Kecskeméti Lapok, 1887. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)

1887-10-23 / 43. szám

e hát az volna, hogy csak tudós szólna a tu­domány tételeihez, csak művész a művészet termékeihez, a­mi sok felesleges beszédnek elejét venné ugyan, de még mindig nem volna biztosíték arra, hogy az ezer vagy tízezer közül szóhoz jutó egy-két ember bölcsen is fog beszélni. Melyiknek van már most igaza? ám végezzék el ők maguk közt; a magam ré­széről sem a tudósok, sem a művészek ki­zárólagos domíniumának semmit sem tart­hatok s azon meggyőződésben élek, hogy úgy a művészet, mint a tudmány, ha életre való, általános emberi szükségletnek felel meg s azért annak mivelésére senki különös igényt nem tarthat s annak gyakorlásától sem zárható el senki. Az természetesen más kérdés, kit, hol és mikor lehet és kell meghallgatni vagy követni, de azt hiszem, hogy az, a­ki mondandóját tisztességes módon s alkalomszerűen adja elő , igényelhet meghallgatást, ha mindjárt nem is szól épen oly tárgyról, a­melyben szorosan vett értelemben szakembernek tekinthető. S hová jutna úgy a tudomány, mint a művészet, ha annak miveléséhez csakis azok bocsájtatnának, a­kik annak minden rejtett zugát ismerik? a kezdőt már az alapon kellene visszautasítani, mert nem ért hozzá, a haladót, mert ismereteiben még nem biz­tos, a koryfeusz, mert a matadorok megtá­madják, helytelenítik, a­mit igaznak hirdet. A kizárólagosság szűkkeblűségének követ­kezménye az volna, hogy egy két ember a maga részére venne igénybe oly tért, a melyet kellően megművelni nem tudna s a hasznos foglalkozástól fosztana meg sok mást, a ki ha kész remekkel nem, legalább hasz­nálható anyaggal járulna az igaz és helyes felismeréséhez. A tudományban legitimált­­nak kell tekinteni mindazt, a ki a mit ír, vagy mond, érthetően adja elő. Ezen meggyőződéstől indíttatva, mon­dom el én is nézeteimet a magyar stílről, a­melyekhez hasonlókat, ha valaki máshol is talált, ne tekintse azt eltulajdonításnak, mert szívesen hivatkoztam volna szerzőkre, ha ilyenek műveivel rendelkeztem volna, így azonban csak emlékezet után fejből írván, könnyen megeshetett, hogy a­mit másnak köszönök, mint a magamét adom elő; egy előnye azonban ennek a módszer­nek is lesz, az, hogy a magam netáni té­vedését nem varrom a más nyakába. A fel­vetett kérdéshez szólottak közt egyébiránt, tudtomra eddigelé csak egy-két szakember van s igy nem követek el vétséget, ha ma­gamat, mint a többi, a hozzászólásra külö­nös diploma nélkül is jogosítottnak tartom. Hanc veniam damus petimusque vicissim. Nem tűzöm feladatomat e rövid felszó­lalásomban kimerítően és rendszeresen tár­gyalni a magyar architektúra és ornamen­tika jellemző sajátságainak ismertetését, de czélom, ha nem épen a szakférfiak, legalább az érdeklődő közönségnek figyelmét oly je­lenségekre felhívni, a­melyek elfogadhatat­lanná teszik azon negatív eredményt, melyre a magyar stíl keresésében, ha nem csaló­dom, újabb időben előbb dr. Réthy László, később Pasteiner Gyula és Pulszky Ferencz jutott. ’) Ezen urak, úgy vettem észre, vizsgá­lódásaikban nagyon egyoldalúan jártak el, mert csupán a monumentálisnak nevezhető építészetre, a­melyben nálunk kétségtelenül külföldi mintákat követtek, voltak figye­lemmel s mellőzték a közönséges, a minden­napi élet szükségleteire keletkezett építé­szetet; igy aztán mi sem volt természete­sebb s egyszerűbb dolog, mint azon negatív eredményt konstatálni, hogy magyar stil nincsen. Az ugyan alig tagadható, hogy a jóravaló köznapi stil, a nemzet kultúrájának haladásával szintén fejlődik s a monumentá­lisba megy át s hogy ennek következtében a magyar stílnél is ezt kellene tapasztal­nunk; azonban nem szabad felednünk, hogy ennek fejlődését épen a külföldről hozott minta akasztotta meg. Nincs is egyszerűbb valami, mint negatív eredményeket konsta­tálni s kimondani, hogy ez meg ez, mivel nem láttuk, nincsen, nem létezik; a­kik az ellenkezőt nem tudják, ebben készséggel megnyugszanak, a minthogy egyebet nem is tehetnek s jóhiszeműleg azt vélik, hogy egy-egy igazsággal többet tudnak. Pedig­­ semmi sem lehet igaztalanabb, mint az oly ítélet, mely a tények figyelembe vétele nél­kül hozatik. 2) Engem keresésem pozitív eredményre juttatott, legyen szabad azt előadnom. A már említettek közül Dr. Réthy László azon eredményre jutott, hogy ma­gyar stílről beszélnünk még nem lehet. ") Dr. Réthy László felszólalására már nem em­lékszem felolvasás volt-e, vagy czikk ? Pasteiner Gyula (építész) az Archaeologiai társulatban tartott felolvasást, a­melynek negatív eredményét J­ulszky Ferencz­ is he­­­­lyeselte, mondván: a magyar stil nem volt, hanem lesz 1 Arch. Ért. 1886. 5) A felszólalásnak lényege az volt, hogy magyar stil nincsen. Magukat a felszólalókat nem hallottam, czikkeiket nem olvastam s csupán a napi­lapokból vagy egyéb rövid jelentésekből tudom, hogy felszólaljak. De több nem is szükséges, mert nem polemizálni, ha­nem véleményt akarok nyilvánítani, a­mit Henszlmann Imre megszorításával Pasteiner Gyula is elfogadott s Pulszky Fe­­rencz helyeselt; ellenben Salamon Ferencz,1) Szendrei János é) s mások,3) a­kikhez ma­gam is csatlakozom, azon meggyőződésben vannak, hogy magyar stil volt is, van is. Kinek van igaza, ám döntse el a felhozható érvek alapossága. Mielőtt azonban hozzáfognék annak meg­mutatásához , a­mit a magyar stil jellemző sajátságaként felismerni véltem, legyen sza­bad előzőleg azon kérdéssel foglalkoznom, miként fejlődik a stil s mit tartunk stílnek általában ? Az ember cselekvényeiben legtöbbször felében önkényt, felében kényszerűség befo­lyása alatt jár el; az önkény lehet tudatos, vagy öntudatlan , a kényszerűség szükségből, megszokásból, tapasztalatból, ismeretből eredő; az önkény adja meg a cselekvény tartalmát (esse), a kényszerűség alakját és módját (forma). Ha már most együttélő embereknél gyak­rabban jelentkezik ugyanazon önkény, vagy tágabban szólva, akarat, azok vagy egy és ugyanazon , vagy különféle módon fogják akaratukat megvalósítani. Minthogy azon­ban a lényeges a cselekvény tartalma, vagyis az, hogy az legyen, a­mit az ember akar, a cselekvés mikéntje (modus) s alakja esetleges körülményektől fog függni, helytől, időtől, a cselekvő morális és intellektuális fejlettségétől, vagyoni képességétől sz. A mely népnél azután bizonyos akarat s annak megfelelő cselekvés általánosan ér­zett szükség kielégítésére irányul, annál lassanként a cselekvés alakjára és módjára nézve is honosulnak meg azonosságok, a mezeknek összesége azon népnek többé-ke­­vésbé jellemző vonásaivá válnak. Ezeket általában nemzeti sajátságoknak nevezhetjük s az egyediben mint jelleget vagy jellemet­­ ismerhetjük fel. E nemzeti sajátságok felismerhetők lesz­nek mindabban, a mit az a nép tesz, tett­nek véve úgy azt, a mi térben, mint azt, a mi időben valósul meg, így beszélünk s nem alap nélkül, nemzeti magatartásról, viseletről, gondolkozásról. A konstantiná­polyi árucsarnokban sétáló vevő a török, görög, örmény, vagy zsidó kereskedőt ma­gatartásáról és viseletéről ismerheti meg s hogy a különféle nemzetek fiai másként meg másként gondolkoznak, arról meggyőződhe­tik az, a­ki egy és ugyanazon társadalmi, állami, bölcsészeti, jogi vagy más kérdésre vonatkozó angol, franczia, olasz, német és magyar szakférfiú művét akár eredetiben, akár fordításban átlapozza.4) Sőt nem koc­káztatott állítás az sem, hogy valamely nemzet fia csakis úgy gon­­dolkozhatik, mint az nemzeténél dívik, mert reá ugyanazon tényezők hatván, mint hon­fitársaira, szükségképen ugyanazon úton kell haladnia, mint a többinek: a maga igazo­lására ki is tudja mutatni mindegyik annak helyességét, czélszerűségét, hasznos voltát, a­melyet ki akarja mutatni, — akarja pedig azért, mert meggyőződése s úgy kell tennie. Az eredmény értéke attól függ, tényen, vagy hypothezisen alapul-e a következtetés; az első esetben elismerjük, a másodikban megengedjük, vagy tagadjuk helyességét. De eltérés jó létre azért is, mert egynek már tény, a­mit a másik csak hypothezis­­nek, a harmadik pedig egyáltalán nem ismer el. Még szembeötlőbb ezen egyformaság a cselekvény­eknél, de a mérlegelés szabadsá­gát itt mindenkinek meg kell engedni; a­ki azonban tagadja azt, a­mi valóban van, érzékeinkkel felfogható, tehát tény, azzal kár is, felesleges is beszélni. S ugyanazon nemzet kebelében kelet­keznek eltérések, az egyik ezt, a másik azt tartja valónak, így, vagy úgy helyes­nek, czélszerűnek, szépnek stb. Hogy ma­gyar költészet van, azt mindenki elismeri, hogy magyar tudomány volna, sokan két­ségbe vonják,5) hogy művészetünk volna, egyenesen tagadják, noha azt, hogy művé­szeink vannak, elismerik.6) A cselekvés módjának azonossága a cse­lek­mények egyöntetűségét eredményezi s ha ez állandósul, szokásnak nevezzük. A szokás tehát a cselekvények egyöntetűségében , sza­') A , Századok“ egyik régebbi folyamában „per tangentem“ nyilatkozik e tárgyban. 1) A Pasteiner Gyula felolvasására adott válaszban, melyet az Arch. Társulatban olvasott fel s több tárcza­­czikkben. 3) Összeírásukhoz még nem volt alkalmam, de ed­digi tapasztalatom szerint ideszámíthatónak tartom mind­azokat, a kik a magyar történettel vagy népélettel fog­lalkoznak s a magyar szokásokat és életmódot gyer­mekkoruktól fogva ismerik. 4) Tanulságos e tekintetben Montesquieu (Esprit des lois) és nálunk Szontagh Gusztáv (Propyleumok a magyar philosophiához és a Magyar egyezményes phi­­losophia ügye, rendszere, módszere és eredményei. 5) Legigaztalanabb eljárás a magyar tudomány lételének tagadása; latin nyelvű íróinkat nem olvassák, magyar nyelvű íróinkat ignorálják s azután azt mond­ják: nincs magyar tudomány. 6) Egy sz.-pétervári lap elismeréssel nyilatkozott nemrégiben a magyar festőművészek és a magyar festő­­művészetről. Sajnos, hogy a külföldön megforduló mű­vészeink legnagyobb része egészen átalakulva érkezik vissza s letéve eredetiségét, a münchenit vagy párisit utánozza, így művészeink maguk ölik meg a magyar művészetet s teszik lehetetlenné annak megerősödését. Kályszerű­ségében nyilvánul s létesíti a nyel­vet, dalt, költészetet, ünnepeket, életmódot s általában mindazt, a­mi a nép általánosan érzett szükségletének megfelel. A nép tehát úgy beszél, a mint az nála dívik, úgy éne­kel, a mint azt hallja, úgy ünnepel, a mint az megállapittatott, úgy él, a mint azt elő­deitől megszokta s úgy cselekszik, ítél, sőt gondolkozik, mint cselekedett, ítélt, gon­dolkozott apja , nagyapja s általában elődei.­­ A nagy többség tanítója a gyakorlati élet eszét közvetetlen környezete idomítja, ta­pasztalata képezi; nem igen van bizalma az­­ újdonsághoz, azért marad meg s ragaszkodik a jónak bizonyult régihez még akkor is, mikor annak már hátrányait kezdi érezni. A szokás ezen állandóságában rejlik a­­ népet jellemző nemzeti sajátság; mindenki testből és lélekből álló ember, de magyar, német, angol, franczia, olasz stb. emberré különös, nemzetén leginkább s gyakran ki­zárólag feltűnő sajátságok teszik, a gondo­latai s érzelmei kifejezésére ösztönszerűen használt szavak (anyanyelv) s cselekedeteinek formája (szokásai). Csalódás azt magyar em­bernek tartani, a ki magyarul nem tud, magyar szokásokat nem ismer , mert a nem­zeti sajátságok leglényegesebbje, az, a­mely nélkül a nemzet szellemi életében való rész­vétel nem lehetséges, a nyelv s a nemzeti szokás. Az egyik ép oly kevéssé elég, mint a másik.") A szokás a folytonos gyakorlat ered­ménye és következménye, általánossá, tehát valódi szokássá csak akkor válik, ha szük­séges és észszerű. Szükséges, ha valamely érzést, vagy gondolatot kell kielégítenie; észszerű, ha kitűzött vagy elérni óhajtott czélját meg is valósítja. Lehetnek, sőt van­nak észszerűtlen és szükségtelen szokások is , például verekedés , iszákosság , fajtalan­­­­kodás stb. s a­mennyiben általánosak, nem egyesekre szorítkozók, nemzetiekké is vál­hatnak. Verekedési hajlam jellemzi a magyar és délnémet parasztot , iszákosság a szlávot, rendszeretet a sváb, rendetlenség az oláh parasztot. De sűlyedő nemzeteket kivéve, azt fogjuk tapasztalni, hogy a rosszaknak nevezhető szokások, melyek a nemzetet előbb-utóbb elpusztítják, inkább az egyént, mint a nemzetet jellemző szokások. A dolce for niente, az édes semmittevés hazájában a henyélő mellett ott találjuk a szorgalmas munkást, a­mint izomtól duzzadó vállán a hajóból a partra czipel erőt és ügyességet egyaránt igénybe vevő nehéz köveket, zsá­kokat , ládákat s alig lesz ország, melyben hasonló kirívó ellentétekre nem bukkanunk : a télen pipaszó mellett pihenő magyar pa­raszt a munka idejében kora reggeltől késő estig lankadatlan erővel s példás szorgalom­mal tud dolgozni. Leginkább szembeötlő a szokás életmód, viselet és jogban; ha a szokás kényszerítő erővel bír, azaz olyan szabály, a­melyet meg kell tartani, akkor jog; ha nem kell megtartani, de nem tanácsos ellene véteni, akkor erkölcs, vagy illem, mint a vendég­­szeretet, meg a tisztesség­ hatályát tekintve ennek megszegése végzetesebbé válhatik, mint am­azé, mert a jogsértést gyakran meg­bocsátják , de az erkölcs vagy illem meg­sértését nem. A­hol valakinek tetszésétől függ a szokás meg- vagy meg nem tartása, ott a szokás vagy megszűnt nemzeti jellemző sajátság lenni, vagy alakulóban van. Ezek közönyös (indifferens) szokásoknak nevezhe­tők, mert meglétük nem bizonyít semmit nemzeti voltuk mellett, hiányuk az ellen. Járhat valaki attilában, de azért nem kell magyarnak lennie, viszont frakk alatt ki­­fogásolhatatlan magyar szív doboghat; az öltözet az egyéntől elváló esetleges külsőség, a­mely tetszés szerint választható, az érze­lem vele legszorosabb kapcsolatban álló lé­nyeg, mely mindenütt s mindenkor jellemző vonás marad. Legszembeötlőbb ez ma a kül­sejében kozmopolitikus, de öntudatában nem­­zeties angolnál, a­ki inkább kinevetteti ma­gát , mintsemhogy angol lelkületéből vala­mit letegyen. Általában az mondható, hogy a műveltség behatóbbá váltával a nemzeti jellemvonások a külsőségekről átmennek az ember belsejére, gondolataira és érzelmeire ; a legkiválóbb példa erre nálunk Deák Fe­rencz volt, a­kin az újabb nemzedék soha­sem látott magyar ruhát s magyar lelkületét még sem jutott eszébe senkinek sem kétségbe vonni. ") Kivételt képeznek némileg a zsidók, de eredeti nyelvüket, a hébert, úgy isteni tiszteleteiknél, mint imáiknál használják, noha némelyek azt sem tudják, mit imádkoznak. (Folyt, köv.) tak és tapsot arattak. Sajnos, hogy a zene­karral kellőleg összepróbálva nem voltak innen az a pár baklövés, melyek utolsóját már lehetetlen , hogy fel ne említsük. Hogyne , mikor egész másra kezd a zenekar, mint a­minőt intonál az énekesnő. A kedélyes ka­­czaj, melylyel a dolgot helyreütni igyeke­zett Gerőffyné, nem takarhatta el egészen boszúságát az ügyetlenség felett. Előnyösen említjük még fel K­o­m­­­ó­ssy játékát (Flink), Kálnai íz a be­­ Iáét (Klára) és Szebeni Saroltáét (Eder Laura). Vasárnap félig telt ház és zsúfolt kar­zat előtt adták a Piros Bugye 11 áris-t, Csepreghy kedvelt népszínművét. Személyzet és zenekar minden tőlük telhetőt megtettek, hogy a közönségnek élvezetes estét szerez­zenek. Örömmel constatálhatjuk, hogy ez jórészt sikerült is nekik Gerőffyné úgy lát­szik itt is teljesen megfelelt a közönség vá­rakozásának , mert minden dalát zajosan megtapsolták , sőt néhányat ismételtettek is. Szerencsés temperamentuma , kellemesen csen­gő hangja, fürge mozdulatai mind közre­hatnak a közönség érdeklődésének fölkelté­sében. Kom­lóssy (Peták), Füredi (Pen­­nás Muki) és Aradi (Hájas Muki) tiikerült mókáikkal állandó derültségben tartották a karzatot Aradiné egy ravasz czigányasz­­szony szerepében mutatott be figyelemre­méltó alakítást, Kovács (Török biró) indis­­positióval, Hegyi (Csillag Pál) és Láng (Kasza Gyurka), énekes szerepeikben, a közönség elismerő tapsaiért (nem épen hiába) küzdöttek. Ez est után ítélve, a népszínműi előadások elég élvezeteseknek ígérkeznek. Kedden Csiky Gergely 4 felvonásos színművét a Czif­ra Nyo­morúság-ot ját­szották el kevés számú közönség előtt. Tár­sadalmunk és közéletünk fonákságainak e többé-kevésbbé sikerült árnyképeit színésze­ink a színmű egyes alakjaiban iparkodtak, jellemzetessé tenni. A becsületes igyeke­zetről csak elismerőleg szólhatunk. Komo­lyabb szerepkörükben jól megállották a he­lyüket Kálnai Iz­abe­ll­a (Eszter), Kras­­sóiné (Bella), a férfiak között Szathmáry (Tarczali) és a nemcsak testileg, hanem — jellemző játékával — szellemileg is kima­gasló Balassa. Kálnai játékára nézve el nem hallgathatjuk azt a megjegyzésünket, hogy a nagyon gyakori és gyors lélekzetvétel a drámaiság rovására esik, sőt komikus hatást is eszközöl. Elégedjék meg a hatásnak ter­mészetadta eszközeivel milyenek szép alakja, a kedély minden hullámzását híven tükröző arcza és szemei. Ha természetes eszközeivel a hatásnak megelégszik, nem lesz szüksége mesterkélt fogásokra. Lorándi (Poprádi), Lánczi (Mádi Simi) és különösen Aradi (Csorna) érdemelnek elismerést jó humorú játékaikért. Szerdán Szigeti J. énekes bohóságának a Neem­anez­i pá­czió-nak nevezett a nem nagy számú közönség. Gerőffyné annyi pajzánsággal, jóízű humorral és kedvesség­gel játszotta Flóra excentrikus szerepét, hogy a közönség állandó derültsége és sűrű tapsai jutalmazták játékát és dalait. A ka­­czagtatásban oroszlán részük volt A rádi­óénak (Dengelegi Fruzina), Hegyinek (Kn­­czér Tamás) és Komlóssynak (Keilinger Nép­), ez utóbbi sikerült maszkjával is hatott. Ének­es zenekar elég összevágóan működtek. Csütörtökön az Arany ember helyett Almássy T. népszínművét a Tót Leány-t adták meglehetős számú közönség előtt. Az előadást Gerőffyné asszony ügyes játéka tartotta fönn a tűrhetőség színvonalán; álta­lában nagyon meglátszott, hogy a darabot amúgy hirtelenében rántották elő s néhányan a szerep nem tudás rémeivel küzdöttek. El­ismerést érdemelnek mégis Fürediné (Gyar­­mathiné), Aradiné (Ötös Mari) és Kom­ló­ssy (Misó) értelmes játékaikért. KECSKEMÉTI LAPOK SZÍNHÁZ. Szombaton Gerőffyné Ilka asszony neve megtette hatását; első fellépte ha nem is zsúfolt, de legalább telt színház előtt folyt le. Berg kedélyes posse-ja a Három­pár czipő került színre. Gerőffyné, mint Léni „suiszter-majszterné“ elemében volt a nyelves , de jó szivű , romlatlan menyecske tőről metszett alakításában. Dalai gyújtot­ Irodalom. Az Egyetemes Regénytár, a Buda­pesti Singer és Wolfner könyvkiadó c­ég­e derék vállalata, mely két éven át valóban hézagpótlónak bizonyította magát s úgy­szólván nélkülözhetetlenné vált a magyar olvasóközönségre nézve, megkezdette har­madik évfolyamát. Az új sorozatot, mely iránt az első két évfolyam méltó reményekre jogosít, Beniczkyné Bajza Lenkének, a kül­földön is folyvást nagyobb méltánylásra találó kitűnő írónőnknek „Ő az“ czímű leg­újabb regénye nyitja meg. A kétkötetes regény tárgya a magyar főúri világból van véve s érdekes meséjét finom könnyed elő­adási modor, s a „high life“ valódi ismere­tére valló jellemzés teszi vonzóvá. A mű értékének jelzésére legyen elég fölemlítenünk, hogy épen most jelenik meg német fordítás­ban is, a kényes ízlésű bécsi Fremdenblatt tárcza­ rovatában. A második kötethez ugyan­csak a szerzőnőnek egy igen csinos elbeszé­lése van csatolva „Lydia“ czímmel, melyben két női alak van festve az igazi költőiség ecsetjével. A két kötet ára, díszes piros vászonkötésben, együtt 1 frt. Képes Folyóirat, a Vasárnapi Újság füzetekben. Ezen új vállalat tizenkilencbe- 43. sz.

Next