Kecskeméti Lapok, 1878. január-június (11. évfolyam, 1-26. szám)
1878-05-05 / 18. szám
/■‹/ i/# ' / Tizenegyedik évfolyam. 18. szám. Május 5. 1878. KECSKEMÉTI LAPOK VEGYESTARTALMÚ HETILAP. 88--------------------------------------------------------------------------------------- ~^------------------ — -------------------0 Előfizetési dij: Megjelen hetenként egyszer. Szerkesztő- és kiadóhivatal: Hirdetési dij: Egész évre 5 frt., félévre 2 frt. 50 kr., VASÁRNAP. BUDAI-NAGY UTCZA 184. SZÁM. 3 hasábos petit sor egyszeri hirdetésnél 5 kr., 1 negyedévre 1 frt. 50 kr. többszöri vagy terjedelmes hirdetéseknél ár-j Az előfizetési pénzek. E lap úgy szellemi, mint anyagi részét illető leengedés adatik. Az előfizetés az év folytán minden hónapban úgy a hirdetések is „Tóth László könyvnyom- minden küldemény a szerkesztő- és kiadómegkezdhető. Idójának“ czimzendők, hivatalhoz intézendő. Bélyegdij minden beigtalásért 30 kr. 0_________________________|-----*---------------------------5_LM_____________________________________________« Kecskemét, 1878. május hó 2-án. A magyar tudományos akadémia I. (nyelvtudományi) osztálya i. é. márczius hó 4-én tartott üléséből „fölhívás egy nemzeti ügy támogatására“ czím alatt Pulszky Ferencz osztályelnök és Gyulay Pál osztálytitkár aláírásával ellátott köriratot adott ki, melynek czélja nyelvünk sajátságos szólamainak gyűjtésére buzdítani a különféle vidéken lakó értelmiséget. Több vidéki lap, közöttük laptársunk a „Kecskemét“, e fölhivást egész terjedelmében közölte, egyben , a „Lehel-Kürt“-ben, mint vezérczikket, olvassuk, az előttünk fekvő „Zalai Közlöny“ középczikként adja ; e lapok szerkesztőségéhez a fölhivás, vagy mivel megfeledkeztek róla, vagy pedig, mivel a küldött példány útközben eltévedt, nem érkezett meg; ez azonban , minthogy a fölhívásról most már tudomással bírunk , nem ok arra, hogy a kétségtelenül nemzeti ügyhöz hozzá ne szóljunk. Olvasóink kétségtelenül fogják tudni, hogy Szarvas Gábor budapesti tanár több ügybarát támogatása mellett évekkel ezelőtt „Magyar Nyelvőr“ kevéssé magyarosan hangzó czím alatt havonként megjelenő folyóiratot indított, melynek fő czélja a magyaros zamatéi szólamoknak megmentése, s az idegen hangzásúaknak gyökeres kiirtása. Később a magyar tudományos akadémia az életrevalónak bizonyult vállalatot pártfogásába vette, s mostan az alatt áll. „Örömmel mondhatjuk, — így szól a fölhívás, — hogy első fölkeresésünk óta a magyar közönség köréből sokan, férfiak és nők, valóban hálára kötelező szeretettel és buzgósággal karolták föl e nemzeti ügyet, (nyelvadatok gyűjtését érti) és a beküldött adatokban igazán becses adalékokkal gazdagították a magyar népnyelv kincstárát.“ Kissé dagályos, s tán mást mond, mint kellene, mi a „Magyar Nyelvőr“ kincsei daczára sem vettünk még észre jelentékeny javulást, s oly tősgyökeres magyar helyeken, mint például városunk, hallunk néha fülsértő barbarismust oly embertől is, ki a magyaron kívül más nyelven nem beszél. Ez természetesen nem a „Magyar Nyelvőr“ hibája, hanem a mienk, akik a „Magyar Nyelvőr“-t nem olvassuk, s annak tanácsait nem fogadjuk meg eléggé. Baj némileg az is, hogy a gyomirtói maguk is követnek el hibát; sem a „Magyar Nyelvőr“, sem a „Fölhívás egy nemzeti ügy támogatására“ nem hangzik eléggé magyarosan, s így már az első lépés hibásnak látszik. De azért teljesen igazat adunk a fölhivás e szavainak: „rajta kell tehát lennünk, tisztelt közönség, még pedig egész erőnkkel, közakarattal, s minden időhalasztás nélkül, hogy a mi az egyes vidékek nyelvi sajátságaiból még megmenthető, az enyészettől megóvjuk, s a magyar nyelvtudomány számára megmentsük.“ Miként kell eljárni a gyűjtésnél, arra nézve kimerítő útbaigazítást fog adni a „Nyelvőr“ folyó évi májusi füzete, melyet a „Magyar Nyelvőr“ szerkesztősége gyűjtőknek külön is hajlandó megküldeni. Akik tehát hajlandók e szép munkára vállalkozni, s a gyűjtéssel bővebben foglalkozni, azok forduljanak a kérdéses folyóirat szerkesztőségéhez. Akiknek azonban kevésbé van hajlamuk ily hangyaszorgalmat igénylő munkához, legalább fejtsenek ki annyi iparkodást, mint a tücsök, és danoljanak. Danáikat a „Kecskeméti Lapok“ szívesen fogja közölni, írja le egyik a hüllők, másik a kutak, harmadik az utak neveit. Akad csárda, vagy más helyiség is, amelynek sajátságos neve van , sőt, ha valamennyit közöljük, sem követünk el hibát; nem lehetne mellőzni a csúfneveket sem, az állatoknak, mint ebeknek, macskáknak, lovaknak, ökröknek, teheneknek, birkáknak, stb. adott neveket. Az eke, a kocsi, a szerszám , a ház stb. több részből áll, minden részecskének megvan a maga neve. Ezeket könnyű feljegyezni, s igy mindenki könnyen járulhat filléreivel a magyar nyelv szókincsének gyarapítására, Dalokat épenséggel nem volna szabad mellőzni, ezek valóságos gyöngyök. Mádi János úr tavaly bakától hallotta a következő dalt: Marsadj usztirungban voltam egész nap, Gyönge vállam fölveré a czakompak, De a szivem nem tört fel semmi sem, Haptilkban is érted ver az kedvesem! odaszólitotta magához a bakát, s a nótát följegyezte; azóta a „Kecskemét“ is közölte, s ma már meglehetősen ismeretessé vált Kecskeméten ez a kis vers , melyen a magyar gondolkozásmód a kaszárnya légkörére emlékeztető szavak daczára is megérzik. E lapok egyik főmunkatársa, sz. kir. Kecskemét városa érdemes főjegyzője és monographistája, a ki a magyar tudományos akadémia tagja is egyúttal, tán két évvel ezelőtt magán társaságban, hol e sorok írója is jelen volt, két sajátságos kecskeméti kifejezésre , tán helyesebben szóra hívta fel az együttvoltak figyelmét: pilinger- és csamangóra. Az utóbbi mindenki előtt ismeretes jelentésű, de eredetét megfejteni senki sem tudja; másutt peczér, vagy gyepmesternek nevezik azt, akit nálunk csamangónak neveznek. Pilinger Kecskeméten harangozót jelentett; meghalt a pilinger, ki lesz a pilinger? Így mondták Kecskeméten azt, amit másutt emigy mondtak volna: meghalt a harangozó, ki lesz a harangozó? mert valamelyik harangozó családi neve Pilinger volt, s szokássá vált e névvel a név tulajdonosának foglalkozását is azonosítani. így eredt az abderiták, árkádiaiak, lidécziek neve, a kurucz és labancz, pecsovics és kupinszky elnevezés, guelf és ghibellin, whig és tory, szokrat és mokrat (nálunk mókra) stb. A kecskemétiek Pilinger nevű harangozóról pilingernek nevezték a harangozót még akkor is, mikor az nem volt már Pilinger, hanem például Nagy, vagy Kis, Schulze, Müller, vagy Jones. Így magyarázza meg Hornyik János úr a csamangó szó eredetét is, de ennél csak a hasonszerűség szabályaira támaszkodhatván, nem mint a pilingernél tényre is, véleményét minden kétséget kizárónak tartani még nem lehet. Nagyon kérjük azokat, akik netán efféle Kecskeméten szokásos szavakat ismernek, legyenek szívesek azokat ha már nem a Nyelvőrrel, legalább velünk közölni. Egyébiránt ne gondoljuk soha, hogy valami jelentéktelen , közlésre nem érdemes. E tekintetben a fölhívás ekként szól: „senkit se riasszon vissza a hozzá intézett kérelem teljesítésétől az az álszerény vonakodás, hogy a néhány közlemény, amelyet egyikmásik gyűjtő beküldhetne, oly csekélység, hogy azt talán beszolgáltatni sem érdemes. Sok kicsinyből sok lesz, s lehet az adatok közt olyan, amely lássék bármily jelentéktelennek, egy maga fölér száz mással is.“ Milyen roszul állunk saját nyelvünk ismeretével , azt nem is gondolnék. Arany János verseinek megértésében leginkább az okozza a nehézségeket, hogy nem tudunk magyarul. „Közöli a vágást, engedve hibáztat“ (Buda halála), „Nem kérkedem ezzel, mert azt se sokat“ (Vásárban), oly szólamok és szófűzések, melyeknek szépségét megindítónak találjuk, ha egyszer megértettük. Az előbbeni kifejezést, ha jól emlékszünk, először Dux Lajos magyarázta meg: a „Magyar Nyelvőrs régebbi folyamának egyike a vidékről beküldött szólamok között adja értelmezését. Az ily kifejezések tőről metszett eredetiségükben leírják értéküket és szépségüket, s aki azokat napfényre nem hozza, hazai nyelvét egy-egy szép virágtól fosztja meg; azért jegyezzen fel inkább mindenki haszontalant is, semhogy a hasznos kárba vesszen, mert sok szemét közt mindig akad búzaszem, s ezt a miatt nem szabad elpusztulni engedni. De arra is kérjük olvasóinkat, hogy sajátságos szokásokat se resteljenek ismertetni. Ezek rendszerint emlékezetet meghaladó időből erednek, s világot vetnek a régi élet ismeretére, nemzetünk történetére. A léptennyomon fitogtatott fölvilágosodottság szívtelenségében megfeledkezik gyakran eredetéről, s szüleit, a régi jó időket, megtagadja. Ez a mostani szokás, mely pöffeszkedő gőgjében eltiporni képes mindent, a mi hajdan szentnek tartatott, mert igy kívánja azt a bonton. Pokolra vele is jegyezzünk fel inkább népmeséket, mint népámító, nagyhangzású üres phrasisokat. Dr. Mudrony Mihály pozsonyi ügyvéd, mint a „Vágvölgyi lap“ írja, a tót nemzetiség nevében felel Grünnwald Béla „Felvidék“ czímű művére 130 lapra terjedő füzetben. „Tagadja, hogy a tót gyűlölné a magyart; tagadja, hogy a tótok a pánszláv eszméért lelkesednének. De Mudrony úr egész művecskéjéből nagyon is kirí az óhajtás: Magyarországon belül egy kis „Tótországot“ látni tót maticával, tót iskolákkal és tót hivatalos nyelvvel. Ha ezt elérnék a tótok , akkor kik is jó hazafiak lennének s megengednék, hogy őket a magyar nemzet nevezete alatt szinte érthessék.“ Hogy Mudrony úr a „Národni Noviny“ (nemzeti újság) olvasóit kivéve másutt hódításokat tenni nem