Katolikus Ösvény, 1935 (1. évfolyam, 1-44. szám)
1935-01-04 / 1. szám
2 katolikus ösvény nemzeti front listáján (vallási szempontból csak ez jöhet számba) számarány szerint legalább 23 jelölés illette meg a katolikusokat. És itt nem is volt számbavehető hiba. 22 katolikus jelölt volt a listán és egy közülük két kerületben is szerepelt. A zsidók azonban nem szerepeltek számarányuk szerint ezen a listán s az így előállott plusz nem a mi javunkra esett. Ilyenformán a több mint 10.000- rel kevesebb lakost számláló kálvinisták és luteránusok is 21, tehát csak eggyel kevesebb jelölttel volt képviselve. S itt már igazán nem lehet a szokásos „nagyobb alkalmasság”-ra hivatkozni, mert hiszen, sajnos, nagyon alkalmas katolikusok maradtak ki a jelöltek közül. Kik ügyesebbek a jelölésben? De nemcsak a számokban való érvényesülés tekintetében tanulhatunk protestáns testvéreinktől. Azokat, akik tanításukkal, nevelésükkel foglalkoznak, jobban megbecsülik, mint a katolikusok. Bár a kálvinistákat is két lelkész képviseli, felvették a jelölésbe a harmadikat is. Nálunk Tóth Zoltán Viktor jelölése is elmaradt, aki pedig eddig benne volt a törvényhatóságban. Bár 10 protestáns főiskolai és középiskolai tanár tagja van különféle címeken a törvényhatóságnak, mégsem mulasztották el jelölni a ref. leánygimnázium igazgatóját, aki pedig még csak alig pár hónapja ül az igazgatói székben. Ellenben katolikus részről í a tanítói kar még csak képviselve Ha a jelölés csak részben, a választás már határozottan rosszul ütött ki. A nemzeti egység listájáról csak 10 jelölt jutott be, a liberális ellenzék 14 jelöltjével szemben. A liberális és szociáldemokrata front mindenfelé felmorzsolódik, Miskolcon pedig megerősödve kerül ki a választásból. Mi ennek az oka? Alighanem az a 4500 választó, aki jogát nem gyakorolta. A Magyar Jövő annak idején megállapította, hogy a szocialisták minden választója leszavazott, ez a 4500 tehát a nemzeti front támogatói közül maradt el. Mennyit kell a bekerült bizottsági tagoknak a polgárság érdekében dolgozniuk, hogy ezeket az érzéketlenné lett választókat munkájukkal meggyőzzék arról, hogy mégis csak érdemes szavazni. Milyen kiáltó szükség van itt az emberekkel való foglalkozásra, ha a választók negyedrésze annyi fáradságra sem méltatja a közügyet, hogy a legközelebb eső választási helyiségbe elvan valamennyire, de hát ^állású tanár egyetlen egy SÍ bent. A jelölésbe sem került még Vucskits Jenő sem, a legnépesebb miskolci középiskola igazgatója, bár egy évtizede igazgató és elismerten legnagyobb értéke a miskolci katolikus kulturéletnek, sétáljon szavazati jogának gyakorlására. Ki kell húzni... De a nemzeti front 10 választottja közül is csak 4 katolikus, 6 protestáns. Hát ennek a fordított aránynak mi lehet az oka? Nemigen járunk messze az igazságtól talán akkor sem, ha itt ismét azt az elmaradt 4500 választót hívjuk tetemre. Inkább tulajdonítjuk azonban ezt az eredményt a „házás”-oknak. Miskolcon a jelölések idejére mindig létrejön az „egység”. Alig ér azonban a jelölés véget, máris megindul a házalás. Mind ki kell húzni, aki másvallású! Meg kell mondanunk határozottan és nyíltan, hogy ezek a „húzások” tisztességtelenek és erkölcstelenek, akármelyik fél részéről történjenek is. Erkölcstelen egyénileg és destruktív társadalmilag, mert az emberi együttélés legszentebb alapjait: a kölcsönös bizalmat, jóhiszeműséget és a kit- Az elmaradt választók Ecce homo — Szikra Gyula — Harsányi Zsolt fokról-fokra Magasabbra hág abban a külföldön virágzó irányban, amelynek élő irodalmunkban egyedüli képviselője. A három nagy költő után a nagy magyar művészfejedelem ihlette meg. Munkácsy Mihály, a művész s az ember nem is találhatott jobb tolmácsra. Hatalmas, tüneményszerű ívben rajzolódik regényében a nagy művészpálya. Az egyszerű asztalosinas a magyar művészet legfényesebb csillaga lesz. Az asztalosműhely szürke köréből a párisi palota fényárban úszó pompájába emelkedik. Az inasok és segédek durva környezetéből a világ arisztokratáinak előkelő világába vezet művészi útja. Szédítő nagyságával mint bálvány jár az emberek között, fejedelmi triumfus minden útja. Jólelkű mentorok meleg biztatással hajtogatják a sas szárnyait; emelkedik, de merész röptében már nem tudják követni. Bécs, München, Düsseldorf nem tudják iskolájuk igájába kényszeríteni, de mindenünnen visz magával valamit, míg művészete Párisba, a művészetek hazájába torkollik. így alakul ki sajátságos ösztönös művészete, melyet nem támogat az elmélet, melynek maga sem tudja magyarázatát adni; lelke mélyéből, ősmagyar erejéből fakad. A Siralomházban, Milton, Krisztus Pilátus előtt világsikerének egy-egy lendítő ereje, érdemeinek egy-egy értékes gyöngyszeme, kitüntetéseinek egyegy gazdag záloga. Az idegenben huszonöt év alatt ontja képeit, vagyonokat fizetnek értük. Sikerének csak egy-egy eltévedt sugara jut hazájába, melynek kebelére mindig visszavágyik s nem nyugszik, míg a Honfoglalás gyönyörű képével meg nem ajándékozza. Az Ecce homo dicsősége utolsó sugárként ragyogja be homályba boruló lelkét. A művészi képek mögött ott sajog a vérző emberszív is. Ecce homo! A cím nemcsak híres képét jelenti, hanem a megkínzott életnek remek szimbólumát is kifejezi. Művészetének magasságában, kitüntetéseinek gazdag halmazában, ünnepeltetéseinek sugárözönében, fejedelmi környezetében is mindig megmaradt félénk inasgyereknek. Sokat gyötrődik művészete miatt! A siker neki csak fájdalmat okozott, félelemben hányódott, hogy nem tud megmaradni a dicsőség kötelező magaslatán. Nagy ösztönző erőre volt szüksége, hogy újra visszanyerje munkakedvét, önbizalmát. A munka lázában égett, az alakuló képben élte énjét, de kétségbeesés szállta meg, iszonyú félelem marcangolta, mikor letette ecsetjét. Nem vigasztalta az emberek áradozása, a magasztaló kritika, a képek diadalmas útja, az omló kincs, ő gyanakvó szemmel az arcokon mindig a nemtetszés, sikertelenség palástolt árnyvonalait fürkészte. Beteges félelemmé nőtt nála egészen ez a szorongó aggodalom. Boldogan omlott Cecile gondos, anyás karjaiba, de mint felesége sok kínt, szenvedést okozott neki. Mentőangyala volt, lebonyolította üzleteit, fényes estélyeivel dicsőségét szolgálta, de mint embert örökös zsörtölődéssel gyötörte. Nem értette meg erős honvágyát, féltette rokonaitól, féltette hazájától, nem látta meg szenvedő lelkét. Meg is szakadt közöttük lelki kapocs s lopva járt Cherie megértő, a ösztönző, babusgató lelkéhez az örök nagy gyermek feledni, megittasulni,