Kecskeméti Lapok, 1887. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1887-01-30 / 5. szám
HUSZADIK ÉVFOLYAM. L. Szám: 1887. JANUÁR 30. KECSKEMÉTI LAPOK ELŐFIZETÉSI DÍJ : T~\ r\ T T m T Tr T Ti k HIRDETÉSI DÍJ: Egész évre 5 frt — kr. Negyedévre 1 frt 50 kr .L vJ —1 XXX XI. XX X L k3 X xx XV XX \s XX Xj IYX X X X Lj X X Xj XX X^ 4 hasábos petit sor 5 kr., többszöri vagy terje-Félévre . . 2 „ 50 „ Egy szám ára 12 kirelmes hirdetéseknél árleengedés adatik. MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP Előfizetni az év folytán minden hónap elején lehet. SZERKESZTŐ LAKIK : III. TIZED, KÖNYÖK-UTCZA, 121 SZ. KIADÓ-HIVATAL, BUDAI-UTCZA, 186. SZ. Bélyegdij minden beigtatásért 30 kr. Az operette-előadásokról. Az operette, — mely műfajnak megteremtője Offenbach — pár évtized alatt kiforrva, megtisztulva sok salaktól , Planquette „Kornevillei harangok“ czimű művével a tisztultabb ízlés terére lépett s azóta az operette nem tekinthető alsóbb rendű zenei műfajnak, hanem igen is olyannak, mely komoly kritikára érdemes, sőt azt meg is követeli s a színész elé is nagyobb feladatot tűz, mint egyszerű bohóczkodással érni el a hatást. Jelenleg már oly kedveltek az operettek, hogy egy-egy hírre jutott operette sokszor valóságos Dews ex machina a társulatok deficites kaszszájára. Társulatunk érdemes igazgatósága is ilyforma kisegítő eszköznek véli az operette-előadásokat, melyek meglehetős sűrűn követik egymást s köztük a legújabbakkal találkozunk s ha mégsem idézik elő a legtöbb esetben a kivánt sikert, daczára, hogy a mostani publikum operette-éhes, azt maguknak a látott előadásoknak vagyok kénytelen betudni nagyrészt. Nem szándékom az egyes operetteelőadásokat külön-külön kritika alá vonni, ezt megtette már e lapnak. kritikusa. Én csak az általában tapasztalt hiányokra akarok rámutatni, miköben szerintem a rosszul sikerült operette-előadások oka rejlik s melyeken, ha nem is egészen, de részben segíteni lehetne egy kis fáradsággal. Ismerkedjünk meg tehát először is az operette-személyzettel. Az énekesnők: Ferenczyné, Tolnainé; énekesek: Kövi, Viola. Ferenczyné eléggé kellemes hanggal rendelkezik a közép fekvésben. A mélyebb fekvésű hangjai erőtlenek, szinteknek , a felsőbb fekvésűek pedig erőltetettek s e miatt sokszor nem tiszták. Hanganyaga tehát kis terjedelmű, de oly szerepkörben, minőben ő mozog, kellő ügyességgel érvényre emel- t heti. Tud ízléssel énekelni, bár nála is megvan néhány énekesnőnek ama helytelen szokása, hogy az értelmesebb dalok záradékául a szerző által nem szándékolt cadentákat szeret alkalmazni, amint ezt megtette pl. a Rip-ben a „Levél ária“ végén. A „Levél áriának“ szépsége ép az egyszerűségben rejlik s az önkényes hangczifrázatok csak becséből vonnak le. A mi játékát illeti, sok esetben túlélőnk s nem természetes s ez utóbbi nagyobb hiba. Temperamentumához jobban illik a komolyabb szerepkör, a mint pl. Saffija a „Czigánybáró“ban határozottan magasabb színvonalon áll, mint Bettina-ja az „Üdvösködben, vagy Serpolette-je a „bornevillei harangokéban, melyeket affektált naivitása sokban megrontott. Tolnainé lenne a coloratur énekesnő, de erre sem elegendő hanggal, sem elegendő gyakorlottsággal nem bír. Közép hangja alig van, felsőbb hangjai pedig áthatóan szelik a levegőt, metszik a fület. Ehhez járul még az a kellemetlenül ható szokása, hogy majdnem minden hangot crescendo énekel, amely szokást találóan neveznek „öblögetés“-nek. Játékára nézve igen előnyös volna, ha Ferenczynétől átvenné a fölösleges élénkséget, mert igy egyhangú, színtelen. Kárpáti Katinkát is kényszerítette a végzet s a szereposztás, — főleg Tolnainé szerződtetése előtt, — hogy elénekeljen egypár nagyobb szerepet, melylyel bizonyosan ő is úgy volt, mint az egyszeri suszterinas, ki eltörve a korsót, keservesen fölsóhajtott: „Bárcsak már meg volnék verve“. Hanganyaga különben elég csinos, de arra még később tarthat számot, hogy énekét s játékát a komoly kritika is számba vegye, amit tanulás és szorgalom által hiszem, hogy el fog érni. Kövi meglehetős tenorral rendelkezik , de részben nem tudja érvényesítsíteni néhány rész szokása miatt, részben pedig a hiányos szereposztás akadályozta meg néhány ízben, hogy még azt a kis élvezhető hangot is kifejthesse, értve Rip, Gasparone, Henri szerepeit, melyek nem tenor, hanem bariton szerepek. Rosz szokás nála az, hogy sok helyen , különösen ahol élénkebben, tűzzel akar énekelni, nem énekli a dallamot, hanem zenekíséret mellett eldeclamálja a szöveget. Azonkívül éneklés közben túlságosan sokat mozog s gesztikulál, ami nemcsak ő rá, mint énekesre, hanem a nézőre is fárasztó. A gesztus csak akkor hat, ha természetszerűen alkalmazkodik az ének- és szöveghez s egyátalában lehető ritkán kell alkalmazni, mert máskülönben nem magyaráz, hanem zavar. A gesztusnak önkénytelenül kell történni. Jellemző adoma erre nézve, a mit Voltaire-nek egyik tanítványáról jegyeztek föl, ki szintén szenvedélyesen szeretett gesztikulálni, jóllehet Voltaire figyelmeztette őt eme rosz szokásra. Végre egy ízben lekötözte kezeit s fölszólította , hogy igy kíséreljen meg szavalni. Egy ideig csak ment a szavalás, de végre annyira tűzbe jött, hogy a köteléket szétszakítva egy akaratlan geztusztón. Midőn ezt észrevéve zavarodottan nézett mesterére , ez bátorította , mert igy volt a helyes , mivel önkényt a természetnek megfelelőleg történt. Játékának értékéből sokat levon modorossága. Viola mint baritonista szerepel s ennek daczára néhány ízben ő is kapott tenor szerepet (Benozzo, Grenigeux) a mi természetesen nem vált az énekrész előnyére, sem pedig arra nem szolgált, hogy ezáltal magának meghódítsa a közönséget, ellenkezőleg az a néhány gixer, mit a magas partié miatt adott, csak kárára szolgált. Hogy jobbat is tud nyújtani, bár hangja kissé tompa, fátyolozott, megmutatta a hangjához mért szerepekben. Játéka meglehetős , de itt meg hátrányára szolgál az akadozás, a nyelvbotlás , ami talán a szerep nemtudásból származik. Az operetteknél zenei tekintetben a karok is fontos elem gyanánt szerepelnek. Sajnos, a karszemélyzetről nem lehet semmi jót mondani s nagyon sokszor a kar okozza, hogy a legszebb zenei részek tönkre mennek. Általában ami a zenei részét illeti az operette előadásoknak, egyedül a zenekar érdemli meg a dicséretet, mely a felsülések folytonos Scylla és Charybdis-ei közt is meg tudja tartani a lélekjelenlétet s sok esetben az énekest vagy énekesnőt magát is megmenti a belesülés szégyenétől. A magánrészek még csak elmennének valahogy, bár ezekben is sokszor vehető észre ingadozás, de már a duettek s együttesek a tévedések s dissonancziák kátyúi közt totyognék, ahol pedig a kar is föllép, az nem éneklés, hanem kiabálás, hangzavar. Legkevesebb szerepelt e hibák közül a „Koldusdiák“ előadásában s ha ez ennyire sikerült, az csak arról győz meg, hogy a többi is jobban mehetett volna s az élvezhetőbb operetteelőadás nem a tagok tudatlanságán vagy képtelenségén múlik, hanem hiányzik a lelkiismeretes tanítás. Ha egyet — pedig a „Koldusdiák“ zenei tekintetben a nehezebb operettekhez tartozik, de tudnak meglehetősen tanulni, miért ne tudnák a többit is? Tehát mindenekelőtt lelkiismeretes tanítás, mert csak igy s ez által sikerül az operettet valódi kaszszadarabbá tenni. Inkább kevesebb legyen az operette előadások száma, de jó. Ami a játékot illeti, erre nézve talán nem lesz fölösleges idéznem Gregus Ágostnak e néhány sorát: „Nálunk rendesen úgy van, hogy a színész , színésznő egyes hatásos mozzanatokat ki-kiválogatván, ezekre lát- KECSKEMÉTI LAPOK TÁRCZÁJA Nem feledhetlek. Megszállta lelkem egy sötét borulat S elősoroltam minden kis hibád, Találtam egyet s majd ismét meg újat, Hogy tudjak miért haragudni rád! Arczodra néztem .... ah! te nem is vagy szép Azokhoz képest, kiket ismerek. Mily sok van köztök csábítóbb, kecsesebb kép. ................Azt hittem, igy majd elfelejtelek. Mert elfeledni oly jó volna téged, Ez a gyötrő kin elmúlnék vele. Vagy tán jobb volna ott aludni mélyen, A hol nem kelt fel új nap reggele? Eh félre sírok szomorú hazája. Ilyen korán még hozzád nem megyek . . . Legerősebb bort nekem a pohárba! ................Azt hittem igy majd elfelejtelek! És járta tánczát fejemben a mámor, Ide te kis lány, hadd csókoljalak! Nem tud olyan jól részegitni a bor Mint az a forró kést adó ajak. Te meg czigány húzd!., a legvigabbat Hadd tánczoljam ki búsult lelkemet. Úgy se sok öröm vár rám e világon! ................Azt hittem igy majd elfelejtelek! Kijózanodtam .... vétkeztem tudom jól, De óh bocsáss meg, e kin vett reá, Mit úgy szeretnék mélyen földbe tenni ... .... Csak a jó ég már megsokallaná, És eltemetne véle együtt engem .... Vagy adna végre nékem tégedet ! Kihez van forrva lelkem, életem, mert Bármint akarlak, nem felejtelek! Szabadhegyi Aladár: Búcsú. (Rajz.) Szép, nyári este van. A nap fényes uralmát királynéja a hold vette át s szelíd ezüstös sugaraival fényesen bevilágítja az x . . . i ligetet, mely mintegy másfél órányira fekszik a várostól. Mindenütt közelbentávolban komoly, méltóságos csend uralkodik , csak olykor-olykor szakítja azt meg valami kis nesz, ha pici éji bogárka röpköd , vagy ha a fák lombjai közt átsurran a hűvös szellőcske. Oly édes , oly költői benyomást gyakorol a fogékony ember lelkére a természet pompája e gyönyörű nyári estén! Mintha isteni gondviselés volna, hogy az ember napi fáradalmai után szórakozást leljen, lelke fölszálljon e föld gőzköréből, hogy gondolatokba merüljön s gyönyörködjék a szépben, a jóban s nemesben, és ha még szive fiatal, szőlje ábrándjait, fényes ábrándjait a jövőről. S mégis e szép zöld helyen alig látunk embereket, oly elhagyatott! Hiszen igaz, az ember vagy nem akar megtisztulni földies érzelmeitől, vagy ha igen , mint mindenben, úgy most sem keresi — tán el se fogadná — a legjótékonyabb , de legegyszerűbb gyógyszert. De mégis a liget belsejében láthatunk a természet kezéről alkotott lóczán pihenni egy fiatal lánykát s mellette egy ifjút. A lányka karcsú, nyúlánk termetű, hosszúkás finom arczán az élet ifjú üdesége virágzik, sötétbarna szemeiben szelíd tűz, piros ajkain ártatlan mosoly honol. Az ifjú nagyobbnak látszik a lánykánál, valamivel magasabb a középtermetűnél; széles válla, izmos alakja s kissé erős vonásai elárulják, hogy nem a salonhősök vagy divatbábok egyikével van dolgunk. Nem a legszebb, sőt tán szépnek se mondható, de arcza bizonyos nemes komolyságot s szellemességet mutat. A lányka kezecskéje az ifjúéban nyugszik, ki azt forróan tartja, majd ajkaihoz emelve, egy édes csókot lehel a bársony kacsokra. A szerelem nyelvén beszélnek, hallgatnak bár ajkaik, de annál többet beszél a kézszorítás, az édes tekintet. Az ifjú ábrándosan néz lánykája szemébe, s ott látja élni, égni — a szerelmet. Mert hisz e lánykának egész boldogsága, mennyországa, mindene e szerelem. Atyja már rég a sírban nyugszik, s egyedül anyja vállaira nehezednek az élet gondjai, az ő szivét tépik a szenvedés s keserű nélkülözés tövisei, melyből , hajd! leányának is oly gyakran kijut a része. A fájdalomban mindig ide menekül gondolatával, s ennek örömei megédesítik bánata tengerét. És ezért nem szokott keserű sorsa daczára panasz hangzani ajakán. Hiába is mondjátok gyenge a szerelem, erős a szerelem : olyan az, mint a lelkesedés ! Erőt ad a küzdelemhez, kitartást a szenvedéshez ! — Ilonkám! — rebegi az ifjú édes suttogó hangon, még mindig kezében tartva lánykája kis kezét. A lányka felveti szép szemeit az ifjúra s hosszasan nézi annak vonásait. — Tehát elmegy s itt hagysz bennünket — szól Ilonka , hozzásimulva szerelmese kebléhez — itt hagyod kis városunkat, hol mindig oly jól érezted magad, hol úgy szeretnek, — itt hagysz... itt hagysz .. . engemet?! .. . Nagyvárosba mégy, világvárosba, óh, hogy ne felejtenél el annak zajában engem, — az igénytelen kis városi lánykát! — Felteszed rólam ?!. .. óh ne hidd, ne gondold azt! A végzet szigorú parancsa kényszerít elmenni, de téged angyalom .. . nem feledlek . . . nem feledlek soha! Te leszsz ábrándom legszebb alakja, hozzád szállnak legszebb vágyaim, legédesebb óhajaim , legboldogitóbb reményeim .. . Mert téged szeretlek, szeretni is foglak, hisz te oly jó, oly angyali vagy !.. Az ifjú karjával lánykája karcsú derekát átfogja s gyengén magához szorítja, majd fejét kedvese ölébe hajtja, ki szép kacsáit arczára teszi. Ilyen boldog sem lesz soha ez életben!.. Hányszor is fog ez az ifjú álmaiban lejátszódni , hogy a hold ezüst sugarainál a természet remekeitől körülvéve, kedvese ölében pihentette fejét, érezte minden szívdobbanását, forró lehelletét, megfeledkezve a világról, a földi bajokról, feledve mindazt, mi kívüle, körülre van. íme ez a boldogság! . . Ámde a boldogság perczei meg vannak számlálva ..