Kecskeméti Lapok, 1887. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)
1887-10-23 / 43. szám
e hát az volna, hogy csak tudós szólna a tudomány tételeihez, csak művész a művészet termékeihez, ami sok felesleges beszédnek elejét venné ugyan, de még mindig nem volna biztosíték arra, hogy az ezer vagy tízezer közül szóhoz jutó egy-két ember bölcsen is fog beszélni. Melyiknek van már most igaza? ám végezzék el ők maguk közt; a magam részéről sem a tudósok, sem a művészek kizárólagos domíniumának semmit sem tarthatok s azon meggyőződésben élek, hogy úgy a művészet, mint a tudmány, ha életre való, általános emberi szükségletnek felel meg s azért annak mivelésére senki különös igényt nem tarthat s annak gyakorlásától sem zárható el senki. Az természetesen más kérdés, kit, hol és mikor lehet és kell meghallgatni vagy követni, de azt hiszem, hogy az, aki mondandóját tisztességes módon s alkalomszerűen adja elő , igényelhet meghallgatást, ha mindjárt nem is szól épen oly tárgyról, amelyben szorosan vett értelemben szakembernek tekinthető. S hová jutna úgy a tudomány, mint a művészet, ha annak miveléséhez csakis azok bocsájtatnának, akik annak minden rejtett zugát ismerik? a kezdőt már az alapon kellene visszautasítani, mert nem ért hozzá, a haladót, mert ismereteiben még nem biztos, a koryfeusz, mert a matadorok megtámadják, helytelenítik, amit igaznak hirdet. A kizárólagosság szűkkeblűségének következménye az volna, hogy egy két ember a maga részére venne igénybe oly tért, a melyet kellően megművelni nem tudna s a hasznos foglalkozástól fosztana meg sok mást, a ki ha kész remekkel nem, legalább használható anyaggal járulna az igaz és helyes felismeréséhez. A tudományban legitimáltnak kell tekinteni mindazt, a ki a mit ír, vagy mond, érthetően adja elő. Ezen meggyőződéstől indíttatva, mondom el én is nézeteimet a magyar stílről, amelyekhez hasonlókat, ha valaki máshol is talált, ne tekintse azt eltulajdonításnak, mert szívesen hivatkoztam volna szerzőkre, ha ilyenek műveivel rendelkeztem volna, így azonban csak emlékezet után fejből írván, könnyen megeshetett, hogy amit másnak köszönök, mint a magamét adom elő; egy előnye azonban ennek a módszernek is lesz, az, hogy a magam netáni tévedését nem varrom a más nyakába. A felvetett kérdéshez szólottak közt egyébiránt, tudtomra eddigelé csak egy-két szakember van s igy nem követek el vétséget, ha magamat, mint a többi, a hozzászólásra különös diploma nélkül is jogosítottnak tartom. Hanc veniam damus petimusque vicissim. Nem tűzöm feladatomat e rövid felszólalásomban kimerítően és rendszeresen tárgyalni a magyar architektúra és ornamentika jellemző sajátságainak ismertetését, de czélom, ha nem épen a szakférfiak, legalább az érdeklődő közönségnek figyelmét oly jelenségekre felhívni, amelyek elfogadhatatlanná teszik azon negatív eredményt, melyre a magyar stíl keresésében, ha nem csalódom, újabb időben előbb dr. Réthy László, később Pasteiner Gyula és Pulszky Ferencz jutott. ’) Ezen urak, úgy vettem észre, vizsgálódásaikban nagyon egyoldalúan jártak el, mert csupán a monumentálisnak nevezhető építészetre, amelyben nálunk kétségtelenül külföldi mintákat követtek, voltak figyelemmel s mellőzték a közönséges, a mindennapi élet szükségleteire keletkezett építészetet; igy aztán mi sem volt természetesebb s egyszerűbb dolog, mint azon negatív eredményt konstatálni, hogy magyar stil nincsen. Az ugyan alig tagadható, hogy a jóravaló köznapi stil, a nemzet kultúrájának haladásával szintén fejlődik s a monumentálisba megy át s hogy ennek következtében a magyar stílnél is ezt kellene tapasztalnunk; azonban nem szabad felednünk, hogy ennek fejlődését épen a külföldről hozott minta akasztotta meg. Nincs is egyszerűbb valami, mint negatív eredményeket konstatálni s kimondani, hogy ez meg ez, mivel nem láttuk, nincsen, nem létezik; akik az ellenkezőt nem tudják, ebben készséggel megnyugszanak, a minthogy egyebet nem is tehetnek s jóhiszeműleg azt vélik, hogy egy-egy igazsággal többet tudnak. Pedig semmi sem lehet igaztalanabb, mint az oly ítélet, mely a tények figyelembe vétele nélkül hozatik. 2) Engem keresésem pozitív eredményre juttatott, legyen szabad azt előadnom. A már említettek közül Dr. Réthy László azon eredményre jutott, hogy magyar stílről beszélnünk még nem lehet. ") Dr. Réthy László felszólalására már nem emlékszem felolvasás volt-e, vagy czikk ? Pasteiner Gyula (építész) az Archaeologiai társulatban tartott felolvasást, amelynek negatív eredményét Julszky Ferencz is helyeselte, mondván: a magyar stil nem volt, hanem lesz 1 Arch. Ért. 1886. 5) A felszólalásnak lényege az volt, hogy magyar stil nincsen. Magukat a felszólalókat nem hallottam, czikkeiket nem olvastam s csupán a napilapokból vagy egyéb rövid jelentésekből tudom, hogy felszólaljak. De több nem is szükséges, mert nem polemizálni, hanem véleményt akarok nyilvánítani, amit Henszlmann Imre megszorításával Pasteiner Gyula is elfogadott s Pulszky Ferencz helyeselt; ellenben Salamon Ferencz,1) Szendrei János é) s mások,3) akikhez magam is csatlakozom, azon meggyőződésben vannak, hogy magyar stil volt is, van is. Kinek van igaza, ám döntse el a felhozható érvek alapossága. Mielőtt azonban hozzáfognék annak megmutatásához , amit a magyar stil jellemző sajátságaként felismerni véltem, legyen szabad előzőleg azon kérdéssel foglalkoznom, miként fejlődik a stil s mit tartunk stílnek általában ? Az ember cselekvényeiben legtöbbször felében önkényt, felében kényszerűség befolyása alatt jár el; az önkény lehet tudatos, vagy öntudatlan , a kényszerűség szükségből, megszokásból, tapasztalatból, ismeretből eredő; az önkény adja meg a cselekvény tartalmát (esse), a kényszerűség alakját és módját (forma). Ha már most együttélő embereknél gyakrabban jelentkezik ugyanazon önkény, vagy tágabban szólva, akarat, azok vagy egy és ugyanazon , vagy különféle módon fogják akaratukat megvalósítani. Minthogy azonban a lényeges a cselekvény tartalma, vagyis az, hogy az legyen, amit az ember akar, a cselekvés mikéntje (modus) s alakja esetleges körülményektől fog függni, helytől, időtől, a cselekvő morális és intellektuális fejlettségétől, vagyoni képességétől sz. A mely népnél azután bizonyos akarat s annak megfelelő cselekvés általánosan érzett szükség kielégítésére irányul, annál lassanként a cselekvés alakjára és módjára nézve is honosulnak meg azonosságok, a mezeknek összesége azon népnek többé-kevésbé jellemző vonásaivá válnak. Ezeket általában nemzeti sajátságoknak nevezhetjük s az egyediben mint jelleget vagy jellemet ismerhetjük fel. E nemzeti sajátságok felismerhetők lesznek mindabban, a mit az a nép tesz, tettnek véve úgy azt, a mi térben, mint azt, a mi időben valósul meg, így beszélünk s nem alap nélkül, nemzeti magatartásról, viseletről, gondolkozásról. A konstantinápolyi árucsarnokban sétáló vevő a török, görög, örmény, vagy zsidó kereskedőt magatartásáról és viseletéről ismerheti meg s hogy a különféle nemzetek fiai másként meg másként gondolkoznak, arról meggyőződhetik az, aki egy és ugyanazon társadalmi, állami, bölcsészeti, jogi vagy más kérdésre vonatkozó angol, franczia, olasz, német és magyar szakférfiú művét akár eredetiben, akár fordításban átlapozza.4) Sőt nem kockáztatott állítás az sem, hogy valamely nemzet fia csakis úgy gondolkozhatik, mint az nemzeténél dívik, mert reá ugyanazon tényezők hatván, mint honfitársaira, szükségképen ugyanazon úton kell haladnia, mint a többinek: a maga igazolására ki is tudja mutatni mindegyik annak helyességét, czélszerűségét, hasznos voltát, amelyet ki akarja mutatni, — akarja pedig azért, mert meggyőződése s úgy kell tennie. Az eredmény értéke attól függ, tényen, vagy hypothezisen alapul-e a következtetés; az első esetben elismerjük, a másodikban megengedjük, vagy tagadjuk helyességét. De eltérés jó létre azért is, mert egynek már tény, amit a másik csak hypothezisnek, a harmadik pedig egyáltalán nem ismer el. Még szembeötlőbb ezen egyformaság a cselekvényeknél, de a mérlegelés szabadságát itt mindenkinek meg kell engedni; aki azonban tagadja azt, ami valóban van, érzékeinkkel felfogható, tehát tény, azzal kár is, felesleges is beszélni. S ugyanazon nemzet kebelében keletkeznek eltérések, az egyik ezt, a másik azt tartja valónak, így, vagy úgy helyesnek, czélszerűnek, szépnek stb. Hogy magyar költészet van, azt mindenki elismeri, hogy magyar tudomány volna, sokan kétségbe vonják,5) hogy művészetünk volna, egyenesen tagadják, noha azt, hogy művészeink vannak, elismerik.6) A cselekvés módjának azonossága a cselekmények egyöntetűségét eredményezi s ha ez állandósul, szokásnak nevezzük. A szokás tehát a cselekvények egyöntetűségében , sza') A , Századok“ egyik régebbi folyamában „per tangentem“ nyilatkozik e tárgyban. 1) A Pasteiner Gyula felolvasására adott válaszban, melyet az Arch. Társulatban olvasott fel s több tárczaczikkben. 3) Összeírásukhoz még nem volt alkalmam, de eddigi tapasztalatom szerint ideszámíthatónak tartom mindazokat, a kik a magyar történettel vagy népélettel foglalkoznak s a magyar szokásokat és életmódot gyermekkoruktól fogva ismerik. 4) Tanulságos e tekintetben Montesquieu (Esprit des lois) és nálunk Szontagh Gusztáv (Propyleumok a magyar philosophiához és a Magyar egyezményes philosophia ügye, rendszere, módszere és eredményei. 5) Legigaztalanabb eljárás a magyar tudomány lételének tagadása; latin nyelvű íróinkat nem olvassák, magyar nyelvű íróinkat ignorálják s azután azt mondják: nincs magyar tudomány. 6) Egy sz.-pétervári lap elismeréssel nyilatkozott nemrégiben a magyar festőművészek és a magyar festőművészetről. Sajnos, hogy a külföldön megforduló művészeink legnagyobb része egészen átalakulva érkezik vissza s letéve eredetiségét, a münchenit vagy párisit utánozza, így művészeink maguk ölik meg a magyar művészetet s teszik lehetetlenné annak megerősödését. Kályszerűségében nyilvánul s létesíti a nyelvet, dalt, költészetet, ünnepeket, életmódot s általában mindazt, ami a nép általánosan érzett szükségletének megfelel. A nép tehát úgy beszél, a mint az nála dívik, úgy énekel, a mint azt hallja, úgy ünnepel, a mint az megállapittatott, úgy él, a mint azt elődeitől megszokta s úgy cselekszik, ítél, sőt gondolkozik, mint cselekedett, ítélt, gondolkozott apja , nagyapja s általában elődei. A nagy többség tanítója a gyakorlati élet eszét közvetetlen környezete idomítja, tapasztalata képezi; nem igen van bizalma az újdonsághoz, azért marad meg s ragaszkodik a jónak bizonyult régihez még akkor is, mikor annak már hátrányait kezdi érezni. A szokás ezen állandóságában rejlik a népet jellemző nemzeti sajátság; mindenki testből és lélekből álló ember, de magyar, német, angol, franczia, olasz stb. emberré különös, nemzetén leginkább s gyakran kizárólag feltűnő sajátságok teszik, a gondolatai s érzelmei kifejezésére ösztönszerűen használt szavak (anyanyelv) s cselekedeteinek formája (szokásai). Csalódás azt magyar embernek tartani, a ki magyarul nem tud, magyar szokásokat nem ismer , mert a nemzeti sajátságok leglényegesebbje, az, amely nélkül a nemzet szellemi életében való részvétel nem lehetséges, a nyelv s a nemzeti szokás. Az egyik ép oly kevéssé elég, mint a másik.") A szokás a folytonos gyakorlat eredménye és következménye, általánossá, tehát valódi szokássá csak akkor válik, ha szükséges és észszerű. Szükséges, ha valamely érzést, vagy gondolatot kell kielégítenie; észszerű, ha kitűzött vagy elérni óhajtott czélját meg is valósítja. Lehetnek, sőt vannak észszerűtlen és szükségtelen szokások is , például verekedés , iszákosság , fajtalankodás stb. s amennyiben általánosak, nem egyesekre szorítkozók, nemzetiekké is válhatnak. Verekedési hajlam jellemzi a magyar és délnémet parasztot , iszákosság a szlávot, rendszeretet a sváb, rendetlenség az oláh parasztot. De sűlyedő nemzeteket kivéve, azt fogjuk tapasztalni, hogy a rosszaknak nevezhető szokások, melyek a nemzetet előbb-utóbb elpusztítják, inkább az egyént, mint a nemzetet jellemző szokások. A dolce for niente, az édes semmittevés hazájában a henyélő mellett ott találjuk a szorgalmas munkást, amint izomtól duzzadó vállán a hajóból a partra czipel erőt és ügyességet egyaránt igénybe vevő nehéz köveket, zsákokat , ládákat s alig lesz ország, melyben hasonló kirívó ellentétekre nem bukkanunk : a télen pipaszó mellett pihenő magyar paraszt a munka idejében kora reggeltől késő estig lankadatlan erővel s példás szorgalommal tud dolgozni. Leginkább szembeötlő a szokás életmód, viselet és jogban; ha a szokás kényszerítő erővel bír, azaz olyan szabály, amelyet meg kell tartani, akkor jog; ha nem kell megtartani, de nem tanácsos ellene véteni, akkor erkölcs, vagy illem, mint a vendégszeretet, meg a tisztesség hatályát tekintve ennek megszegése végzetesebbé válhatik, mint amazé, mert a jogsértést gyakran megbocsátják , de az erkölcs vagy illem megsértését nem. Ahol valakinek tetszésétől függ a szokás meg- vagy meg nem tartása, ott a szokás vagy megszűnt nemzeti jellemző sajátság lenni, vagy alakulóban van. Ezek közönyös (indifferens) szokásoknak nevezhetők, mert meglétük nem bizonyít semmit nemzeti voltuk mellett, hiányuk az ellen. Járhat valaki attilában, de azért nem kell magyarnak lennie, viszont frakk alatt kifogásolhatatlan magyar szív doboghat; az öltözet az egyéntől elváló esetleges külsőség, amely tetszés szerint választható, az érzelem vele legszorosabb kapcsolatban álló lényeg, mely mindenütt s mindenkor jellemző vonás marad. Legszembeötlőbb ez ma a külsejében kozmopolitikus, de öntudatában nemzeties angolnál, aki inkább kinevetteti magát , mintsemhogy angol lelkületéből valamit letegyen. Általában az mondható, hogy a műveltség behatóbbá váltával a nemzeti jellemvonások a külsőségekről átmennek az ember belsejére, gondolataira és érzelmeire ; a legkiválóbb példa erre nálunk Deák Ferencz volt, akin az újabb nemzedék sohasem látott magyar ruhát s magyar lelkületét még sem jutott eszébe senkinek sem kétségbe vonni. ") Kivételt képeznek némileg a zsidók, de eredeti nyelvüket, a hébert, úgy isteni tiszteleteiknél, mint imáiknál használják, noha némelyek azt sem tudják, mit imádkoznak. (Folyt, köv.) tak és tapsot arattak. Sajnos, hogy a zenekarral kellőleg összepróbálva nem voltak innen az a pár baklövés, melyek utolsóját már lehetetlen , hogy fel ne említsük. Hogyne , mikor egész másra kezd a zenekar, mint aminőt intonál az énekesnő. A kedélyes kaczaj, melylyel a dolgot helyreütni igyekezett Gerőffyné, nem takarhatta el egészen boszúságát az ügyetlenség felett. Előnyösen említjük még fel Komóssy játékát (Flink), Kálnai íz a be Iáét (Klára) és Szebeni Saroltáét (Eder Laura). Vasárnap félig telt ház és zsúfolt karzat előtt adták a Piros Bugye 11 áris-t, Csepreghy kedvelt népszínművét. Személyzet és zenekar minden tőlük telhetőt megtettek, hogy a közönségnek élvezetes estét szerezzenek. Örömmel constatálhatjuk, hogy ez jórészt sikerült is nekik Gerőffyné úgy látszik itt is teljesen megfelelt a közönség várakozásának , mert minden dalát zajosan megtapsolták , sőt néhányat ismételtettek is. Szerencsés temperamentuma , kellemesen csengő hangja, fürge mozdulatai mind közrehatnak a közönség érdeklődésének fölkeltésében. Komlóssy (Peták), Füredi (Pennás Muki) és Aradi (Hájas Muki) tiikerült mókáikkal állandó derültségben tartották a karzatot Aradiné egy ravasz czigányaszszony szerepében mutatott be figyelemreméltó alakítást, Kovács (Török biró) indispositióval, Hegyi (Csillag Pál) és Láng (Kasza Gyurka), énekes szerepeikben, a közönség elismerő tapsaiért (nem épen hiába) küzdöttek. Ez est után ítélve, a népszínműi előadások elég élvezeteseknek ígérkeznek. Kedden Csiky Gergely 4 felvonásos színművét a Czifra Nyomorúság-ot játszották el kevés számú közönség előtt. Társadalmunk és közéletünk fonákságainak e többé-kevésbbé sikerült árnyképeit színészeink a színmű egyes alakjaiban iparkodtak, jellemzetessé tenni. A becsületes igyekezetről csak elismerőleg szólhatunk. Komolyabb szerepkörükben jól megállották a helyüket Kálnai Izabella (Eszter), Krassóiné (Bella), a férfiak között Szathmáry (Tarczali) és a nemcsak testileg, hanem — jellemző játékával — szellemileg is kimagasló Balassa. Kálnai játékára nézve el nem hallgathatjuk azt a megjegyzésünket, hogy a nagyon gyakori és gyors lélekzetvétel a drámaiság rovására esik, sőt komikus hatást is eszközöl. Elégedjék meg a hatásnak természetadta eszközeivel milyenek szép alakja, a kedély minden hullámzását híven tükröző arcza és szemei. Ha természetes eszközeivel a hatásnak megelégszik, nem lesz szüksége mesterkélt fogásokra. Lorándi (Poprádi), Lánczi (Mádi Simi) és különösen Aradi (Csorna) érdemelnek elismerést jó humorú játékaikért. Szerdán Szigeti J. énekes bohóságának a Neemanezi páczió-nak nevezett a nem nagy számú közönség. Gerőffyné annyi pajzánsággal, jóízű humorral és kedvességgel játszotta Flóra excentrikus szerepét, hogy a közönség állandó derültsége és sűrű tapsai jutalmazták játékát és dalait. A kaczagtatásban oroszlán részük volt A rádióénak (Dengelegi Fruzina), Hegyinek (Knczér Tamás) és Komlóssynak (Keilinger Nép), ez utóbbi sikerült maszkjával is hatott. Énekes zenekar elég összevágóan működtek. Csütörtökön az Arany ember helyett Almássy T. népszínművét a Tót Leány-t adták meglehetős számú közönség előtt. Az előadást Gerőffyné asszony ügyes játéka tartotta fönn a tűrhetőség színvonalán; általában nagyon meglátszott, hogy a darabot amúgy hirtelenében rántották elő s néhányan a szerep nem tudás rémeivel küzdöttek. Elismerést érdemelnek mégis Fürediné (Gyarmathiné), Aradiné (Ötös Mari) és Komlóssy (Misó) értelmes játékaikért. KECSKEMÉTI LAPOK SZÍNHÁZ. Szombaton Gerőffyné Ilka asszony neve megtette hatását; első fellépte ha nem is zsúfolt, de legalább telt színház előtt folyt le. Berg kedélyes posse-ja a Hárompár czipő került színre. Gerőffyné, mint Léni „suiszter-majszterné“ elemében volt a nyelves , de jó szivű , romlatlan menyecske tőről metszett alakításában. Dalai gyújtot Irodalom. Az Egyetemes Regénytár, a Budapesti Singer és Wolfner könyvkiadó cége derék vállalata, mely két éven át valóban hézagpótlónak bizonyította magát s úgyszólván nélkülözhetetlenné vált a magyar olvasóközönségre nézve, megkezdette harmadik évfolyamát. Az új sorozatot, mely iránt az első két évfolyam méltó reményekre jogosít, Beniczkyné Bajza Lenkének, a külföldön is folyvást nagyobb méltánylásra találó kitűnő írónőnknek „Ő az“ czímű legújabb regénye nyitja meg. A kétkötetes regény tárgya a magyar főúri világból van véve s érdekes meséjét finom könnyed előadási modor, s a „high life“ valódi ismeretére valló jellemzés teszi vonzóvá. A mű értékének jelzésére legyen elég fölemlítenünk, hogy épen most jelenik meg német fordításban is, a kényes ízlésű bécsi Fremdenblatt tárcza rovatában. A második kötethez ugyancsak a szerzőnőnek egy igen csinos elbeszélése van csatolva „Lydia“ czímmel, melyben két női alak van festve az igazi költőiség ecsetjével. A két kötet ára, díszes piros vászonkötésben, együtt 1 frt. Képes Folyóirat, a Vasárnapi Újság füzetekben. Ezen új vállalat tizenkilencbe- 43. sz.