Kecskeméti Lapok, 1882. július-december (15. évfolyam, 27-52. szám)
1882-09-17 / 38. szám
TIZENÖTÖDIK ÉVFOLYAM. 38. Szám, 1882. SZEPTEMBER 17. KECSKEMÉTI LAPOK MEGJELENiK MINDEN VASÁRNAP delmes hirdetéseknél árleengedés adatik. Előfizetni az év folytán minden hónap elején lehet. SZERKESZTŐ LAKIK: HALASI-UTCZA, 17. SZ. KIADÓ-HIVATAL, BUDAI-ÚTCZA, 184. SZ. Bélyegdij minden beigtatásért 30 kr. rr..r....... politikai és társadalmi hetilap Félévre . . 2 „ 50 „ Egy szám ára 12 kr. Egy új párt. Sokféle párt van hazánkban, van városunkban is, melyek mind más elveket vallva, más úton járva , más eszközöket választva törekednek a közös czél, a haza boldogságának elérésére. A politikai harczok heves küzdelmeiben felismerhetjük e pártokat, s ha ezt téve megismerjük vallott elveiket, átlátjuk az ezen elv mögött rejlő titkos óhajokat, szándékokat, fájdalommal kell kimondanunk, hogy e pártok fegyelmezetten és erős osztályokban harczolnak ugyan a magas politikának a nép előtt felfedezetlen ismeretlen terén, de a nemzetnek valódi reális érdekeit — tisztelet a kivételeknek — igen csekély figyelemben részesítik, avagy figyelmen kívül hagyják. Nem alkotnak nálunk pártokat a földmivelés-, ipar- és kereskedelem életbevágó fontos érdekei, hanem a diplomatia, a magas politika vagy a pártszenvedély. Pedig az ilyen meddő politizálásnak igen kevés haszna van, sőt kára annyiban, hogy elvonja az embereket a komoly eszmék országából az utópiák ködös régiójába. Szükséges lenne azért, szükséges lenne Imlnnissen városunkban , egy oly párt, melynek nem az lenne czélja, hogy az ellenséges elvek harczában keresse a győzelmeket, hanem amely kibékíti ezen ellenséges elveket, a közös érdek, közös czél zászlója alá gyűjtve azokat. Ne a magas politikában keressük az üdvöt és boldogulást, hanem városunk reális érdekeinek előmozdításában. Alakítsunk egy oly pártot, mely ily irányban működjék. Könnyű szerrel tehetjük ezt, mert amint kitűzi valaki a zászlót, melyen városunk érdeke lesz a jelszó, mint egy ember fog egész közönségünk az alá sorakozni. Azért tűzzük ki azt a zászlót! Nagy számú intelligenciánk , szakavatott hivatalnokaink és tanáraink, minden jó iránt fogékony gazdáink együtt és egyszerre legyenek a kezdeményezők. Lépjenek ezen elemek szoros szövetségre egymással, alakítsanak egy közös társas egyletet, mely kezdeményezne, cselekednék és ellenőrizne. Van ily egyletre elég példa. Ott van a „Fővárosi egylet“, mely csak nem rég alakulva, a társadalom minden művelt elemét tagjai közé számítva , máris áldásos nyomokat hagyott maga után a főváros történetében. Miért ne alakítanánk mi is egy ilyen „városi egyletet“, melynek feladata lenne városunk igaz érdekeit kikutatni, fölismerni, a haladást szellemi és gazdasági téren elősegíteni, s közügyeinkre élénk és hasznos befolyással lenni. Ezen egyletnek létesülése annál könnyebb most, mert városunk élén oly férfiú áll, ki lelkesül közönségünk javáért, s kit megszoktunk mindig a valódi józan haladás útján látni, s ki — azt hisszük — ez ügyben is vezérként fog elöljárni. Reméljük, hogy szavunk nem fog a pusztában elhangzani, annál is inkább, mert mindenki, ki városunk érdekeit igazán szívén hordja, elvben már úgy is tagja e még meg nem alakult és mégis létező pártnak. Sok a tennivaló , szedjük össze erőinket! Az iskolaév elején. Pár nap óta különös élénkség lepte el utczáinkat. Azok a vándormadarak, amelyek nyárderékon kelnek útra s ősz tájon térnek vissza, jöttek meg hozzánk. Csoportonkint, vajon kint látni őket egyik-másikat a gondos szülő vezetése alatt az utczákon s még inkább iskoláink előtt. Igazán, örvendetes jelenségnek vehetnők, hogy mily nagy mértékben törekszik népünk a művelődés, a tudomány után, ha egy dissonáló hang el nem rontaná a szép összhangot, ha egy, a jövőbe tekintő gondolat a kellő s előre mondhatjuk, nagyon alacsony fokra nem szállítaná a nagy örömet. E dissonáló hang, ez aggasztó gondolat : hová tesszük e sok tudóst ? S e kérdés méltán kelthet aggodalmat. Megmondjuk, miért. A figyelmes, körültekintő szemnek bizonyára feltűnhetett, mily óriási mértékben lepte el mostanság a szülőket a tanittatás láza. Nem csupán a jobbmódúakat, mint akik anyagi viszonyaiknál fogva elsősorban képesek a tanittatás kétségbevonhatatlanul nehéz terheivel megküzdeni, nem csupán a mivelt, képzett osztályokat, mint akiknél meg vagyunk szokva, hogy a kiképeztetés apáról fiúra szálljon, — megvan ez a láz a szegényebb, a kevésbé intelligens néposztályoknál is. Szegény apa, szegény anya éjt, napot összetesz, töri magát, dolgozik , hogy fiait tarthassa, esetleg még tán tartáspénzzel ellássa, csakhogy a fiúból„úr“ legyen. Ez a tulajdonképi ok, a végső gondolat, hogy úr legyen. Mindenesetre szomorú jelenség magában véve is, mert azt bizonyítja, hogy még mindig ázsiai faj vagyunk, akik szeretünk henyélni, persze azok nézete szerint, akik azt hiszik, hogy az ,,úr“ nem dolgozik, akiknél a szellemi munka henyélés. De jó. Törekedjünk mindig nagyobb után, helyes. De az előrelátásnak körül is kell néznie, hova törekszik. S mit találnak? Évek óta folyton halljuk, hogy mint nő, mint szaporodik végzett embereink száma, hogy minden pálya annyira túl van terhelve, hogy már alig képes embereinek kenyeret adni. Ezzel együtt, hogy mint vállalkoznak derék, művelt, képzett emberek olyan állásra, melyhez mindaz nem szükséges, s ép ez által mint sülyed napról-napra ez állás tekintélye. S a panasz jogosult, mert úgy van. Nézzünk szélylyel hazánk bármely nagyobb városában, mindenütt fogunk ügyvédeket, orvosokat, tanárokat, mérnököket találni egyaránt, kiket szellemi tőkéjük eltartani nem képes. S íme ez aggasztó körülményekkel szemben látjuk, hogy évről-évre mint növekszik azoknak száma, kik minden áron a tudományos pályákra törekesznek. S ezzel egy más szomorú körülmény is van egybekötve. Az ifjúság folyton ezeket az új-féle nézeteket hallván maga körül, az iparos-, kereskedő-, földmivelő-pályák iránt, hogy úgy mondjuk lenézéssel, megvetéssel viseltetik, úgyhogy megesik majd az, aminek és megfordítva kellene történni, hogy drága pénzen keresik majd a képzett iparost, képzett kereskedőt, képzett földmivelőt. Hanem itt is csak a képzettet. Mert mindezzel nem azt akartuk mondani , hogy ne taníttassuk gyermekeinket, de taníttassuk, végeztessünk vele 3—4 osztályt, aztán adjuk más gyakorlati életpályára. Jól gondolják meg a szülők most, az év elején, hogy mit határoznak gyermekeik sorsa felől. Ne hagyják magukat áltekintetektől félrevezettetni. Legyenek róla meggyőződve , hogy a hazának ép oly nagy, sőt nagyobb szolgálatot tesznek , hogy gyermekeiket ép oly tisztes, gyakran még tisztesebb pályára nevelik, ha valamely más, nem tudományos életczélt tűzetnek ki velük. És hivatkozunk itt különösen a kecskeméti nép józanságára és értelmességére, mely megtudta mindig magának választani mi jó, mi nem jó, hogy nem fogja itt sem befolyásoltatni magát akármiféle tekintetektől s úgy fog gyermekei sorsáról intézkedni, hogy városunknak, hazánknak s ezzel együtt elsősorban természetesen saját magának hasznára s javára legyen. Taníttassa a gymnáziumban vagy reáliskolában gyermekeit négy osztályon át s csak ha azt látja, hogy határozott nagy tehetsége TÁRCZA Az én nótám. Motto: „Lekaszálták már a rétet, Nem hagytak rajt’ virágot.“ Kimegyek a temetőbe Beszélgetni veletek, Mohos halom, zengő madár, Szomorúfűz levelek. Elbeszélem mi fáj nekem, Elsírom bús énekem, Elsírom, hogy: „Be szomorú Ez az élet énnekem! “ Ráborulok egy jeltelen, Árván hagyott halomra . . . S fent a madár vig dalával Felel bús sóhajomra, Piroslik a vadvirág is — Minden csak bánt engemet, Hej, de igaz: „A virágnak Megtiltani nem lehet! ...“ Száll a felhő, hull a levél, Pusztán marad az ága . . . Be hamar elhervadt az én Bús életem virága! Minden megcsalt, minden bántott, Széttépték a lelkemet, Csak az fáj még: Mért is szült az Édes anyám engemet?! Szappanos Sándor. Az elcserélt felöltő. — Ilonkám, kedves kis feleségecském, néhány hétre el kell utaznom! Mondá a szomorúságtól megnyujtott arczczal Borsos Ferencz fiatal kereskedő nejéhez, a bájos Ilonkához. De miért mondá ezt Ferencz olyan savanyú bánatos ábrázattal? Megmondom. Fiatal házasok voltak. Alig néhány napja mondhatják magukat egymásénak, alig múlt el a mézeshetekből pár nap, s már el kell válniok, az az átkozott üzlet szétrombolá a mézeshetek boldog álmait is. Most már el lehet képzelni, hogy esik ilyenkor a válás, s meg fogjuk magyarázhatni Ferencz szomorúságát. Midőn az ember egy perczig sem lehet el a kis feleség nélkül, midőn nem eszik egye-bet, mint csókot (az igaz, hogy sovány lesz mellette), nem is képes mást még ízlelni sem, mint a kis feleség csókját, egyszerre csak beüt a boldogság berkébe a válás mennydörgős mennyköve, s szétrombolja a czifra légvárakat. Ilyen szomorú körülmények között lepjük meg a fiatal házaspárt, ott találva épen Ferencz legbensőbb barátját, Szellő Tihamér tiszteletbeli czímzetes és díjtalan vasúti gyakornok- jelöltet is. Ferencz valóban boldog lehetett ily feleséggel és ily baráttal, és pedig annál inkább , mert Tihamér nem volt az úgynevezett „házi barátok“ közé sorolható. Végtelen sopánkodás, keserves sóhajok, sürü könycseppek után megnyugodott Ilonka a változhatatlanban, és minden gondját a kedves férj utazási szükségeire szentelve, hol Tihamér, az önzetlen és áldozatkész barát, derekasan segítségére volt. A csomagolások közben Ferencz órájára tekint. — Egek, már öt óra! Nagyon kell sietnem , hogy le ne maradjak a vonatról, küldjétek majd ki az állomáshoz málhámat. Isten veletek! — hadará Ferencz, s közben nagy sebbel-lábbal összecsókolva nejét, kezet szoritva Tihamér barátjával, felkap a pamlagról egy felöltőt , s mint a szél, rohan az állomás felé. Mig Ferenczet a gőzparipa nyilsebesen a főváros felé vitte, azalatt Szellő Tihamér ábrándokba merülten ült otthon, épen az előbb jővén haza Borsoséktól. „Oh te kedves, kedves levelem! Hadd olvassalak át még egyszer, s azután menj, add tudtul az angyalnak lángoló szerelmemet!“ E szenvedélyes szavak után levetett felöltője felé megy, hogy annak belső zsebéből kivegye a levelet, s rendeltetése helyére juttassa. Mily nagy volt azonban rémülése, midőn a levél helyett egy pénztárczát talál, melyben különféle irományok s tekintélyes pénzösszeg volt. Ráismer Ferencz tulajdonára. Eltalálja a valót, hogy a két felöltő a nagy sietségben ki lett cserélve. Esze nélkül kétségbeesetten rohan a nem messze lakó Borsosékhoz , magával hurczolva a szerencsétlen felöltőt is, mint a fergeteg száguld tova, letiporva, ledöntve mindent, ami útjába került, számos nyájas oldalbaütést adva és kapva. — Asszonyom, el vagyok veszve! így szól komoran, miután a kis menyecskéhez bebocsátva, előtte, mint a kétségbeesés szobra, mereven megállt. — Az Isten szerelméért, mi történt ? Egészen kétségbeest földúlt arczával! — kérdő ijedten Ilonka. — Oh asszonyom, ön szemrehányásokat fog nekem tenni, átkozni fog engem, ha elbeszélem átkos hibámat. — De hát mondja már meg, mi baja, beszéljen, ne kínozzon már értelmetlen beszédeivel ! — Jól van, megmondom. Ferencz a nagy sietségben elcserélte felöltőnket, s az enyémet vitte el. — Mondá Tihamér komor és bánatos arczczal. — Ha-ha-ha! — kaczagott a kis menyecske — hát ez az egész, hát úgy sajnálja ön felöltőjét? — Igen asszonyom, de az én felöltőmben pénztárczája helyett egy levelet fog Ferencz találni! — Nos? — S ezen levélben, kimondom asszonyom ... én önnek szerelmet vallok! — Ön nekem! — kiált haraggal a menyecske. — Bocsánat asszonyom, szenvedélyem elragadott, de most nincs ideje a magyarázatoknak, én vigasztalhatlan vagyok, szánom-bánom bűnömet, de jóvá fogok mindent tenni, rögtön utazom Ferencz után, bocsánatáért fogok könyörögni , s mivel Ferencz bizonyosan önre is fog gyanakodni, e gyanúját eloszlatom. — Hát miért nem tette ezt már, miért jött hozzám ? — Bocsánatért esdem! — Megbocsátok, — mondá Kaczéran Ilonka, — ha mindent jóvá tesz, s máskor féken tartja szenvedélyét. — Esküszöm, asszonyom . . .“ — Jól van, jól van, önök mindig esküsznek, csak menjen és utazzék. — Tehát megbocsát? — Meg, meg, csak menjen már, a perezek drágák. Tihamér elrohan boldogan és megelégedve. Míg ezek itt történtek, azalatt Ferencz szerencsésen a fővárosba érkezett, nem is