Kecskeméti Lapok, 1883. január-június (16. évfolyam, 1-26. szám)
1883-06-10 / 24. szám
TIZENHATODIK ÉVFOLYAM. 24. Szám. KECSKEMÉTI LAPOK — I”TM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP 1 _ 7“, „„ Félévre . . 2 „ 50 „ Egy szám ára 12 kr. MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP delme- hirdetéseknél ár,eengedés adatik-Előfizetni az év folytán minden hónap elején liet. SZERKESZTŐ LAKIK: HALASI-UTCZA, 17. SZ. KIADÓ-HIVATAL: BUDAI-ÚTCZA, 184. SZ. Bélyegdij minden behatásért 30 kr. 1883 jUNIuS 10 A zsidókérdés nálunk. Sohae kerestük az olyan „érdekes“ tárgyakat, melyek egy lapot kapóssá szoktak tenni. Sohse utánoztuk a hangot , mely mostanában sajnos nagyon is gyakran az igazság rovására, az egyéni elfogultság, előítélet és szenvedély daemonait idézi föl. Sőt .Bevalljuk a „jó zsurnalista“ nevére se áhítoztunk azon azért, hogy mint Voltaire mondja, mindent szabad írni, csak érdekes legyen. A mi lapunkat hivatásunk lelkiismeretes betöltése mellett az önmérséklet jellemzi, mely pedig innen-onnan már egészen kimegy a divatból. Azért mellőztük eddig a zsidókérdés fejtegetését nálunk. Azt hittük, mint oly probléma, mely társadalmunkban nélkülöz minden alapot, ez is mihamarébb lekerül a napirendről, mint annyi sok más, melyek egyes idealisták , vagy hamis reformerek által ambitióból vagy érdekből egy időre szőnyegre hozattak, hogy azután örökre eltemettessenek. Csalódtunk. Feltevésünk hibás volt. A zsidókérdés — amint előre hinni se mertük volna — nagyobb és nagyobb hullámokat ver és a kedélyeket mint egy igazi társadalmi kórtünet, folyton izgatottságban tartja. Kezdetben még csak mosolyogni tudtunk Istóczy feljajdulásán, a tiszaeszlári vérvád rémtörténete nevetésre indított és a zsidók ellen felhozott tengernyi gyanúsítás és vádaskodás hangos kaczajra talált. Ma már komolyabbak lettünk. Csak nem lehet, hogy esztendőn át váltig hangoztatott és soha meg nem cáfolt(?) hírek és rágalmak mind a légből kapottak legyenek. Ismételgetjük a vádakat : a zsidó nem akar simulni, amit tesz, érdekből cselekszi, nem tud lelkesülni, rossz hazafi, a népet szeszes italokra szoktatja, a magyar földet elsajátítja, hivatalokat szerez és vagyonát határtalanul gyarapítja. Ismételgetjük ezen vádakat és egyszer csak azt vesszük észre, hogy arczunk elkomolyodik , szívünkben bánat kél és amit eddig hinni se mertünk, a valóság színében tűnik fel előttünk. Hiába mondja Kossuth, hogy az antiszemiták szégyent hoznak a nemzetre, hiába bünteti Tisza a pozsonyi zavargókat, hiába nyilatkozik maga a pápa, hogy a zsidó vérvád alaptalan, hiába dobja ki köréből a balpárt az izgatókat, hiába mondják a történészek, hogy a fajgyűlölet rosszabb a vallásgyűlöletnél , mert ez bizonyos tekintetben transcendentális, de amaz tisztán állati megkülömböztetésen alapszik. Hiába minden. Mikor a hazafiatlanság vádja először szóba hozatott, hiába mondta Klapka, hogy hány zsidó küzdött 1848-ban és hány vérzett el a magyar szabadságért, hiába konstatálja a statisztika, hogy a zsidók aránylag még csekély földbirtokkal bírnak hazánkban, hiába mondja a magyar tudományos akadémia titkári jelentése, mily önzetlen lelkesedéssel és szorgalommal működnek közre a zsidók a magyar kultúra előmozdításában , hiába a tény, hogy a fővárosi egyetemen és egyéb tanintézeteken nagy számú zsidó magántanárok működnek minden díjazás nélkül, még az előléptetésnek minden kilátása nélkül is, és hiába a tapasztalat, hogy közigazgatási hivatalokban széles Magyarhonban eddig talán egy zsidó se, de mindenesetre rendkívül kevés találtatik. A zsidók elleni gyanakvás, bizalmatlanság és előítélet magva egyszer elhintve, azok a legigazságosabb érzületű embert is lassan kint, észrevétlenül foglyukká tehetik A gyanúnak nincs határa és a legalaptalanabb vád ellen is nehéz a bizonyíték annak , akit az emberek elhagytak. Borzasztó érzés az, szenvedni ártatlanul, még kétségbeesettebb helyzet azonban társadalmi előítéletek ellen küzdeni. Nem-e égbekiáltó bűn elitélni valakit — mert zsidó , kétségbevonni azt, hogy becsületes — mert zsidó, szorgalmát nem respektálni — mert zsidó és örökös gyanúval élni ellene — csak azért, mert zsidó. Nálunk Kecskeméten hála népünk és intelligentiánk higgadtságának , ilyen előítéletek komolyan nem léteznek. Hite van ugyan országszerte annak, hogy nálunk van központja a magyar antiszemitizmusnak , de ezen insinuatiót egyszerűen visszautasítva konstatáljuk, hogy ezen mozgalom nálunk ez ideig egy szűkkörű társaságra szorítkozik, melynek igaz, meggyőződése, hogy minden rossz a zsidótól származik, hanem azért nagyobb veszélyt magában nem rejteget. Tagadhatatlan azonban, hogy a zsidókérdésben a kedélyekre bizonyos nyomás nehezül. Az assimilatio nagyon lassan halad. Sok része van ebben maguknak a zsidóknak, de sok a társadalomnak is. És ez — mondjuk ki egyszer — annál nagyobb hiba, mert ha valahol, úgy Kecskeméten a zsidók nem érdemlik a megaláztatást. Az általános vádak, melyek országszerte a zsidóság ellen felhozatnak, nálunk majdnem egytől egyig nélkülözik az alapot. És ezt láthatja mindenki, aki látni akar. Nálunk a zsidóság vagyonban lassan és nem jobban gyarapszik, mint a nép, jólétét — kivéve a kivételeket — úgy mint más, iparával , munkával, gyakran nehéz gonddal ke-rresi, kivétel nélkül őszinte részese a nemzeti aspiratióknak, nyelvben szellemben, szívvel lélekkel magyar, a közérdekek elől vissza soha nem vonul, földeket szerény helyzetéhez képest nem igen vásárol, hivatallal nem bír és a népet szeszes italokra nem szoktatja, mert zsidó korcsmáros alig akad. Azért ismételjük, ha valahol, nálunk az antiszemitizmus igazolva nincs. Emberi hibákért, egyéni tévedésekért egy egész osztályt megvetni, meggyűűlölni magában véve igazságtalanság”, de egy felekezetet felelősségre vonni olyan vétkek miatt, melyek csak egyes izgatók fantáziájában léteznek , minden humanizmussal ellenkezik. Az antiszemitizmus nálunk hálás TÁRCZA Vas. Elbeszélés. A nagyságos asszony lehivatta a fiatal embert. Kardos Bélának hitták. Nyílt, szabad homlok, értelmes fő, beszélő szemek. Eléje nyújtotta a keztyüs kezét, de a fiatal ember nem látszott észre venni, ami a nagyságát nagyon zavarba hozta. Neki kezet szokott csókolni mindenki. De azért csak elmondta, mert hivatá. A Mari nagy leány lett s eddig még mindig csak a konyhán volt elfoglalva. De hát azt akarja, hogy a Mari finom, művelt kisasszony legyen. Kardos úr tanítaná műveltségre. Mert most már van ám neki franczia kisasszonya, meg zongoratanítója is. A fiatal ember vállalkozott reá s a Nagysága bemutatása Marinak.“ Valóban Mari eddig nagyon el volt foglalva a konyhával. Ezelőtt öt évvel kerültek fel Pestre valami vidéki fészekből, melyben fogva tartó Nagyságát most már megboldogult férje. A Nagysága élvezni akarta az életet s valóban élvezte is. Egy fia is volt, kiben utólérhetetlen mintaképét látta az elegancziának, finomságnak, előkelőségnek. Azt vette körül majomszeretetével, annak leste el s töltötte be minden vágyát, mig Mariskának semmi sem jutott. Sem az anya, sem a bátya nem vették észre, hogy Mariska egyszerre megnőtt. Igaz, hogy nem is igen állta útjukat. Félreeső kis szobájába vonult meg s ott nőtt fel könyvei, virágai között. Pedig a könyvek rossz útra csábítók s a virágok még rosszabb tanácsadók. ... Az órák megkezdődtek s Kardos Béla megkérde a kisasszonyt, hogy mit szeretne tanulni. Mariska nem tudta, akármit, ő szívesen fog tanulni mindent. Ott ültek egymással szemközt egy kis asztal mellett. Kardos Béla még sohasem volt ily szőnyeges csillogó teremben, a helyzet szokatlan volt előtte. Érezte hogy erei hevesebben lüktetnek a rendesnél, hogy gondolatai nem soírakoznak egymás mellé, hogy némileg zavarban van. Mariska maga elé sülyeszté szemeit, pedig sejté, hogy tulajdonképen a beszélőn kellene függniük, de alig hogy föl merte emelni, mintha nehéz súly ereszkedett volna pilláira, lehunyódtak önként. De ez csak pár első nap volt. Kardos Béla mind nyugodtabb lett s felvette az ő hideg, érczes hangját, mely csak akkor hevült némileg, midőn a szenvedély, a lelkesültség átmelegité. Mariska is reá függesztő szemeit s rajta is feledé, le nem véve, mig el nem hallgatott. Kardos Béla beszélt neki a történelem nagy nőjellemeiről s megmondta neki, hogy mi a jellem; fölsorolta neki a világrendig nagy szellemeket s elmondta neki, hogy mi a férfi. Mariska tudatára jutott önmagának s elgondolta, hogy ő még férfiúval nem találkozott. Kardos Bélát, mikor beszélt, átmelegítő a meggyőződés, látszott, hogy lelke adja ajkára a szót, látszott, hogy hiszi is a mit beszél. Mariska úgy gondolta, hogy ez az ember tenne is s tesz is úgy a mint beszél. Kardos Béla jól látta, mint csügg ajkán a leány tekintete, látta arctán jól a változásokat, látta mint hullámzik vére föl s alá, miközben ő beszélt; éles szeme látta azt a változást is, melyen a leány jelleme kesztülment, jól látta, hogy a leány szemei megnyíltak s hogy a leány lát. Látott, gyakran látott többet is, de olyankor lehunyta szemeit, hogy ne lásson s megtiltotta idegeinek, hogy továbbítsák, lelkébe vigyék azt, a mit látni, észrevenni szemének nem tilthatta meg. De nem tilthatta el, hogy meg ne vallja magának , hogy a változás, mely a leány lelkén keresztül ment, az ő műve volt, hogy át ne lássa, hogy a testnek ő adott lelket, hogy a csupán érező lénybe értelmető lehellt .... ... A leány szerette őt, mint egy tiszta, magasztos ideált, melyet álmaiból lopott le s ő szerette a leányt mint szerette a szobrász lelketlen művét, melybe szerelme égi tüzet könyörgött le az úrtól . . . * Heteket, havakat vett igénybe, a mit én itt néhány sorban elmondok. Ő nagysága eleinte meghallgatta Kardos Béla előadásait, de mindannyiszor megmagyarázhatatlan álmosság vett rajta erőt, úgy hogy odahagyta őket mihamarébb s más szobába vonult át. Bízvást hagyhatta őket el. Kardos Béla nem nagy ügyet vetett reá, ellenőrzik-e vagy nem. Ép oly lelkiismeretesen, ép oly pontosan, ép oly hévvel végző kötelességét s a leány ép oly odaadón , ép oly csüggedetten lekötött figyelemmel hallgatta őt. De nem szorítkoztak a kiszabott órákra. Oktatásával egyideűleg megkezdődött ugyan Mariska világba járása is, de azért maradt a leánynak sok, nagyon sok magános órája, melyet az ifjúval megosztott. S e megosztott perczek alatt kénytelen volt Kardos Béla elismerni, hogy hiú, nagyon hiú volt önmaga iránt, hogy nagyon is sokatt hitt magáról s kénytelen volt elismerni, hogy egy 17 éves ifjú leány kedély világánál egyszerűbb és magasztosabb, megilletőbb és költőibb semmi a világon nem lehet. Olyan az, mint félpirult gyümölcse a fának, melyet kaján kéz még nem illetett, melyen rajta van a frisseség, üdeség , tiszta , érintetlen hamva. De a melynek nem is kell több csak egyetlen durva kéz érintése s a hamv lehull. . . . e hamvval pedig lehull minden. .. Sokkal nemesebb lélek lakta Kardos Bélát, semhogy erre képes lett volna. Órákig elhallgatta a lányka csevegését, ki kiönté előtte szive minden titkát, lelke minden vágyát; elmondá minden panaszát, minden bántalmát, minden fájdalmát szivének. Mert a leány már látott s a mit látott, fájdalommal tölté el. És ő vigasztalta a leányt. Magyarázta a sérelmek okát s mentegeté okozóit. Vigasztalta a keserű múltért egy édesebb jövővel, mely pótolni fogja a veszteséget, melyet eddig szenvedett. A mit pedig pótolni nem lehet soha, a mit pedig helyettesíteni nem lehet semmivel — ők értették egymást — azt. . . Kardos Béla elhallgatott s titkon szemére hányta önmagának , hogy mért nyúlt ily mélyre a sebbe, melyről tudja, hogy fáj , hogy fájhat nagyon ... azt igyekezzék megérdemelni. S a leány bizalommal tekinte föl hozzá, bizalommal, hittel hallgató, s hitte, hitte szentül, hogy bizonyára mind, mind úgy van az, a hogy az ifjú mondja, s mind-mind bizonyára úgy fog bekövetkezni, ahogy az ifjú megjósolja, hogy az, az is, aminek hiját olyan kegyetlenül, olyan keservesen érzi, meg fog jönni az is, csak meg kell érdemelni. ... Megvallották egymásnak, hogy szeretik egymást. Egy csendes, tiszta, őszi alkony titka volt ez, midőn a leáldozó nap búcsúsugarai szűrődtek be a nyitott ablakon át, a leeresztett függönyökön keresztül, melyek megaranyozák Mariska szőke fürtéit , dicsfényben ragyogtaták Kardos Béla arczát. Elmondtam ama félsuttogó szavakat, melyeket a mámor szült ajkaikra, nem kérdve, nem hallva senkitől, melyek megszülettek, hogy el is haljanak mindjárt; vagy leírjam ama néma csendet, mely a mindenséget zárta magába, azt a néma csendet, melyben beszélt a szem, beszélt a kéz, beszélt a zárt ajak szóra szót, kérdésre választ; azt a néma csendet , melynek beszéde hangos , riadó hangú eskü volt jelenre, jövőre, örökre? Kalapját véve s távozók. Hideg, nyugodt volt, mint rendesen. A mámor eltűnt s bűnt vélt elkövetni, ha megcsókolja a leányt. Az nézett utána sokáig s nem vette észre, hogy a nézésben szemei könynyel teltek be. Milyen könnyek voltak ezek ? ... * Kardos Béla másnap egyenesen a Nagysága szobájának tartott. Mariskáét, ahol tanítani szokott, elkerülte. Elmondá, hogy körülményei nem engedik meg, hogy tovább is tanulhasson a kisasszonynyal. Óhaja épen megegyezett a Nagyságáéval, ő is épen fel akarta menteni Kardos Bélát, minthogy Marit a napokban * Frigyes gróf ő méltósága el fogja jegyezni. Kardos Béla nem válaszolt reá — mit is válaszolhatott volna? — csak hidegen mosolygott. Azt mondta , hogy azért majd bátorkodik ezentúl is tiszteletet tenni a kisasszonynál. A Nagysága nem volt erre elkészülve, de meg nem is igen mert soha Kardos Béla biztos, nyugodt hangjának ellentmondani s azt felelte: A Mariska úgy is sokat szokott maga lenni. Kinyújtotta kezét s Kardos Béla megcsókolta. Erre aztán tökéletesen meg volt békülve.