, az ezt követő években pedig normális felfutással, úgy, hogy Japán ipari világhatalommá vált. Japán gazdasági politikája (különösen a két világháború között) az volt, hogy pl. Németországtól vettek egy fényképezőgépet, azt ugyanúgy megcsinálták, csak éppen kevesebb precizitással, olcsóbb anyagokból — de ez még mindig a német kamera volt —, és eladták feleannyi áron Ázsiában. Idővel azonban rájöttek: ha versenyben akarnak maradni a világpiacon, gondot kell fordítaniuk a minőségre is. Már nem kopírozták le a külföldi termékeket, hanem olyan minőséget fejlesztettek ki, amely ma már veszélyt jelent Amerika belső piacára is. Ehhez hozzájárul még, hogy a japán ipar sokkal alacsonyabb ráfordítási költséggel dolgozik, mint az európai vagy amerikai. A munkaviszony is teljesen más morális alapokon nyugszik. Szinte ismeretlen a gyakorlatban, hogy egy munkás azért változtasson munkahelyet, mert a másik cégnél többet fizetnek. Jóllehet Japán teljesen a nyugati metódus alapján fejleszti iparát, mégis tipikus ázsiai nép maradt. Elég, ha belépünk egy japán család otthonába, és látjuk, hogy habár jól kereső emberek, mégis hiányoznak a Nyugatra oly jellemző, sokszor felesleges luxuscikkek. A japán ember szerényen, hivalkodás nélkül él. S ezáltal a munka nem vált a pénz hajhászásának eszközéül. A japán múlt gyökerei megtalálhatók a mai modern ipari struktúrák keretei közt. Az üzemekben, mint nagy családon belül dolgoznak a munkások, akik minden reggel a vállalati himnusz eléneklésével kezdik a napot. Japán a mai világkereskedelem 5 százalékát bonyolítja le. Az ázsiai országokba irányuló export 30 százalékát Japán adja. S a japán ipar napról napra képes a fejlődésre, s nem nehéz megjósolni, hogy pár éven belül a világ vezető ipari hatalmává léphet elő. Csáki Tibor