Kecskemét, 1907. január-június (35. évfolyam, 1-25. szám)

1907-03-31 / 13. szám

2. oldal, megszáll bennünket, kívánatos, hogy őket is szállja meg s vessenek azzal számot, hogy a választók nem azért választották oda őket, amit tesznek és még kevésbé azért, amit nem tesznek. Ha nem akarnak lemondani, hát akar­janak tanulni. De semmi esetre se az elnöküktől, aki a fentebb említett el­nöki enmntizációjával is megbizonyí­­totta, hogy nagyon jó helyet talált magának. Ha tanulnak, talán még elérik azt is, hogy nem önös vagy sógorsági és komasági érdekek vezetik őket a tör­vények és a határozatok hozatalánál; talán lesz egy-egy gondolatuk arra is, hogy az összeségnek érdeke soha sem egyenlő az egyesnek az érdekével; vagy talán még azt is megérjük, hogy nem egyes ember érdekét tekintik, bárha sógor, koma vagy épen testvér lenne is, hanem a többségét, azét a többségét, a­mely többség őket oda tette, hogy érdekét, javát, képviseljék, elő­mozdítsák. Hm!? Itt Árpád és a többi szen­tek városából álló faluban úgy tűnik ez fel, mint egy álom. Hogy még ilyen is lehetne? Hát nem lehet már hinni semmiben és senkiben? Bölcs Sala­mon írása is „hiába valóság“, mint ő srá a többi minden egyébről? Jó öreg Ben-Akiba sem mondott hát igazat? Hogy nincs itt semmi a nap alatt. Hát lehetne az, hogy Kecskemét törvényhozói más formák legyenek, mint a­milyenek voltak a múltban és a milyenek a jelenben ? Hisz ez való­ban its dolog lenne, az ellen pedig tiltakozik Bölcs Salamon és azt nem engedi Ben-Akiba! Pedig Akiba ide, Salamon oda, annak úgy kell lenni. Mert ámbátor igaz, hogy a magas régiókban „parva sapientia regii mundus“, de mi, ez a szegény falu, Árpád és a többi szen­tek városa, nem vagyunk se a magas regiókban, sem mundus nem vagyunk. Csak egy piszkos falu vagyunk. És hogy az vagyunk, az is általuk és miattuk vagyunk. Abból pedig, hogy ők alusznak egyáltalán nem következik, hogy a szürke emberek, a szerény választók tömege, tehát a legfelső fórum, hogy mi is aludjunk. Sőt , ébren vagyunk! A Petőfi-ház. A művelt magyar közönség.­ r És még valami. A magyar irodalom égboltján né­hány évtizeddel ezelőtt föltűnt egy ragyogó üstökös. És fénye árnyékot vetett. A hazai irodalom jónevű csil­lagászait zavarba ejtette az égi jöve­vény váratlan megjelenése. Van-e az üstökösnek magja? Ta­lán az érdekelte őket legjobban. Mikor azután eszközöltek rajta többrendbeli égtani méreteket, beje­lentették megfigyeléseiket fogyasztó­közönségüknek: nincs mitől tartani. Csak egy csavargó komédiásról van szó, akit apja sem vesz komo­lyan. És ők ezt komolyan mondták. A szerelem és a szabadság köl­tője nem igen dicskedhetett az érdek­lődés, a figyelem és az elismerés ba­bérleveleivel. De nem is való ilyen drága csemege az irodalom csizmás magyarjának. Mit keresett volna ő ab­ban a finom társaságban, amelynek gondosan fésült és az orruk hegyéig bepomádézott tagjai napsugarakat fa­latoztak és harmatot szürcsölgettek a költői hazugságok ideális fatárából. Amely társaság célul tűzte maga elé, hogy a nyelv erejével a barbár ma­gyarokból kultúr­népet farag. És ezt úgy vélte elérni, ha a keletet a nyu­gathoz közelebb hozza. Ezt a műveletet pedig nemhogy társadalmi, hanem még szellemi meg­rázkódtatás nélkül is óhajtották meg­oldani. Olyanformán, mint ahogy a hold fénye elsiklik a tó tükre fölött. Csak lágyan, csak szelíden . . . Nem csoda tehát, ha a magyar irodalom szrrmilis papái és mamái kétségbeestek a jövevény szalonképte­lensége miatt. Petőfi Sándort még­sem lehetett elsikkasztani. Annélkül, hogy kérdezett volna valakit: tetszek-e, nem-e? hát összeírt egy könyvre valót, írásaival Debrecenből fölkutyagolt Pestre és bemutatkozott vele Vörös­­martynál. Olyan névjegyre se telik mindenkinek! A „Zalán futásának“ koszorúzott költője Petőfi érdekében minden kö­vet megmozgatott. S ezek mázsás kö­vek voltak. Az akkori „műveit magyar közönség“ a lapokat is csak járatta, de nem olvasta. Lévén az „előfizetés“ előkelő dolog, úri passzió. Vörösmarty pártfogoltjával el­vető­dött a Nemzeti Körbe is, ahol szóvá tette Petőfi verseinek kiadatását. Jó­akarat csak került volna, hanem pénz­­ már nehezebben. Végre is Tóth Gás­pár előkelő szárszabómester uram, a kör egyik tagja, megsokalta a nyöször­gést és a „magaméból“ fölajánlott 60 pengő forintot a verskötet kiadatási költségeinek fedezésére. A közöny megtört. A szalonok ezermesterei elszámították magukat és meglepetve tapasztalták, hogy az új üstökösnek igen is van magja . . . A Petőfi-költeményeket érdeke­seknek találták. Akadt egy csomó maj­ mólója is. Ami legbiztosabb jele az elismerésnek. De azoktól már nem fél­tették úgy a magyar irodalmat. * Herceg Ferenc, a Petőfi-társaság elnöke, fölhívást intézett a művelt ma­gyar közönséghez, emeljenek házat a szerelem és a szabadság lantosának s hordják oda sokat hányatott életé­nek emlékeit. Ma, midőn a „haladás“ igéi röp­ködnek a levegőben, talán nem is lesz nehéz dolog a terv megvalósulása. A polgári gondolkozás szívesen enyeleg a költő forradalmi szellemével — a papiroson. Még gorombaságait is meg lehet bocsájtani a költőnek. Nem te­hetett róla, hogy nyomorgott és így rész társaságba keveredett, hogy sok­szor a csárda lócája volt a vetett ágya. Tehát miért ne építtetnénk Petőfi-házat, hogy oda hordjuk sokat hányatott éle­tének emlékeit? De miért éppen a művelt magyar közönség ügye akar ez lenni? Kérdem szeretettel. A Petőfi-társaság ebben a munkában nem óhajt tudomást venni a nem művelt közönségről, a nép szé­les rétegéről? Talán a munkától eldurvult kezek nem elég finomak lennének arra, hogy a kegyelet virágaiból koszorút fonja­nak? . . . No de nem akarok vicceket fa­ragni. Még csak megbotránkozni sem akarok. De hát akkor minek okvetet­­lenkedek, ugy­e? Pedig a bőröm sem viszket. Valamit mégis csak akarok. Pe­tőfi Sándor a nép igazi költője volt a szó legnemesebb értelmében. Köl­tészetének világában az elnyomott nép igazságai jutottak kifejezésre. Jellem­vonása, hogy a világfájdalmas keser­­gésektől távol tartotta magát. Gyűlölt és szeretett. Mindig csak ember akart maradni. És ezt a hatalmas elmét még máig sem értettük meg. Hogy Pesten már szobra van, még nem jelenti a meg­értést. Sőt ha fölépül a Petőfi-ház, még az sem fogja bizonyítani szellemének teljes megértését. Mert Petőfi csak azért irt volna, hogy a huszadik század unokái benne gyönyörködjenek, ezt kishitűségnek és kegyeletsértésnek tartanám és a költőt hazugnak kellene neveznem. Irt, mert küzdött a zsarnokság ellen. És a zsarnokot nem szükséges mindig valami mogorva bácsinak el­képzelni, akinek fején a korona csár­­dássosan félre van csapva. Nézzünk csak körül a mai műveit Magyaror­szágban s kérdezzük meg az úgyne­vezett műveletleneket, hogy mit tarta­nak a müveitek felől. És tapasztalni fogjuk a maga vad meztelenségében KECSKEMÉT 13-ik szám.

Next