Kecskeméti Lapok, 1888. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)

1888-04-22 / 17. szám

Egész évre 5 frt 2 kr. I Negyedévre 1 frt 50 kr. Félévre. . 2 „ 50 „­­ Egy szám ára 12 kr. Előfizetni az év folytán minden hónap elején l­eh­et. 17. szám. XXI. ÉVFOLYAM. KECSKEMÉTI LAPOK ELŐFIZETÉSI DÍJ I POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP SZERKESZTŐ LAKIK : III. TIZED, BUDAI-ÚTCZA, 189. SZ. KIADÓ-HIVATAL, BUDAI-ÚTCZA, 186. SZ. HIRDETÉSI DÍJ­­ 4 hasábos petit sor 5 kr., többszöri vagy terje­delmes hirdetéseknél árleengedés adatik. Bélyegdij minden beigtatásért 30 kr. Észrevételek. E lapok múlt heti számában meg­jelent „ítélet“ czimü czikk nehány pontjára óhajtok egypár észrevételt tenni. Igaz, hogy kellemetlen és kényes dolog ezen szomorúan tanulságos ügy bolygatása, de ha már benne vagyunk , a vele való foglalkozás nem teszi azt bántóbbá s hátha a jövőben követendő eljárásunkra lesz is némi hatása ? Czikkire a tömeg, t. i. a reform, egyház tagjai megtévelyedésének tartja, hogy a most túl szigorú ítélettel sújtott lelkészt választotta meg, s hogy ennek megakadályozására nem tömörült az in­telligens osztály, hibának tartja. De hát miként választhatta meg az a tömeg a lelkészt? Úgy­hogy azt a zsinati törvény, mely a szabadválasz­tást jónak látta megsemmisíteni, jár­­szalagján vonszolta, mert a tömeg éretlen? Mert a tömeg nem tudja mineki jó és rossz? Mert annak a szabadvá­lasztás éles kés volt, melyet maga el­len fordíthatott? Tehát arra volt szük­sége az éretlen népnek, hogy a bölcsek tanácsa összeüljön s kiválasszon három olyat, a­kiknek ha bármelyike lesz is megválasztva, abban teljesen megnyu­godhat? Mert hát az a kandidáló bi­zottság se elhamarkodva, se könnyel­műen, se részrehajlóan, se érdekből nem ajánl lelkészt az egyháznak, hanem ki­választja a pályázók közül a három legjobb papot s az egyiket úgy, mint a másikat ajánlja? Ki hát a hibás, az-e, a ki — éretlen lévén —jóhiszeműleg választott, vagy a ki jól m­egfontolva ajánlott s ez által az illetőkre nézve mintegy kezes­séget vállalt el? Határozottan ki merem mondani, hogy a mi népünk — a most elveszített szabad választási jogának birtokában — soha, de sohasem gondolt volna a most kandidáltak egyikére sem, hanem fényes egyházára való tekintetből meghívott volna a megürült szószékre egy országos nevű papot, a­mint tette ezt a múltban is mindég, mikor arra szüksége és alkalma volt, minden járszalag nélkül a saját maga esze után és büszkeségéből is. És még a maga esze után élt és működött, tudna-e valaki a múltból a mostanihoz hasonló esetet? Nem, mert a nép nem volt soha olyan éretlen, hogy ne tudta volna megkülönböztetni a rosszat a jótól, hát ha eddig meg­tudta, megtudná az most is, mert szo­morú dolog volna , ha azt tapasztalnánk, hogy a mi derék kálvinista népünk visszafelé fejlődik viszályára és meg­­hazudtolására a természet törvényének. Hogy most klasszifikálják a papokat s a szerint ajánlják megválasztásra, azt elhisszük, és ez a legnagyobb baj. Hát hogyan osztályozza a pap a papot? Igaz, hogy azt mondja a közmondás, „farkas-farkast nem eszik“, de ez a jó egyetértés csak addig tart, mig az erő­sebb farkas akarja s annak érdeke mást nem kiván. De az is furcsa eb­ben az osztályozásban, hogy e mellett egy káplán se lehet kandidálva , mig pap van pályázó s igy a nagyobb jövedel­mű egyházakban káplánok lelkészekké nem lehetnek, mert ha már osztályo­zás van, abban az első helyet elfog­lalják a papok, már pedig alig hihet­jük , hogy azok között ne volnának olyanok , kik ezekkel ne mérkőznének ? De eltekintve ezektől , az ismertebb nevű önérzetes lelkészek , a­kiknek biz­tos állásuk van, pályázhatnak-e s kite­­hetik e magukat egy bukás eshetőségé­nek s ez által elidegeníthetik-e maguktól azon gyülekezetet, a melyben tényleg működnek ? Ezt nem fogja megtenni egyik se. Hol van hát az előnye a sza­bad választás felett a kandidácziónak ? A lelkészeket — kevés kivétellel — meg szokta unni az újabb után vágyó közönség, ha már az élet alkonya felé eveznek; ez megtörtént eddig is, erre példát is tudnánk felhozni, ha már most megunták eddig, mennyivel in­kább megunják ezután, mert igaz, hogy most is maga választja, de nem a sok közül a kit akar, de a három ajánlott közül azt, a­kivel legkevésbé ellenszenvezik, vagy a ki ellen a há­rom közül legkevesebb kifogása van, de nem választhatja azt a kit szeret, becsül s a kire az az egyház is, a­melyben működik, féltékeny. Hogy a nálunk előfordult szomorú esethez hasonló esetek ismétlődni fognak másutt is: ez meggyőződésünk; mert ki tartja így magáénak a papot, a­kit csak kénytelenségből választott meg ? mert hogy a papgyalázás sportszerűen űzessék: ehez nem kell sem vétek, sem bűn, csak egy csekély emberi gyarló­ság , a­melyben pedig egyikünk sem szűkölködik. Igaz, hogy az első bíróság ítélete a lelkészt, — a­ki pedig felekezetünk érdekében oly sokat tett, hogy e te­kintetben azok , a­kik most gyűlölik s megítélik, ha minden akaratukat s te­hetségüket összevetik , sem mérkőzhet­nek vele, de nem tett talán egy pap sem az országban,­­ hivatalvesztéssel sújtotta, de hátha másként gondolkodik a felső biróság és hoz olyan ítéletet, hogy az egyház tartozik fizetni egy adminisztrátor jövedelmét, a mostani lelkész pedig a functióktól eltiltva meg­tartja a szálajövedelmeket, kivéve a többi papi javadalmakat. Hogy ez be­következhető, ez ellen senki sem lehet meggyőződve, akkor aztán, az egyház­nak lesz ilynemű nem remélt kiadása is. Várjuk be hát a hozandó ítéletet s ha az csakugyan szintén ilyen kérlel­hetetlen szigorú lesz, mint az első volt, akkor nézzünk pap után, de akkor fo­lyamodjunk egyházunk értelmes elöljá­róihoz , hogy a néppel egyetértve kérje és vigye keresztül annak a kandidálá­­sát, a­kiben előre közös akarattal meg­nyugszunk , mert e nélkül ugyan minden emberi gyarlóságtól ment papot kell a kandidáló bizottságnak találni, a kivel mi megéljük és aki köztünk szép hivatá­sának élve, nyugodtan megélhet. cs. KECSKEMÉTI LAPOK TÁRCZÁJA Madách Imre a külföldön. (Folytatás.) II. „Az ember tragédiájáénak nevezte el művét, melyet drámai formába öntött. De a mű nem a szó közönséges értelmében vett dráma. A hármas egység szabálya nincs megtartva benne, rég elmúlt és még el nem érkezett időkben is játszik a darab, nincsen benne tulajdonképen sem tér, sem idő. Az embert kezdetétől végéig , múltjában, jele­nében és jövőjében rajzolni, bemutatni tra­gikus sorsát, ez Madách művének czélja. Régóta uralkodik három alak a költé­szetben : Ahasverus, Don Juan és Faust. E három név mindenikéhez határozott foga­lom fűződik; mindenik ez alakok közöl ha­tározott szellemi tulajdonok personificatiója. Faustban a csillapítatlan tudásvágyat és kétkedést, Don Juanban a féktelen, kielé­gíthetetlen érzéki élvvágyat, Ahasverusban az örökké bolygó nyugalmatlanságot látjuk és halálvágyát az olyan embernek, ki min­denkit meghalni lát maga körül, de neki magának tovább kell élnie. Madách da­rabja a három elem összevegyítése. Ő nem keresi a három különböző típus kö­zött az ellentétet, hanem inkább az érint­kezés , a megegyezés pontját. Melyik az az általánosan emberi vonás, melyet túlzásában képviselnek ? Mennyiben rejteget minden em­ber szívében valamicskét ama tulajdonokból, melyeknek megtestesülései ama typus, me­lyek éppen kizárólagos és egyoldalú voltuk­­ által hatnak reánk, ragadnak meg bennünket ? Tulajdonképen kéttagú a kérdés, melyet Madách magának fölvet: mi az ember, és­ mi az ember sorsa, eszköze vagy teremtője, ura vagy rabszolgájáé a körülményeknek? Nem egy kornak vagy egyénnek bűneit és­­ eszményeit, nem, minden idők bűneit és­­ eszményeit, még meg sem született nemze­­t­dékek szendergő szerelmét és bánatát, szóval­­ az összes és teljes emberiséget mutatja be nekünk Madách. Már Gr­a­b­be német drámaíró, ki a sok között szintén feldolgozó a Faust-mondát, új momentumot vitt abba, Faust és Don Juan alakját egygyé forrasztván , tehát a mindent tudni akaró és a mindent kiélvezni vágyó embert egy alakban, egy típus­ban képviseltette. Grabbe műve gyarlan van ki­dolgozva, de helyes gondolat az tőle, hogy a tudás vágya megfér egy szívben az élvezet vágyával, hogy mindkettő ugyanegy szívnek lehet a szenvedélye. Madách műve szintén Faust-tragédia. Vagy mi egyéb a Faust-legenda, mint ki­fejezője annak, hogy az emberiség tudásának és erejének szűk körén örökké túl vágyik menni, a tudás legmélyebb titkaiba akar behatolni, hogy feleletet adjanak neki azokra­­ a kérdésekre, melyek folyton folyvást ajkaira találnak. Ebben a tárgyban él és rajong minden korok és népek nagy fájdalma , azért halhatatlan, kimeríthetetlen. Minden mé­lyebben érző és gondolkodó ember életének megvan a maga Faust-korszaka, saját tehe­tetlenségének tragikus bevallása , kétkedése és lelki harcza, pillanatja, midőn kétségbe­esetten kérdi: nem tudunk semmit? sohasem fogunk tudni semmit? így fogta föl Madách a Faust tragédiát. De ő nem a német tudóson, hanem a dolgok kezdetén, a paradicsomon kezdi. Nála már az első ember Faust, ki miután a tiltott gyümölcsből evett, keserűen kiált föl: „Hol hát az ígért eredmény? Csak bonyolultabb a rejtély, mely körülvesz!“ .... III. Állapodjunk meg itt egy kevéssé, eszmélkedés végett. Wallis, mint láthatók , nagy rokonszenvvel ir Madáchról és a ma­gyar nemzetről. Constatálnunk kell, hogy e biographikus rajz sok vonásban és gondo­latban egyesíti Bérczy Károlynak Madách felett tartott emlékbeszédével. Egy és más Gregussnak annak idején a Kisfaludy tár­­saság gyűlésén tartott relatiójára emlékeztet. Ez egyáltalán nem akar gáncsoskodás lenni, mert hiszen valahonnan csak kellett merí­tenie a holland írónőnek életrajzi adatokat. De minden magyar olvasót kell hogy meg­lepjen és megindítson az a nemes rokonszenv, az az ideális lelkesültség, melyet Wallis a magyar nemzet iránt érez, „für die grosse und edle Nation“, mint Humboldt Sándor Magyarhon államalkotó népét nevezi. A rajz sokkal terjedelmesebb (egy nyomtatott ív), hogy sem az egészet fordíthattam volna le. De azt hiszem, még gyarló kivonatom­ban is lüktet valami abból az enthusiasmus­­ból, mely az eredetinek oly kiváló díszére válik. Az életrajz arról is tanúskodik, hogy Wallis járatos a magyar irodalomban. Ismeri Kölcseyt, kitől azt a verset idézi: „Meg­­bűnhödte már e nép a múltat és jövendőt“. Petőfiből czitálva van a „Talpra magyar“ , és „A Kárpátoktól le az al Dunáig egy bősz üvöltés , egy vad zivatar“ kezdetű költemény néhány sora­ említi és idézi Tompa alle­góriáját: „A madár fiaihoz“, Arany János „Őszszel“ és „A walesi bárdok* czímű köl­teményeit. Ismeri ama hirhedett császár­üdvözlő költemény történetét. Mindezeket pedig nem találta meg Bérczynél vagy Gre­­gussnál. S mindezek tanúskodhatnak a mellett, hogy a holland nő kiválóan kedveli a ma­gyar hazafias lyrát. Elitéli ezentúl az osztrák politikát, „mely Magyarországgal mindig úgy bánt, mint egy provincziával“, és szánakozó pillanatot vet a németekre, kiknek hazátlanságával a magyarok lángoló hazaszeretete oly éles ellentétben áll. E ránk nézve oly hízelgő vonások mel­lett az életrajz önmagában véve is kitűnő és eredetiség nélkül egyátalán nem szűköl­ködő munka. S míg ez az írónő kiváló te­hetségeiről tesz tanúságot, addig az irántunk tanúsított rokonszenv Wallist egy kicsiny, de szabadságszerető nép lelkes leányának tünteti fel, ki minden tiszteletünkre és ro­­konszenvünkre méltó. Az életrajzon kivül a bevezetés még két részt foglal magában, t. i. a nagy köl­temény rövid tartalom-kivonatát s aztán 1888. ÁPRILIS 22. Az ópiumról és annak mive­­lődéstörténeti szerepéről. — W. J.-től.­­ (Folytatás és vége.) Mily fogalma volt a dunaiaknak az angolokról és általában a nyugati népekről, kiderült Lu — az ég fiának, mert ez a rendes czime a fejedelemnek — minisztere jelentéséből. „A f. é. (1834) 6. hónapjában érkezett hajón Kantonból egy barbárfőnök: Lord Napier. — (Napier szándékosan két oly jegygyel van írva, a­mely annyit jelent mint „gaz-ember“.) — Ez az ember — folytatja Lu—azt állítja, miszerint ő oly czélból jött Kantonba, hogy itt az angolok ügyeit meg­vizsgálja és vezesse ... De az említett bar­bár nem bocsátotta maga elé a „Hang“-okat, hanem a város kapui előtt megjelenve, eléggé szemtelenül, nekem , fölséged miniszterének kívánt egy írást átadni. A levélen kivül oly stylust és czímet használt, a­milyen csak egyenrangú személyek közt szokásos, ezen kivül — nevetséges — e szókat lehetett érthetően olvasni: Ja-Jung-kur , azaz: Nagy- Britania országa .... Hogy nevezett barbár főnök beir-e csakugyan valami ranggal, nem volt kipuhatolható , de feltéve is , hogy igen , még­sem szabad annak felséged tisztviselő­jével úgy közlekedni, mint magával egyen­­rangúval. Megfontolván továbbá, miszerint nevezett barbár, belátást és miveltséget nél­külözve csak imént jött ide egy a civilisa­tion kivül fekvő országból, hogy először lépett a „földvilágának“ földjére és igy a birodalom örök törvényeit nem ismeri, tu­dattam vele mindazon szabványokat, a­me­lyeket az idegeneknek követniük kell. De a kereskedők azt jelentették, miszerint a barbárfőnök e szabályokat nem fogja meg­tartani. Bár belátom, miszerint ez ember több ízben már eléggé világosan tanúsította rosszakaratát és megátalkodottságát, mégis tekintettel arra, hogy e nemzet királyai mindig tiszteletteljesen és engedelmesen vi­selték magukat, gyöngéd részvét által vezet­getve a kereskedők­­irán­t— és reményeive, hogy az igazság meg fogja törni bestiális kevélységét, nem láttam szükségesnek kény­szereszközökhöz folyamodni. De ez mind hiába volt: a barbár főnök a Hong által kézbesített válaszomat félretette és át sem olvasta. Az angolok haderejére nézve nyilat­kozva, így folytatja jelentését: „Egyúttal 3-szor tanakodtam Ki-vel, felséged miniszte­rével és mindketten azon meggyőződésre ju­tottunk , miszerint az angol nép erőszakos természetű és hogy egészen hajói erejében

Next