Pestmegyei Hirlap, 1898 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1898-01-01 / 1. szám
1. szám az eszélyességet, akkor t. bizottsági tag urak, az a tévelygő nemzedék nem ezeknek a falaknak ódonságában fogja keresni a kibontakozás útjait, hanem bennünket fog a közvélemény felidézni sírjainkból, s a közvélemény ítélőszéke ide fogja állítani a mi emlékezetünket, ide, ebbe a terembe, ahol az elfogulatlanság szigorával mondják ki ránk az ítéletet, s ebben a mi példánkra vonatkozó ítéletben lehet hogy megtalálják a kibontakozás irányát, de az bizonyos, hogy ebben az ítéletben lesz kimondva az, hogy megérdemeltük-e azt a kis helyet, amelyet csontjainkkal, a munkával szerzett földből elfoglaltunk. Kecskemét jövő fejlődésére nem elegendő ez a díszes székház, ez a művész alkotta terem; Kecskemét jövő fejlődésének biztosítására nem elegendő az az önkormányzati jog, amely a szabad fejlődés biztosítéka; Kecskemét csak akkor fejlődhetik igazán, akkor töltheti be azt a kötelességet, amelyet a nemzeti követelmény is eléje szab, ha polgárai és különösen a polgárság előtt buzdító példaként működő törvényhatósági bizottság tagjai nemcsak visszaemlékeznek a múltnak örök igazságú példáira, de azokat szívük mélyében ápolva, arra törekednek, hogy az ősi kecskeméti polgár jelleget a haladó kor szellemével együtt fejleszszék önmagukban és egymás között. Ennek a magasztos kötelességnek horderejét mindannyian át kell hogy érezzük, s különösen át kell éreznünk most, mikor a mi ünnepies hangulatunkat fokozza az, hogy vendégekül tisztelhetjük ama hatóságok képviselőit, amely hatóságok története és a mi városunk története között szoros összefüggés van. Mikor megjelent közöttünk Pest-Pilis- Solt és Kiskun vármegye küldöttsége, amely megyében ringott városunk bölcsője; mikor itt üdvözöljük a szegedieket, a kiknek ősei és a kecskeméti ősök a XVII-ik században mint határos szomszédok a sivárrá tett magyar alföldön közös törekvéssel ápolták a magyar érdekeket; mikor itt vannak azoknak az elpusztult községeknek újjá teremtői, akiket testvéri szeretettel fogadunk szomszédokul, mikor itt vannak azoknak a városoknak, községeknek képviselői, a melyek ősei a kecskeméti ősökkel együtt közös fájdalommal viselték a százados csapásokat, s közös erővel segítették egymást a küzdelemben , mikor itt vagytok ti közösiek, akiknek jelenléte a rég látott testvér viszontlátásának örömét kelti fel bennünk, azokét a testvérekét, akik a századok viharjaiban nagyon és nagyon sok ideig egymás támogatásával teljesítették azt a szent kötelességet, hogy tájunkon fentartották a tetterős magyarságot, s hozzájárultak ahhoz, hogy velünk együtt a XVI és XVII században olyan közös múltat teremtettek, amely mindig ragyogó példája lesz annak, hogy a magyar faj erejét mennyire képes fokozni a politikai érettségen alapuló és nemes czélokért küzdő összetartás; mikor itt vagytok ti kedves vendégek, hogy mint a letűnt ősök új nemzedéke, a letűnt ősök feltámadt szellemeiként örvendezzetek velünk együtt, akkor nem ez a terem, hanem a mi keblünk alakul át szent templommá, e templomnak oltára szivünk, a drága egy közös hazáért dobogó szív, a mely felett örök igazságot jelző szövétnekként lobog a fenségesen szárnyaló gondolat, a magyar faj boldogulásának eszméje. Ez az épület nem Kecskemétnek, hanem az alföldi magyarságnak egyik diadal emléke s mikor ezt az emléket átadjuk rendeltetésének, kérjük az istent, hogy adjon rá áldást, világosítsa fel a benne munkálkodók elméjét és serkentse őket arra, hogy ennek a teremnek minden zuga, legapróbb ékessége mindig azt a gondolatot ébressze minden nemzedékben, a magyar szent haza nevében előre! Megtörtént, hogy kimentem mulatni a tanyára, s családom és barátaim körében boldognak éreztem magam ; s ime! haza jövet hát nem fölforditott egy ostoba sunyi kocsis, és feltörött a lábam! Vettem közelebb egy elhanyagolt szőllőbirtokot. Kiki jártam oda, s örvendett a lelkem, ha láttam, miként hozom rendbe, s hogy alakítom át egy kies tuskulánummá. Jaj, de mikor más dolgom is van, s igy hivatásom haza szólitgatott és bizony sietnem kellett, hogy el ne késsem. Hát nem kész volt a malheur? Előttem haladt egy csinos, fekete ruhás leány, oldalvast tartott felém egyetlen hitelezőm , amazt akartam inkább utolérni, hogy emezt kikerüljem, (mert hiszen megvan az embernek az a jó esztétikai ízlése, hogy övörvestebb megnézi a szépet, fiatalt, mint a Petőfi, Sári néniféle, ránczes képű, 90 éves anyókát, vagy a zaklató hitelezőt!) s véletlenül ráléptem egy pokolra való kiálló göröngyre s egyszerre csak elbicsaklott a lábam bokában, a fájdalom végig kígyózott idegeimen és önkéntelenül fölszisszentem. A fekete ruhás kislány ijedten tekintett hátra kétszer is: a meghatottság, a részvét kinyomata látszott arcban, a hitelezőm pedig oda ugrott mellém, nyájasan köszönt s tudós pofával tudakolja, hogy mi bajom történt? Akárcsak a villám csapott volna le rám, vagy a kígyó csípett volna meg, mikor karomat megfogta, látván, hogy megtántorodtam. De csakhamar leráztam mégis a nyakamról. Alig birtam hivatalos helyiségembe besántikálni s bizony nem esett jól a munka. Hivatal után elmentem Gábris sógorékhoz, mert nem akartam magamat elhagyni. Amint megláttak, összecsapták kezeiket, s én rögtön elbeszéltem szerencsétlen esetemet. — No édes sógor ! Ez nem tréfa dolog ám. Nekem is volt már lábficzamodásom és három hétig nyomtam az ágyat. Csak menjen haza, és feküdjék le! — Micsoda? Lefeküdni? Olyan nincs. Nem vagyok én tán olyan gyámoltalan pipogya ember? — De aztán úgy is csak aggodalomba estem, hogy ha már az első is, akivel találkoztam a rokonságból, igy kezd vigasztalni, majd szépen kuruttyolhatok én az ágyban ?! Nagy búsan hazamegyek. Meglátja a feleségem rajtam a sántitást és levertséget s egy ideig némán ugyancsak bámul reám. — Sohse búsulj! — monda aztán vigasztalóig, félig tréfásan, midőn e szerencsétlenséget neki is elbeszéltem : ebcsont öszszeforr, pár nap múlva összeütöd a bokádat. Ilyen kis bajnak oda se kell nézni. Hát nem is néztem. Rendesen végeztem teendőimet, akármily keservesen esett is. Végig sántikáltam az utczákon s láttam nem egyszer, hogy az öszszeverődők bámulva és szánalommal néztek reám. Némelyik meg is szólított s mindegyik tudott valamivel vigasztalni, de akadt olyan is, aki elijesztett. Találkoztam Bakosné nagyasszonynyal. Persze, ennek is elpanaszoltam esetemet. — Oh lelkem, öcsémuram! Nagy baj ez, nagy bizon. Az ángyomfiának az unokája — hiszen tudja már — perek, Az idők szerény krónikásának de sokszor van alkalma történelmet írni! A hatalmasok csak intézik az emberiség sorsát, az abból folyó nagy tanulságokat egy szürke ember rögzíti meg, veti papírra s teszi oda okulásul a jövendőnek. A ki történetet ír, az prófétája népének, mégpedig egy visszafelé tekintő próféta, aki csak a múltat látja s nem jósol belőle jövőt, nem fest álmokat, nem magyaráz csodákat, csak rögzít, fotografál, fest híven, gyorsan, színesen... S a kép, amit produkál, mégis tanulság forrása, mert az országok sorsát vezérlő hatalmasok belőle szedik tetteikhez a buzdítást, abból merítik az erőt a cselekvéshez az alkotásokhoz... Most is történelmet írunk, amikor az esztendő fordulópontján visszanézünk a múltba. Az egyes embernek, csoportoknak, társadalmi osztályoknak s egész néprétegeknek lehettek, — voltak keserveik; a gazda reményét learatta az idő . veszélye, az iparos ez volt épen ebbben a napban. Hanczúrozott s bomlott fékra és megrándult egy ér a fájában. Higyje meg lelkem öcsém uram, hogy éppen 6 hétig meg 1 napig nyomta az ágyat, így bizon lelkem! Nagybátyám, id. Böndör Sándor is megcsóválta a fejét, midőn meglátott. De azért még is csak megvigasztalt. — Ne hallgass te fiam senkire se, csak tösd be a lábadat szappanos kovászszal; adta jó tanácsot, s majd meglátod, hogy pár nap múlva akár tánczolhatsz is ... Szegény Sándor bátyám ! Már mire volna nekem jó az a szappanos kovász? Tán kitenni az udvarra verébfogónak. No de legalább némi reményt öntött belém a jó öreg. De bezzeg Tóvárossy Jenő? Ez már egészen máskép fogta föl a dolgot. Mikor az utczán meglátott, megállt, negédesen mosolygott, azután megrázta arisztokratikus fejét, egyet pödörintett gondosan kikent bajuszán s hetykén oda szólt hozzám : — Ugyan mi történt már gyenge húgomasszony ? Tán leestünk a hintáról és meghibbantunk ? mi ? — Nem bizott édes urambátyám! — vágtam vissza a gunyoros kérdésre , — csak egy kicsit belebotlottam a puczoktutásba a szőllőkeritése mellett s kibicsaklott a lábam! Úgy láttam, hogy nem igen tetszett a replika. Közelebb érve, még is csak kezet fogott velem a nemes úr, a midőn aztán elbeszéltem neki komolyan az esetet, ő pedig mindjárt meg is vigasztalt. — Jaj bizon kedves uram! — számíthat rá, hogy legalább egy-két hétig megfekszi az ágyat. Szó sincs róla, hogy addig fölbírjon kelni. Én is épen egy hétig nyomtam az i 1 U ^a mm PEST MEGYEI HÍRLAP Mélyen tisztelt előfizetőinknek, kedves munkatársainknak és öszszes ismerőseinknek ezen az úton kívánunk boldog új esztendőt. Felkérjük mindazont. előfizetőinket, kiknek előfizetése lejárt, hogy lapunkra, mely mai számunkkal Xl-ik évfolyamomkba lép, előfizetéseiket mielőbb megújítani szíveskedjenek. A Pest megyei Hírlap előfizetési ára: Egy évre 6 frt. Félévre 3 frt. Negyedévre 1 frt 50 kr. A ki a Pestmegyei Hírlapra még e hó folyamán előfizet, az megkapja a lapnak e hónapban megjelenő összes számait, de előfizetőm úgy tekintetezik, mintha 1898 január 1-én küldötte volna be. Előfizetéseket a szerkesztőséghez (III. tized, 161. szám, Pócsy-féle ház) kérünk beküldeni Kecskemétre. A szerkesztőség semminemű kéziratot nem ad vissza. Uj esztendő. 3