Alföldi Hiradó, 1909. november (2. évfolyam, 247-270. szám)

1909-11-03 / 247. szám

Egyes szám ára 4 fillér Elorizetesi ár: A® W Közpor­i szerkesztőség és Helyben, házhoz hordva: gQfe Hfbh ST JgftOh fte M M MA UPS. kiadóh­ivatal : Esés.. ívre...................16 kor. W fi HfvB ETlS « Ili MrM fi KECSKEMÉT, Főiskola-tér 111 Félévre ...........................8 kor. flf |§ B SL.... M M ■ Ili .fJLJI M fflW Jf S §| ff I H A lapot illető feszes küldeménye* .Negyedévre.........................4 kor. H­H­S­B ■ B 8 9 H­B 8mBB SagKafe 1 X P 8 M ■ ide intézendők. ^ ’pdstínk7:\0, y y I­U ll U I O i is n IIII f TM7-7eL* Félévre............11.­ kor. fijfi A# fi wjf IMf WPWi fi 11 i li fi JMi wM F i o k - szerkesztosegek és Negyedévre ... 5.50 kor. “ ^ Bi kiadóhivatalok: .­­ „ NAGYKŐRÖS, Deák-tér 1. A „NYILTTÉR“ sora 40 fillér. FÜGGETLEN NAPILAP. KISKUNFÉLEGYHÁZA. A­­ Felelős szerkesztő : _ Szerda, 247. szara. .„ , , „ 1909. november 3. dalnoki Kováts Jenő. Küzdés a munkanélküliség ellen. Korunk nyavalyái közé lehet bátran sorolni a munkanélküliséget, amellyel a kivált hazánkban semmiképpen sem tu­dunk megküzdeni, pedig arra számtalan mód volna. Egyre hangoztatják mindenfelé, hogy Magyarországon lehetne gondoskodni elegendő munkáról, mely minden ko­molyan dolgozni akaró embernek ke­nyeret juttatna s mégis hányan vannak munka nélkül. Eltekintve az ipari munkások nagy számától, kinek igen nagy része kap­­ ugyan itthon munkát, csakhogy legjava­részt vagy nincs megelégedve a munka­bérrel s ennek emelését sztrájkkal iparo­s­kodnak kivivni, vagy pedig tényleg nem kapnak szakmájuknak megfelelő munkát s így egészen más foglalkozás után néznek idehaza, vagy pedig, ami szin­tén nem ritkaság, idegenben próbálnak szerencsét. A mezőgazdasági, illetve földműves­­munkásoknál azonban egészen máskép­pen áll a dolog. Ezeknek tekintélyes száma nem jut tisztességes dologhoz, különösen hazánk felső részén, pedig szeretnének dolgozni munkakedvelők, józanok, izmos karokkal rendelkeznek, de a folytonos tétlenség, a semmittevés lassan kint megbomlasztja a kemény ideg­szálakat, a vasizmokat és bármennyire is ragaszkodnak az anyai földhöz, bár­­mint is szeretnének itthon dolgozni, nem tudnak, mert nincs munkájuk. Az ilyenekből kerül ki aztán a ki­vándorlók legnagyobb hányada. A me­zőgazdasági munkások százával és ez­rével hagyják el a hazai földet, mert­­ koldulni nem akarnak s önérzetük nem engedi meg az alamizsnakérést. Ezért aztán fölkerekednek s egész családok,­­sőt egész falvak vándorolnak ki az új­világba, hol minden reményük valósítá­sát várják. Igaz, hogy az utóbbi időben Ame­rikában is megcsappant a kereset egyes gyárak üzemének csökkentése miatt, de azért a kivándorlás még most sem szűnt meg teljesen. Ezért aztán nem csodálható, hogy a földek sok helyen parlagon hevernek, amelyek pedig tudnának dús gyümöl­csöket nyújtani, csak munkálni kellene. Ilyenkor aztán föleszmélünk, hogy volna itt elegendő munka, csakhogy hiányzik a munkás. A baj abban gyökeredzik, hogy nagyon lanyhán kezeljük ezt a fontos és nagybecsű szociális kérdést. Nem tudunk rendszert teremteni. Nem tudunk olyan törvényeket hozni, mely valóban meg­védeni a magyarokat az ellenséges áramlattól. Igen, volna idehaza elegendő munka, de megengedjük, hogy idegen munkások ezreivel dolgoztassanak Magyarországon, idegen munkavezetők basáskodjanak ná­lunk, míg honfitársaink kiszoruljanak, mellőzésben részesüljenek. Pedig sok állami és községi munka van folyamatban s rövidesen lesz meg­kezdve, ami ezer és ezer embernek adhat kenyeret. Ezeknél igazság szerint első­sorban a munkások honosságára kellene figyelemmel lenni. S csak abban az esetben volna szabad külföldi mun­kást alkalmazni, ha már magyar munkás nem akad. E mellett pedig szükséges tisztességes munkabérekről gondoskodni, amit könnyen keresztül lehet vinni, ha más oldalról a felesleges kiadásokat korlátozzuk. Csakis így lehet a fennálló bajon segíteni, ilyképpen kevesebb lesz a kol­duskenyéren élők száma és az ország fellendülését várhatjuk az áldásos munka nyomán. Az itthon maradt polgárok ekként tisztességes munkával keresik meg kenyerüket s mindenik külön-külön de egyesült erővel fog közreműködni a haza fölvirágzásán, Magyarország fejlő­désén és haladásán. Éppen ezért az államnak szerető gonddal kell felkarolni a munkanélküli­ség becses és értékes ügyét s ha más­képp nem lehet, adni kell munka alak­jában segítséget, amelyért az ellenszol­­gálmány bizonyosan nem fog elmaradni. Tengerre magyar! (F. É.) Valamikor régen, olyan régen, hogy talán már nem is igaz, ezt a jelszót har­sogták szerte ez országban és sokan azt hit­ték, hogy a­mi ebben a jelszóban üdvös, hasznos, gyarapító az országra nézve, egy bi­zonyos idő leteltével megvalósul s a magyar a tengeren is uralkodik, hogy a messze kelet és nyugat kincseivel dúsan megrakodva segít sze­génységén, lenyűgözöttségén, elnyom­ottságán. De a jelszó, mint annyi sok más csak jelszó maradt. A magyar tengerészet ma is ab­­bnban a kezdetleges stádiumban van, mint volt évek előtt, a jelszó megszületésekor. S ha a sors iróniáját túlontúl nem is akarjuk éreztetni, azt mondhatnók, hogy a jelszót szószerinti ér­telmezésében megfogadta a magyar, tengerre ment, hogy elhagyja hazáját, tengerre ment, hogy kivándoroljon onnan, hol még a keserű kenyér is csak kiváltságosaknak jut osztály­­­­részül. Pedig hiába okoskodunk, hiába kerülget­jük, a nagy nemzetek ereje az iparban s főképen a kereskedelemben rejlik. A kereske­delem, mely a honi iparcikkeket külföldi pia­cokra viszi, a külföldi nyersterményeket olcsón behozza az országba, emberek százezreit fog­lalkoztatja, munkát s kenyeret ad nekik, azt nélkülözni, mellőzni nem lehetett a múltban s még kevésbbé lehet a jelenben. Angolország, hogy éppen ezt a közismert államot vegyük elsősorban, tisztán­­ egyedül kereskedelmi hajórajának köszönhette nagysá­gát. Azok szerezték meg részére a gyarmato­kat, ahol azután ipara bő talajt talált az érté­kesítésre. Azok szerezték részére a vagyont, a vagyonnal az erőt, hatalmat s nimbuszt, mely az angol nevet az egész föld kerekségén kör­nyékezi. S mi mégis gondolkozunk. Egyre fontol­gatjuk, mi lenne javunkra, mi válik hasznunkra s addig a más államok megelőznek bennün­ket s mi is próbálkoznánk valamely téren, ad­digra az előbb érkezettek már mindent learat­tak előlünk s mi felkopott állal nézhetjük, mi­képen gyarapszik, növekszik a többi állam s miképen szegényedünk, pusztulunk, veszünk egyre-másra mi. Tengerre magyar! Ez legyen az uj jelszó. De nem csak jelszó, hanem olyan intő jel, mely belevilágítson abba a sötét, ködös éjszakába, mely a mi előrehaladásunkat gátolja. Intőjel, világító torony legyen, hogy a mi szegényes gazdasági viszonyukat szimbolizáló, kicsinyke bárkánk végre révbe futhasson. Hogy mi is versenyre kelhessünk azokkal a nemzetekkel, kik élesebb észszel, gyorsabb gondolkozással áldattak meg, akik hamarább találják meg azt az utat, mely az előremenetelt biztosítja, s akik sohasem tévesztik el az időt, mikor cselekedni kell és amikor halasztani való már nincsen. Tengerre magyar! Ezt harsogjuk bele az élet forgatagába, ezt a m­unkátlanok síró pa­naszszavába. Hallja mindenki, hallja az kinek módjában áll ezt a jelszót megvalósítani. Ne pártoljuk az idegen hajóstársaságokat magas állami szubvenciókkal, ne igyekezzünk azok- D N R 11 f Wívnn A nagyérdemű közönség szives tudomására adom, hogy KECSKEMÉTEN az M II U II U UuHDU Ev- Ref. Jogakadémia épületében a mai kor igényeinek teljesen megfe­lelő ANGOL SZABÓ-ÜZLETET nyitottam, ahol eredeti angol és belföldi M fi T CB CM szövetekből n. b. rendelőim ízlése szerint a legolcsóbb árakon a lég­ül y­­ L fl L fii divatosabb ruhákat állítom elő.A n. é. közönség b. pártfogását kérve maradok tisztelettel FARAGÓ GYULA angol férfi-szabó.

Next