Kecskeméti Lapok, 1883. január-június (16. évfolyam, 1-26. szám)

1883-06-10 / 24. szám

TIZENHATODIK ÉVFOLYAM. 24. Szám. KECSKEMÉTI LAPOK — I”­TM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP 1 _ 7“, „„ Félévre . . 2 „ 50 „ Egy szám ára 12 kr. MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP delme- hirdetéseknél ár,eengedés adatik-Előfizetni az év folytán minden hónap elején liet. SZERKESZTŐ LAKIK: HALASI-UTCZA, 17. SZ. KIADÓ-HIVATAL: BUDAI-ÚTCZA, 184. SZ. Bélyegdij minden behatásért 30 kr. 1883 jUNIuS 10 A zsidókérdés nálunk. Sohae kerestük az olyan „érdekes“ tárgyakat, melyek egy lapot kapóssá szoktak tenni. Sohse utánoztuk a han­got , mely mostanában sajnos nagyon is gyakran az igazság rovására, az egyéni elfogultság, előítélet és szenve­dély daemonait idézi föl. Sőt .Bevall­juk a „jó zsurnalista“ nevére se áhítoztunk azon azért, hogy mint Voltaire mondja, mindent szabad írni, csak érdekes legyen. A mi lapunkat hivatásunk lelkiismeretes betöltése mel­lett az önmérséklet jellemzi, mely pedig innen-onnan már egészen kimegy a divatból. Azért mellőztük eddig a zsidókér­dés fejtegetését nálunk. Azt hittük, mint oly probléma, mely társadal­munkban nélkülöz minden alapot, ez is mihamarébb lekerül a napi­rendről, mint annyi sok más, melyek egyes idealisták , vagy hamis reformerek által ambitióból vagy érdekből egy időre szőnyegre hozattak, hogy azután örökre eltemettessenek. Csalódtunk. Feltevésünk hibás volt. A zsidókérdés — a­mint előre hinni se mertük volna — nagyobb és nagyobb hullámokat ver és a kedélyeket mint egy igazi társadalmi kórtünet, folyton izgatottságban tartja. Kezdetben még csak mosolyogni tudtunk Istóczy fel­­jajdulásán, a tisza­eszlári vérvád rém­története nevetésre indított és a zsidók ellen felhozott tengernyi gyanúsítás és vádaskodás hangos kaczajra talált. Ma­­ már komolyabbak lettünk. Csak nem lehet, hogy esztendőn át váltig han­goztatott és soha meg nem c­áfolt(?) hírek és rágalmak mind a légből ka­pottak legyenek. Ismételgetjük a vá­dakat : a zsidó nem akar simulni, a­mit tesz, érdekből cselekszi, nem tud lelkesülni, rossz hazafi, a népet szeszes italokra szoktatja, a magyar földet elsajátítja, hivatalokat szerez és va­gyonát határtalanul gyarapítja. Ismé­telgetjük ezen vádakat és egyszer csak azt vesszük észre, hogy arczunk el­komolyodik , szívünkben bánat kél és a­mit eddig hinni se mertünk, a va­lóság színében tűnik fel előttünk. Hiába mondja Kossuth, hogy az an­tiszemiták szégyent hoznak a nemzetre, hiába bünteti Tisza a pozsonyi zavar­gókat, hiába nyilatkozik maga a pápa, hogy a zsidó vérvád alaptalan, hiába dobja ki köréből a balpárt az izgató­­kat, hiába mondják a történészek, hogy a fajgyűlölet rosszabb a vallás­­gyűlöletnél , mert ez bizonyos tekintet­ben transcendentális, de amaz tisztán állati megkülömböztetésen alapszik.­­ Hiába minden. Mikor a hazafiatlanság vádja először szóba hozatott, hiába mondta Klapka, hogy hány zsidó küz­dött 1848-ban és hány vérzett el a magyar szabadságért, hiába konstatálja a statisztika, hogy a zsidók aránylag még csekély földbirtokkal bírnak hazánkban, hiába mondja a magyar tudományos akadémia titkári jelentése, mily önzetlen lelkesedéssel és szorga­­­­lommal működnek közre a zsidók a magyar kultúra előmozdításában , hiába a tény, hogy a fővárosi egyetemen és egyéb tanintézeteken nagy számú zsidó magántanárok működnek minden díja­zás nélkül, még az előléptetésnek minden kilátása nélkül is, és hiába a tapasztalat, hogy közigazgatási hiva­talokban széles Magyarhonban eddig talán egy zsidó se, de mindenesetre r­endkívül kevés találtatik. A zsidók elleni gyanakvás, bizal­matlanság és előítélet magva egyszer elhintve, azok a legigazságosabb ér­zületű embert is lassan kint, észrevét­lenül foglyukká tehetik A gyanúnak nincs határa és a legalaptalanabb vád ellen is nehéz a bizonyíték annak , a­kit az emberek elhagytak. Borzasztó érzés az, szenvedni ártatlanul, még kétségbeesettebb helyzet azonban tár­sadalmi előítéletek ellen küzdeni. Nem-e égbekiáltó bűn elitélni va­lakit — mert zsidó , kétségbevonni azt, hogy becsületes — mert zsidó, szor­galmát nem respektálni — mert zsidó és örökös gyanúval élni ellene — csak azért, mert zsidó. Nálunk Kecskeméten hála népünk és intelligentiánk higgadtságának , ilyen előítéletek komolyan nem léteznek. Hite van ugyan országszerte annak,­­ hogy nálunk van központja a magy­ar antiszemitizmusnak , de ezen insinuatiót egyszerűen visszautasítva konstatáljuk, hogy ezen mozgalom nálunk ez ideig egy szűkkörű társaságra szorítkozik, melynek igaz, meggyőződése, hogy­­ minden rossz a zsidótól származik, hanem azért nagyobb veszélyt magában nem rejteget. Tagadhatatlan azon­ban, hogy a zsidókérdésben a kedélyekre bizonyos nyomás nehezül. Az assimilatio nagyon las­san halad. Sok része van ebben ma­guknak a zsidóknak, de sok a társa­dalomnak is. És ez — mondjuk ki egyszer — annál nagyobb hiba, mert ha valahol, úgy Kecskeméten a zsidók nem érdemlik a megaláztatást. Az általános vádak, melyek országszerte a zsidóság ellen felhozatnak, nálunk majdnem egytől egyig nélkülözik az alapot. És ezt láthatja mindenki, a­ki látni akar. Nálunk a zsidóság vagyon­ban lassan és nem jobban gyarapszik, mint a nép, jólétét — kivéve a kivé­teleket — úgy mint más, iparával , munkával, gyakran nehéz gonddal ke-­r­resi, kivétel nélkül őszinte részese a nemzeti aspiratióknak, nyelvben szel­lemben, szívvel lélekkel magyar, a közérdekek elől vissza soha nem vonul, földeket szerény helyzetéhez képest nem igen vásárol, hivatallal nem bír és a népet szeszes italokra nem szoktatja, mert zsidó korcsmáros alig akad. Azért ismételjük, ha valahol, ná­lunk az antiszemitizmus igazolva nincs. Emberi hibákért, egyéni tévedésekért egy egész osztályt megvetni, meggyűű­­lölni magában véve igazságtalanság”, de egy felekezetet felelősségre vonni olyan vétkek miatt, melyek csak egyes izgatók fantáziájában léteznek , minden humanizmussal ellenkezik. Az antiszemitizmus nálunk hálás TÁRCZA Vas. Elbeszélés. A nagyságos asszony lehivatta a fiatal embert. Kardos Bélának hitták. Nyílt, szabad homlok, értelmes fő, beszélő szemek. Eléje nyújtotta a keztyüs kezét, de a fiatal ember nem látszott észre venni, a­mi a nagyságát nagyon zavarba hozta. Neki kezet szokott csókolni mindenki. De azért csak elmondta, mert hivatá. A Mari nagy leány lett s eddig még mindig csak a konyhán volt elfoglalva. De hát azt akarja, hogy a Mari finom, művelt kisasszony legyen. Kardos úr tanítaná mű­veltségre. Mert most már van ám neki fran­­czia kisasszonya, meg zongoratanítója is. A fiatal ember vállalkozott reá s a Nagy­sága bemutatá­sa Marinak.“ Valóban Mari eddig nagyon el volt fog­lalva a konyhával. Ezelőtt öt évvel kerültek fel Pestre valami vidéki fészekből, melyben fogva tartó Nagyságát most már megboldogult férje. A Nagysága élvezni akarta az életet s valóban élvezte is. Egy fia is volt, kiben utólérhetetlen mintaképét látta az elegancziá­­nak, finomságnak, előkelőségnek. Azt vette körül majomszeretetével, annak leste el s töltötte be minden vágyát, mig Mariskának semmi sem jutott. Sem az anya, sem a bátya nem vették észre, hogy Mariska egyszerre megnőtt. Igaz, hogy nem is igen állta útjukat. Félreeső kis szobájába vonult meg s ott nőtt fel könyvei, virágai között. Pedig a könyvek rossz útra csábítók s a virágok még rosszabb tanácsadók. ... Az órák megkezdődtek s Kardos Béla megkérde a kisasszonyt, hogy mit sze­retne tanulni. Mariska nem tudta, akármit, ő szívesen fog tanulni mindent. Ott ültek egymással szemközt egy kis asztal mellett. Kardos Béla még sohasem volt ily sző­­nyeges csillogó teremben, a helyzet szokatlan volt előtte. Érezte hogy erei hevesebben lük­tetnek a rendesnél, hogy gondolatai nem so­­í­rakoznak egymás mellé, hogy némileg zavar­ban van. Mariska maga elé sülyeszté szemeit, pe­dig sejté, hogy tulajdonképen a beszélőn kellene függniük, de alig hogy föl merte emelni, mintha nehéz súly ereszkedett volna pilláira, lehunyódtak önként. De ez csak pár első nap volt. Kardos Béla mind nyugodtabb lett s felvette az ő hi­deg, érczes hangját, mely csak akkor hevült némileg, midőn a szenvedély, a lelkesültség átmelegité. Mariska is reá függesztő szemeit s rajta is feledé, le nem véve, mig el nem hallgatott. Kardos Béla beszélt neki a törté­nelem nagy nőjellemeiről s megmondta neki, hogy mi a jellem; fölsorolta neki a világren­dig nagy szellemeket s elmondta neki, hogy mi a férfi. Mariska tudatára jutott önmagá­nak s elgondolta, hogy ő még férfiúval nem találkozott. Kardos Bélát, mikor beszélt, át­melegítő a meggyőződés, látszott, hogy lelke adja ajkára a szót, látszott, hogy hiszi is a mit beszél. Mariska úgy gondolta, hogy ez az ember tenne is s tesz is úgy a mint beszél. Kardos Béla jól látta, mint csügg ajkán a leány tekintete, látta arctán jól a változáso­kat, látta mint hullámzik vére föl s alá, miköz­ben ő beszélt; éles szeme látta azt a változást is, melyen a leány jelleme kesztülment, jól látta, hogy a leány szemei megnyíltak s hogy a leány lát. Látott, gyakran látott többet is, de olyankor lehunyta szemeit, hogy ne lásson s megtiltotta idegeinek, hogy továbbítsák, lelkébe vigyék azt, a mit látni, észrevenni sze­mének nem tilthatta meg. De nem tilthatta el, hogy meg ne vallja magának , hogy a változás, mely a leány lel­kén keresztül ment, az ő műve volt, hogy át ne lássa, hogy a testnek ő adott lelket, hogy a csupán érező lénybe értelmet­ő lehellt .... ... A leány szerette őt, mint egy tiszta, magasztos ideált, melyet álmaiból lopott le s ő szerette a leányt mint szerette a szobrász lelketlen művét, melybe szerelme égi tüzet könyörgött le az úrtól . . . * Heteket, havakat vett igénybe, a mit én itt néhány sorban elmondok. Ő nagysága eleinte meghallgatta Kardos Béla előadásait, de mindannyiszor megmagyarázhatatlan ál­mosság vett rajta erőt, úgy hogy odahagyta őket mihamarébb s más szobába vonult át. Bízvást hagyhatta őket el. Kardos Béla nem nagy ügyet vetett reá, ellenőrzik-e vagy nem. Ép oly lelkiismeretesen, ép oly pontosan, ép oly hévvel végző kötelességét s a leány ép oly odaadón , ép oly csüggedetten lekötött figyelemmel hallgatta őt. De nem szorítkoztak a kiszabott órákra. Oktatásával egyideűleg megkezdődött ugyan Mariska világba járása is, de azért maradt a leánynak sok, nagyon sok magános órája, melyet az ifjúval megosztott. S e megosztott perczek alatt kénytelen volt Kardos Béla el­ismerni, hogy hiú, nagyon hiú volt önmaga iránt, hogy nagyon is sokatt hitt magáról s kénytelen volt elismerni, hogy egy 17 éves ifjú leány kedély világánál egyszerűbb és ma­­gasztosabb, megilletőbb és költőibb semmi a világon nem lehet. Olyan az, mint félpirult gyümölcse a fának, melyet kaján kéz még nem illetett, melyen rajta van a frisseség, ü­deség , tiszta , érintetlen hamva. De a melynek nem is kell több csak egyetlen durva kéz érintése s a hamv lehull. . . . e hamvval pedig lehull minden. .. Sokkal ne­mesebb lélek lakta Kardos Bélát, semhogy erre képes lett volna. Órákig elhallgatta a lányka csevegését, ki kiönté előtte szive minden tit­kát, lelke minden vágyát; elmondá minden panaszát, minden bántalmát, minden fájdal­mát szivének. Mert a leány már látott s a mit látott, fájdalommal tölté el. És ő vigasz­talta a leányt. Magyarázta a sérelmek okát s mentegeté okozóit. Vigasztalta a keserű múltért egy édesebb jövővel, mely pótolni fogja a veszteséget, melyet eddig szenvedett. A mit pedig pótolni nem lehet soha, a mit pedig helyettesíteni nem lehet semmivel — ők értették egymást — azt. . . Kardos Béla el­hallgatott s titkon szemére hányta önmagá­nak , hogy mért nyúlt ily mélyre a sebbe, melyről tudja, hogy fáj , hogy fájhat na­gyon ... azt­­ igyekezzék megérdemelni. S a leány bizalommal tekinte föl hozzá, bizalommal, hittel hallgató, s hitte, hitte szentül, hogy bizonyára mind, mind úgy van az, a hogy az ifjú mondja, s mind-mind bi­zonyára úgy fog bekövetkezni, a­hogy az ifjú megjósolja, hogy az, az is, a­minek hiját olyan kegyetlenül, olyan keservesen érzi, meg fog jönni az is, csak meg kell érdemelni. ... Megvallották egymásnak, hogy sze­retik egymást. Egy csendes, tiszta, őszi alkony titka volt ez, midőn a leáldozó nap búcsúsugarai szűrődtek be a nyitott ablakon át, a leeresztett függönyökön keresztül, melyek megaranyozák Mariska szőke fürtéit , dics­fényben ragyogtaták Kardos Béla arczát. Elmondtam ama félsuttogó szavakat, me­lyeket a mámor szült ajkaikra, nem kérdve, nem hallva senkitől, melyek megszülettek, hogy el is haljanak mindjárt; vagy leírjam ama néma csendet, mely a mindenséget zárta magába, azt a néma csendet, melyben beszélt a szem, beszélt a kéz, beszélt a zárt ajak szóra szót, kérdésre választ; azt a néma csendet , melynek beszéde hangos , riadó hangú eskü volt jelenre, jövőre, örökre? Kalapját véve s távozók. Hideg, nyugodt volt, mint rendesen. A mámor eltűnt s bűnt vélt elkövetni, ha megcsókolja a leányt. Az nézett utána sokáig s nem vette észre, hogy a nézésben szemei könynyel teltek be. Milyen könnyek voltak ezek ? ... * Kardos Béla másnap egyenesen a Nagy­sága szobájának tartott. Mariskáét, a­hol ta­nítani szokott, elkerülte. Elmondá, hogy körülményei nem engedik meg, hogy tovább is tanulhasson a kisasszonynyal. Óhaja épen megegyezett a Nagyságáéval, ő is épen fel akarta menteni Kardos Bélát, minthogy Marit a napokban * Frigyes gróf ő méltósága el fogja jegyezni. Kardos Béla nem válaszolt reá — mit is válaszolhatott volna? — csak hidegen mosoly­gott. Azt mondta , hogy azért majd bátorkodik ezentúl is tiszteletet tenni a kisasszonynál. A Nagysága nem volt erre elkészülve, de meg nem is igen mert soha Kardos Béla biztos, nyu­godt hangjának ellentmondani s azt felelte: A Mariska úgy is sokat szokott maga lenni. Kinyújtotta kezét s Kardos Béla megcsókolta. Erre aztán tökéletesen meg volt békülve.

Next