Alföldi Hiradó, 1908. november (1. évfolyam, 81-105. szám)

1908-11-01 / 81. szám

Tanügyi viszonyaink, v. Az iskolában egyenlőség, rend és fegyelem uralkodik, ahol nincs kivétel, nincsenek személyes tekintetek; ahol a tanuló épenséggel csak annyit ér, mint amennyit tesz s amennyire kötelességé­nek megfelel, e szerint nyervén igazsá­gos erkölcsi jutalmazást, vagy büntetést, és amint megérdemli: dicséretet vagy megrovást. Az iskolának főelve, melyet gyakor­latilag és szigorúan érvényesíteni kell, hogy a tanuló egy s ugyanazon taní­tási és nevelési rendszer kötelezettsége alá vetessék és e rendszer követelmé­nyeinek megfelelőleg a tanító és tanár a növendéket, bárki fia legyen is az, nem dédelgeti, akaratát, tetszését, szeszé­lyét, melyek előtt a szülők csupa merő majomszeretetből sokszor talán megha­jolnak, nem veszi tekintetbe, ha makacs­ságot, dacot, engedetlenséget tapasztal, melyet szép szóval, jóakaratú intéssel, dorgálással eloszlatni, kiirtani nem bír,­­ akkor fokozatos büntetéseket kell alkalmazni, kellő szigorral fellépni, ré­szint példaadás végett, részint az iskola a növendékek közös célja s az erkölcsi alap érdekében. Ezen eljárásból, a közös mértékkel alkalmazott büntetésekből ama tanulsá­got meríti a növendék, hogy az iskolai törvény minden személyes keresetek fö­lött áll és hogy ezen törvények őre, képviselője, végrehajtója, a tanár, aki egyszersmind igazságos bírája tanít­ványainak. És a szép példa vonz, hát a tanít­vány fogékony lelkü­letére, az igazság érzete — melyet tanárainál tapasztal — felébreszti benne az igazságszeretetet és képessé teszi őt arra, hogy mind ön­magával tisztába jöjjön, vagyis helyesen ítéljen maga felől, mind pedig másokat is alaposan s igazságosan ismerjen meg. így szokik a tanuló már az isko­lában mind ahoz, mire az életben is szüksége van, t. i. az igazságszeretet­­hez, a munkához, szorgalomhoz s a kötelesség pontos, lelkiismeretes telje­sítéséhez. A növendék tanulmányai közben, illetve annak előhaladásával mind na­gyobb szellemi tevékenységet fejt ki, vagyis az erő­s képesség növekedik benne, még­pedig oly arányban, amint a feladat, a munka folytonosan nehe­zebb lesz, de egyszersmind ez által a tanuló tudványa, kitartása, szellemi fo­­gékonysága is emelkedik, s nemkülön­ben megtudja azt, hogy voltaképen mire képes, mit bir tenni s ha látja, tapasz­talja önmagánál a sikert, mely fárado­zásait, igyekezetét koronázza, felébred benne az önérzet, hogy úgy mondjuk ambíció, mely őt arra ösztönzi, hogy a pályára, melyre hajlamai vezetik, mind jobban kiképezze magát . Ily módon kívánja az iskola felada­tát, neveléstani célját megoldani, mit a család, a szülők otthon könnyen meg­magyarázható okokból nem teljesíthet­nek s így a kiképzés további része az iskolát illeti. Az iskola tehát első­sorban a csa­ládot érdekli, és kell, hogy annak fenn­állása s helyes irányú működése szivén feküdjék. A család lépteti életbe az iskolát s biztosítja lételét, amennyiben akár köz­vetve, akár közvetlenül hozzájárul annak fenntartásához s igy az érdek s kötele­zettségből kifolyólag, mely az iskolával szemben rá háramlik, méltányos, jogos kívánalmakat is táplál és táplálhat is — vagyis befolyását érvényesítheti az iskola szervezetére s igényelheti, kíván­hatja, hogy ne csak nevelést adjon az iskola a tanítványnak, hanem megadja neki a szilárd alapot, a kellő szakisme­retet is, mely őt képessé tegye arra a Temetőben. Mint lehelet, picziny ajkon, Lágy szellő kél a sirhanton. Panaszát rá súgva mondja . . . „Szomorúfűz hervadt lombja“ Olyan bágyadt, olyan árva! Temető az ő hazája! Le-letekint a bús dombra . . . „Ráhajlik a sirhalomra“ úgy szeretek én itt lenni, Egy sirhalmon megpihenni! Nincs jobb helyem a világon . . . „Kis madárka zeng az ágon“ Csak a sír az, mi megnyugtat Bút felejtet, lágyan altat. Menyország a csüdes álom . . . „Temetőbe, sírba vágyom“ Múlandóság bús hazája Te adsz i­t a szív bajára Benned minden búsan álél . . . „Szomorúan zúg, búg a szél“ A sirhalom hervadt virág Sírra hajló árvafűzág Száraz ágról hulló levél „Csendről, nyugalomról beszél“ Ez a helye a megnyugvásnak, Örök tanyát itten ásnak Soha­se kell itt húra kelni . . . „Éde* lesz itt megpihenni“ Essyes sítám ára 3 síílés*. ■.------------------------------------------— —--^-= ~ ^------------=-----------. :-==|======="——"■igii»————— ELŐFIZETÉSI ÁR : SZERKESZTŐSÉG ÉS htrdetések(t ^ kiadó------- — Szarvas­ utca 3. szám. — A .Nyilttér" sora 40 fillér. ______________________________ FELLETLEM N­­a­p­i­l­a­p. ___________________ Vasárnap, (81. szám).­­­­908. november ,. Sir választ el a világtól, Bútól, bajtól, csalfa lánytól Lent szeretnék én már lenni . . . „Oda lent majd nem fáj semmi,, Búzavirág, halottak napján. A földi élet csak egy törékeny edény — mondja az irás. Mi van a földben, mi van a föld alatt? Hires tudósok, geológusok, fü­vészek és ásványtanárok kutatják a föld rétegeit . . . Halál van ott, halál . . . Iszonyú igazsága a megszokott valóságnak! E napon az emberiség halottainak emlé­két ünnepli borúsan, sötéten és gyászosan mi­ként fájdalomhoz illik. Megemlékezünk mindnyájan elhunyt sze­retteink mellett mindenkiről, kik már megosz­­szák az örök álmot és nem veri fel többé őket gondja az élet súlyos terheinek. Eső mossa, szélvész pusztítja sírjukat. Csak a kegyelet keresztfája emlékezteti az em­bert, hogy kedves porokat rejt alatta, kik egy­kor velünk és értünk élve boldogságunk ese­ményei valának. Többé nincsenek körülöttünk . . . Hiá­nyukat sohasem érezhetjük annyira, mint e na­pon, midőn minden szem kénytöl nedves, min­den arc a fájdalomtól bánatos, s a halandó beismerni kénytelen, hogy a palota és kunyhó lakosainak egy képen ugyanazon sorsa van: megsemmisülés az enyészet! Isten bölcs rendelete és végzete, hogy a halálba lássa az emberiség kicsinységét s a temetőben az egység nagy­­eszméjét valósitotta. Az egyház találó és lélekemelő szokása, hogy e napon megfosztja oltárait ékességeitől, s a templom közepén ott áll fekete koporsójá­val a gyászravatal égő viaszgyertyáktól kör­nyezve, melyeknek lassú hamvadása az élet ki­alvását igen hűen ábrázolja. Figyelmeztetvén bennünket, hogy porból lettünk, porrá leszünk. Ez az örök igazság. Elveszünk, meghalunk . . . A szentírás nagyon is cáfolatlan szavak­kal fejezi ki az ember legvégső rendeltetését, midőn azt állítja, „hogy halál ellen nincs or­vosság !“ Ezen kijelentés irányadója és legszélsőbb határa az orvosi tudománynak. Halni meg kell mindnyájunknak. Ezt tud­juk, érezzük és látjuk mindnyájan. Mégis so­kan úgy élnek, mintha már a földön szövetsé­get kötöttek volna az örök élettel . . . Csaló­dásuk azonban rettenetes. Jön a halál, ifjan vagy vénen talál-e ben­nünket? nem kérdezi, hanem végzi rettenetes megszokott munkáját. A sírban el lesz temetve minden. Álom, remény, boldogság! E nap: könnyek és fájdalmas emlékezé­sek nagy napja. Ezt a napot egyformán ünnepli meg min­den vallás és minden felekezet, minden ember, mert e nap: hallottak napja! E napon minden érző szív a temetőbe siet, hogy ott a porladás enyhítő helyén ismé­ Mi színészek az „OTTHON”-ban találkozunk !

Next