Katolikus Magyarok Vasárnapja, 1980 (87. évfolyam, 1-50. szám)

1980-06-01 / 22. szám

-íiitA MA /sír yiß3 daxíi CATHOLIC HUNGARIANS’ SUNDAY A legrégibb katolikus magyar lap Ésxak-Amerikában ni* Oldest Hungarian Catholic Newspaper in the United States and Canada Published weekly except Easter & Christmas and 2 weeks in July by the Catholic Publishing Co., Inc., 1739 Mahoning Avenue, Youngstown, Ohio 44509. Telefon: (216) 799-2600. Alapította 1894 október 24-én Msgr. Böhm Károly pápai prelátus-pébános. Established October 24, 1894 by Rev. Msgr. Charles Bohm Papal Prelate-Pastor Managing Editor: Father NICHOLAS DENGL, O.F.M. THIS~NEWSPAPER IS ENTIRELY FOR THE PURPOSE OF PROMOTING CATHOLIC WELFARE AND IS ______________A NON-PROFIT ORGANIZATION________________ ELŐFIZETÉSI ARAK: SUBSCRIPTION RATES: Két évre __________ $28.00 For two years _____ $28.00 Egy évre__________$15.00 For one year_______$15.00 Fél évre__________$ 8.00 For six months _____ $ 8.00 A Szent István Ferences Kommisszáriátus megbízásából Felelős szerkesztő: P. DENGL MIKLÓS, O.F.M. Szerkesztő: Fr. DUNAI ÁKOS O.F.M. 1739 Mahoning Avenue, Youngstown, Ohio. 44509 Telefon: (216 ) 799-2600. ADVERTISEMENT RArES: $4.00 per column inch 1—4 times; $3.50 per column inch 5—15 times; $3.00 per column inch more than 15 times; J page $125.00; 1 page $240.00; 1 full page $460.00. Second class postage paid at Youngstown, Ohio A lapban megjelent cikkek nem fejezik ki szükségszerűen a szerkesztőség véleményét. Az aláírt cikkekért minden esetben azok szerzői felelősek. -91' A kastli iskola ügye A MAGYAR ISKOLABIZOTTSÁG LEVELE A MAGYAR GIMNÁZIUM TANULÓINAK SZÜLEIHEZ Hivatalos és nem hivatalos helyekről jövő érdek­lődések és sok szülőtől érkező levelek azt mutatják, hogy a múlt hónapokban a kastli gimnáziumban és kö­rülötte lezajlott szomorú esettmények hatása még mindig nyomja a kedélyeket és nyugtalanítja az iskola őszinte barátait, de mindenekelőtt a tanulók szüleit. Ezért szeretnék néhány sorral az iskola jelenlegi helyzetéről lehetőleg objektív képet adni, és az iskola jövőjét illetően a szülőket megnyugtatni. A Magyar Iskolabizottság elnöke és a gimnázium igazgatója között kitört konfliktust a vadon burjánzó illetéktelen körlevelek, aláírási akciók és híresztelések — amelyekben némi részigazság mellett több volt a gyanúsítás vagy alaptalan vád, mint az objektív infor­máció — az iskola létét veszélyeztető botrányé dagasz­tották, amelynek hullámai az iskolát támogató német hatóságokhoz is eljutottak. Az egyházi és világi hatóságokhoz minden oldalról tömegesen küldött jelentéseknek az lett az eredménye, hogy a bajor kultuszminisztérium legfelsőbb vezetősége úgy döntött: ennek az áldatlan viszálykodásnak az is­kola és az ott tanuló gyermekek érdekében véget kell vetni. A bajor kultuszminisztérium és a bonni belügy­minisztérium illetékes referenseinek az álláspontja az, hogy a kaszli gimnázium jelentős és támogatásra méltó intézmény, amelynek további támogatása azonban csak úgy biztosítható, ha a viszály kitöréséért felelős mindkét vezető megy, és az iskolában helyreáll az iskolai mun­kához elengedhetetlenül szükséges nyugalom és békés együttműködés. Ezért a bajor kultuszminisztérium a fo­lyó iskolaév végéig miniszteri biztost rendelt ki az is­kola vezetésére, és az iskolabizottság feladata lesz az iskola további vezetésére megfelelő igazgatót keresni. Az iskolabizottság, mint a gimnázium fenntartója, az iskola vezetésével megbízott Edsperger úrnak meg­adja a szükséges támogatást, hogy az idei érettségi vizs­gák lefolytatását és az iskolaév sikeres befejezését biz­tosíthassa. Ugyanakkor több irányba felvette a kapcso­latokat, és megkezdte a tárgyalásokat, hogy lehetőleg még a tanév befejezése előtt találjon az iskola vezeté­sére alkalmas személyt. A kaszli gimnázium további fennmaradásának biz­tosításában az iskola barátainak és elsősorban a magyar szülőknek is fontos szerepe van, mert az ő bizalmuk és támogatásuk nélkül az iskola nem állhat fel. Ezért kér­jük a szülőket, hogy ne adjanak hitelt a körlevelekkel és telefonon a világ minden tája felé terjesztett hamis híreknek és alaptalan vádaknak, amelyek csak arra alkalmasak, hogy a szülőket megtévesztő információk­kal ijesztgessék, vagy megingassák bizalmukat, és így esetleg tárgyilagosan nem indokolt elhatározásra kész­tessék. Ne vonják meg az iskolától bizalmukat, sőt, tájé­koztassák barátaikat és ismerőseiket is olyan értelem­ben, hogy ők is bizalommal küldjék gyermekeiket a kaszli gimnázium kezdő osztályába, vagy továbbvivő osz­tályaiba. Az iskolabizottság továbbra is a keresztény magyar nevelés eszméjének biztosítását tűzi ki céljául. Bízom benne, hogy Isten kegyelmével, és a szülők bizalmától támogatva sikerülni fog a szomorú megpró­báltatás emlékét elfeledtetni, és az iskola jó hírét újra visszaállítani és gyarapítani. München, 1980. április 3. Msgr. Valentiny Géza, a Magyar Iskolabizottság elnöke ÚJRA KAPHATÓ! MAETERLINCK: A MÉHEK ÉLETE mely szépségével elbűvölte a világot. Szerez­zen vele örömet otthoni rokonainak, barátai­nak. A könyv hazaküldésének nincs semmi akadálya! Megrendelhető: PVH. Publishing, Inc. P. O. Box 35365 Tulsa, OK. 74135, USA, vagy a Vasárnap könyvosztá­lyánál: 1739 Mahoning Ave., Youngstown, Ohio 44509. A 4,50 dollár vételárat előre kérjük, hogy az adminiszt­rációs költséget csökkentsük. NYISZTOR ZOLTÁN: Róma hajdanában és manapság (X. folytatás) Másik nagy érdekessége és jellegzetessége a római nagyböjtnek a Chiesa Nuova-templom­­ban volt, s eredetét állítólag Róma legnépsze­rűbb szentjére, Nérei Szent Fülöpre vezette vissza. A valószínűség is a hagyomány mellett szól, mert ez az emberileg is vonzó szent, aki még Goethét is megkapta, az emberi lélek húr­jait a legmélyebben ismerte, s a humor iránt is meglepő érzéket tanúsított. Míg a San Carlo-i quaresma az egyházi ékes­szólás legmagasabb művészetéből fakadt, s a magasabb intelligenciát tartotta szem előtt, ad­dig a Chiesa Nuova az egyszerű, szellemileg igénytelen néphez fordult, s témáit, eszközeit a népi gondolkodás kellékeiből vette. Erre az alkalomra a templom főhajójában két külön alacsony emelvényt állítottak fel, asztallal és székkel, a szószék minden jellegzetessége nél­kül. Valóban olyan volt, mint a népgyűléseken szokásos emelvény, melyről néptribunok ver­sengenek. Itt is a 40 napon át minden este en­nek volt szentelve a templom, azzal a különb­séggel, hogy itt néha változtak a szónokok. A lényeg azonban az volt, hogy mindig két szónok állt szemben egymással, s míg az egyik a tant adta elő, a másik az ellentmondás szellemét képviselte, s mindenbe belekötött, mindennek ellentmondott, és hangos, gyakran mérges vitát provokált. A megrendezés színházszerű volt, amennyi­ben a szónokok az asztal mellett ülve, parasz­tosan rákönyökölve vitatkoztak. Az előadó még úgy ahogy ildomosan ült, néha egyenesen ün­nepélyes szónoki magatartást tanúsított, addig a másik fegyelmezetlen hangon, az egyszerű nép mentalitásából vett ellenvetésekkel gán­­csoskodott az előadás ellen. S mindezt úgy csinálták, mintha nem előre elkészített kérdés és felelet, támadás és védelem lett volna, ha­nem önkéntelenül, magától adódott. Az élet­szerűséghez, az elhihetőséghez hozzá tartozott, az is, hogy a két vitatkozó nekihevült, harago­san felugráltak helyükről, sértő kifejezéseket vagdostak egymás fejéhez, kiabáltak, fenyege­tőztek, rikácsoltak, mintha egymásnak akarná­nak ugrani. Egyszóval hű mása volt a római nép életének, s azért élvezték annyira a hall­gatók, mert bennük önmagukra ismertek. A farsang a római népnél inkább a gyerme­kek ünnepe volt, azaz a szülők a gyermekeken keresztül élvezték ki a farsangi bohóságot. Ilyenkor nem sajnálták a költséget, hogy gyer­mekeiket a legkülönfélébb maskarákba öltöztes­sék. A máshol szokásos álarcokat nem szeret­ték, de a farsangi kiöltöztetésre sokat adtak, s nem sajnálták a fáradságot, hogy gyermekei­ket órákig sétáltassák az ilyenkor szokásos felvonulási helyeken. Ilyenkor szórták a kon­fettit és színes szerpentineket, s tobzódtak a pajzánkodásban. A maskarák között nem hiá­nyoztak a kaliforniai cowboyok, a mexikói pisto­­lerók, a leányok számára a krinolin,­­a falusi népviselet és az apácaruhák. ★ Sok furcsaság ötlött a szemünkbe az olasz hívek megfigyelésénél. Abban az időben nem volt egyetlenegy templom se Rómában, ahol ülőpadok álltak volna a hívek rendelkezésére. Könnyű nádfonatú székek és térdeplők sora­koztak a falak mentén, amiből mindenki maga választott, vonszolta maga után az ájtatoskodás színhelyére. Legalább kettőt vett mindenki: egyet ülésre, másikat a rátámaszkodásra vagy térdeplésre. De mert mindkét térdére nem sze­retett az olasz leereszkedni, csak úgy ülve tér­depelt. A mindennapos látogató lehetőleg még egy harmadik széket is biztosított magának ké­zitáskája vagy csomagja számára. Mindenkinek megvolt a maga kedves szentje, s lehetőleg annak árnyékába húzódott, s ha a szent szobra az oltár alatt volt, nem restellt odabújni és megcirógatni, vagy pedig felágaskodott az ol­tárig és megérintette az oltárképet. A kereszt­vetésnél megcsókolták azt a pár ujjukat, amivel a keresztvetést csinálták, s ájtatosságuk végén csókot intettek a szentnek, de legfőképp a Szűz­anyának. Gyakran még az ajtóból is visszafor­dultak csökhintésre. A szenteltvízzel bőven él­tek, szinte locskoltak benne. Ennyi ájtatosko­dás mellett csak az nem volt biztos, hogy meg­adták-e a térdhajtást a legméltóságosabb Úr­­táriszentségnek. Mentségükre szolgálhatott, hogy az olasz templomok ritkán őrizték a szentséget a főoltáron. Ahhoz nagyon hozzá voltak szokva, hogy pénzt dobjanak a perselyekbe, s még in­kább, hogy gyertyát égessenek a szentek szob­rai előtt. Az ájtatoskodók annyira sajátjuknak tekin­tették a templomot, hogy például a legájtatosabb asszonyok ott rendezték barátnőikkel az esti találkát. Előbb kicserélték híveiket, jóízű tár­­­­salgásba fogtak, s ha már minden téma kime­­­­rült, vagy mert az esti rózsafüzér-ájtatosság­a kezdődött (ez minden templomban minden este­­ megvolt), akkor kezdtek imádkozni. Persze min­­­­denki a maga módján, úgy, hogy a közös imá­ból csak hangzavar lett. De ez az ő fülüket nem bántotta. Bár voltak dallamos, szép egy­­­­házi énekeik, ritkán énekeltek. Népénekes mise pedig ismeretlen fogalom volt. Aligha akadt olyan nap, hogy a templomba jövő hívek a sekrestyébe be ne kukkantottak­­ volna: vagy egy mise megrendelésére, vagy valami banális és fölösleges kérdésre. Hiába volt kifüggesztve a templom ajtajára a mise­­i rend, azt senki meg se nézte, hanem ment a sekrestyébe megkérdezni. A templomi viselke­dés szempontjából az olasz papság sem volt különb. Képesek voltak még szertartások kö­zepette is hosszas beszélgetésbe elegyedni — még egymás között is. Mi, templom csendjéhez szokott népek, eleinte szörnyen megbotránkoz­­tunk ezen, pedig ez a látszólagos tiszteletlenség arra volt visszavezethető, hogy a templomot otthonuknak tartották, s egyik alapvető tulaj­donságuk a fegyelmetlenség volt. ★ Tagadhatatlan, hogy a kereszténység felvéte­lével és elterjedésével a pogány szokások nem szűntek meg, főként nem szűntek meg azok, amik nem állottak ellentétben új keresztény hit­vallással. A születés mindig nagy ünnepet jelentett a család számára, amiben az atyafiságon kívül az ugyanabban a házban lakók is szívesen osz­tozkodtak. A fiú születését egy fehér szalag a kapura tűzve adta tudtul a lakóknak, a rózsa­színű szalag viszont leányka születését jelezte. A halált ellenben úgy adták tudtul, hogy a kétszárnyú kapu egyik szárnyát csukva hagy­­­­ták. A temetés a plébániatemplomban vagy a temetőben történt, a pap azonban nem kísérte ki a halottat a temetőbe. A melegebb éghajlat miatt a halál után következő napon már elte­mették a halottakat. A temetés szertartása hosz­­szabb volt, mint nálunk, magyaroknál szokás­ban volt, gyászbeszéd azonban csak kivételesen előkelő halottaknál volt. Ahogy a halottat el­vitték a házból, másnap minden közvetlen hasz­nálati tárgyát az ággyal egyetemben elégették, sőt, kisebb, főként családi házakban befalazták az ajtót, amelyen a halottat kivitték, s lehetőleg új ajtót nyitottak. Én még láttam a Róma kör­nyéki falvakban régi házakat 2—3 befalazott ajtóval. Nem kétséges, hogy ezek a szokások pogány hagyományok átszüremlései voltak. (FOLYTATJUK) rtartó JÓZSEF V. BENCE Móka, kacagás, vidámság, székely furfan­­gosság, pergő párbeszéd e könyv minden lap­ja. A Hargita rengetegeiben élő kópé székely legény, Uz Bence immár a magyar irodalom klasszikus alakjává vált. A könyv új kiadása sem Magyarországon, sem Erdélyben nem jelenhetik meg, ezért a kötet a Vasárnap kiadásában kerül­t­z olvasók elé. Nyírő József: UZ BENCE című könyve megrendelhető a Vasárnap könyvosztályán: 1739, Mahoning Avenue, Youngstown, Ohio 44509. Ára: fűzve 7,00, kötve 10,00 dollár, plusz hatvan cent portó. A japán csoda Japán ipari és gazdasági fejlődése leginkább Németország fejlődésével mutat azonosságot. A japán nagyipar — éppúgy mint a német — né­hány család vállalkozásából fejlődött ki. A Mit­sui család, mint kereskedők, már a 16. század­ban nagy forgalmat bonyolítottak le, elsősor­ban sakéval (rizspálinka) és textíliával. A 19. század végén, miután Japán felismerte a nagy­ipar, és ezen belül a nehézipar döntő jelentő­ségét, ugyancsak e család volt az első, amely koncentrálta erőit, s már 1890 felé nehézfegy­vereket, csatahajókat, acélárut gyártott. 1893- ban a Mitsui család sürgetésére olyan intézke­déseket léptettek érvénybe, amely a japán ipar nagy arányú koncentrációjához vezetett. Ez az ún „Zaibatsu”, mely egy nagy központi válla­lat, s amely összefogja a különböző ipari ágak működését. Jóllehet mindegyik vállalat, amely e társaságban szerepel, jogot formálhat saját kereskedelmi akciója lebonyolítására, mégis, jogilag az anyatársaság alá van rendelve. Kez­detben e nagy családok által irányított társa­ságok a beruházás és a termelőeszközök meg­teremtésére koncentrálták erejüket. A későb­biek folyamán a Zaibatsuk működése mindin­kább az amerikai trösztökéhez vált hasonlóvá, azzal a különbséggel, hogy a tröszt alá rendelt vállalatok nem szólhattak bele a vezetésbe úgy, mint Amerikában. A 20. század kezdetén már számos, újonnan alapított csoport kezdte meg működését, mint pl. a Yasuda csoport, amely elsősorban a biztosításokra specializálta magát, a Sumitoro család, amely szinte a textilipar egészét irányította, vagy a Mitsubishi csoport, amely a kereskedelmi hajózás ellenőrzésével kezdte kiépíteni hatalmát. Az állam, amely köz­vetlenül bekapcsolódott az ipar kifejlesztésébe, hatalmas acélkohókat épített Jawate ipari kör­zetben, amelyek aztán már 1901-ben a japán acélszükséglet 85 százalékát produkálta. Ebben és más ipari szektorokban a japán állam — mi­után útmutatásokat és hitelt biztosított egy-egy vállalkozáshoz — kiadta magáncsoportoknak, s az ilyen vállalkozások előnyt élveztek más beruházásokkal szemben, s közvetlenül a kor­mány ellenőrzése alá kerültek, de annak bele­szólási joga nélkül. Ezek a privátcsoportok — melyeket lényegé­ben az állam hozott létre — már 1905-ben a nemzeti ipar és gazdaság 60 százalékát mond­hatták magukénak. A másik fontos oka a japán ipari csoda kifejlődésének, hogy a vezető réteg egymással sokszoros összeköttetésben áll. Hi­hetetlen, ha belegondolunk, hogy egy ázsiai or­szág, mint Japán, amelynek még elegendő nyers­anyaga sem volt, az évszázad elejére olyan ipari nagyhatalommá vált, mint mondjuk Németor­szág. (Mindezt a Ruhr-vidék, s hatalmas, szinte kimeríthetetlen szénbányák nélkül!) Japánban ismeretlen az Európában és Ame­rikában meglevő, szinte állandó konfliktus, a priváttőke és az állam beleszólási joga körülötti viták. A japán belpolitika mindig is egyetlen szempontot tartott szem előtt, éspedig egy vi­rágzó gazdaság megteremtését, ahol a kormány és a Zaibatsu egyenrangú félként irányítja az­­ ipar fejlődését. Ugyanígy a külpolitika terén is teljes volt az egyetértés az állam és a japán t trösztök között, amit jól mutat az 1945 előtti­­ terjeszkedési politika. A japán nagyiparnak­­ szüksége volt biztos felvevőpiacra, termékeny­­ nyersanyagforrásokra. Amikor az amerikaiak elfoglalták Japánt (1945), az első gazdasági intézkedéseik közé­­ tartozott olyan törvények beiktatása, amely a­­ japán nagycsalád-monopóliumok ellen irányul­tak. Demokratikusabb szellemet akartak a gaz­dasági életbe bevezetni, amellyel a trösztökön­­­ belüli­ kisebb gazdasági vállalatok nagyobb moz­­­­gási lehetőséghez jutottak. Ezzel akarták meg­­­­akadályozni, hogy a japán ipar, hatalmas konc­­­centrálóképességével még egyszer olyan fokra­­ fejlődjön fel, amely esetleg a világbékét ve­­­­szélyeztetné. Ez az amerikai politika 1949-ben hirtelen véget ért. Az okok: Kína a kommunista utat választotta, Koreában kitört a háború. Ameri­kának szüksége volt e térségben szövetségesre, s ezentúl Japánt nem úgy tekintették, mint le­győzött ellenfelet, hanem, mint ázsiai szövet­­s­­égest. Japán ismét megkapta a jogot a szabad fejlesztéshez. 1950-ben a Mitsui és Mitsubishi társaság megkapta az engedélyt arra, hogy a kisebb ipari vállalkozásokat összefogva, kon­szerneket alakítson. A termelékenység ezáltal ugrásszerűen megnőtt, 1951-ben 36 százalék, 1952-ben 23 százalék, 1953-ban 11 százalék, az ezt követő években pedig normális felfutással,­­ úgy, hogy Japán ipari világhatalommá vált. Japán gazdasági politikája (különösen a két világháború között) az volt, hogy pl. Németor­szágtól vettek egy fényképezőgépet, azt ugyan­úgy megcsinálták, csak éppen kevesebb preci­zitással, olcsóbb anyagokból — de ez még min­dig a német kamera volt —, és eladták fele­annyi áron Ázsiában. Idővel azonban rájöttek: ha versenyben akarnak maradni a világpiacon, gondot kell fordítaniuk a minőségre is. Már nem kopírozták le a külföldi termékeket, ha­nem olyan minőséget fejlesztettek ki, amely ma már veszélyt jelent Amerika belső piacára is. Ehhez hozzájárul még, hogy a japán ipar sokkal alacsonyabb ráfordítási költséggel dolgozik, mint az európai vagy amerikai. A munkavi­szony is teljesen más morális alapokon nyug­szik. Szinte ismeretlen a gyakorlatban, hogy egy munkás azért változtasson munkahelyet, mert a másik cégnél többet fizetnek. Jóllehet Japán teljesen a nyugati metódus alapján fejleszti iparát, mégis tipikus ázsiai nép maradt. Elég, ha belépünk egy japán család otthonába, és látjuk, hogy habár jól kereső em­berek, mégis hiányoznak a Nyugatra oly jel­lemző, sokszor felesleges luxuscikkek. A japán ember szerényen, hivalkodás nélkül él. S ezáltal a munka nem vált a pénz hajhá­­szásának eszközéül. A japán múlt gyökerei meg­találhatók a mai modern ipari struktúrák ke­retei közt. Az üzemekben, mint nagy családon belül dolgoznak a munkások, akik minden reg­gel a vállalati himnusz eléneklésével kezdik a napot. Japán a mai világkereskedelem 5 százalékát bonyolítja le. Az ázsiai országokba irányuló export 30 százalékát Japán adja. S a japán ipar napról napra képes a fejlődésre, s nem­­ nehéz megjósolni, hogy pár éven belül a világ­­ vezető ipari hatalmává léphet elő. Csáki Tibor

Next