Kecskeméti Lapok, 1888. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)
1888-04-22 / 17. szám
Egész évre 5 frt 2 kr. I Negyedévre 1 frt 50 kr. Félévre. . 2 „ 50 „ Egy szám ára 12 kr. Előfizetni az év folytán minden hónap elején lehet. 17. szám. XXI. ÉVFOLYAM. KECSKEMÉTI LAPOK ELŐFIZETÉSI DÍJ I POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP SZERKESZTŐ LAKIK : III. TIZED, BUDAI-ÚTCZA, 189. SZ. KIADÓ-HIVATAL, BUDAI-ÚTCZA, 186. SZ. HIRDETÉSI DÍJ 4 hasábos petit sor 5 kr., többszöri vagy terjedelmes hirdetéseknél árleengedés adatik. Bélyegdij minden beigtatásért 30 kr. Észrevételek. E lapok múlt heti számában megjelent „ítélet“ czimü czikk nehány pontjára óhajtok egypár észrevételt tenni. Igaz, hogy kellemetlen és kényes dolog ezen szomorúan tanulságos ügy bolygatása, de ha már benne vagyunk , a vele való foglalkozás nem teszi azt bántóbbá s hátha a jövőben követendő eljárásunkra lesz is némi hatása ? Czikkire a tömeg, t. i. a reform, egyház tagjai megtévelyedésének tartja, hogy a most túl szigorú ítélettel sújtott lelkészt választotta meg, s hogy ennek megakadályozására nem tömörült az intelligens osztály, hibának tartja. De hát miként választhatta meg az a tömeg a lelkészt? Úgyhogy azt a zsinati törvény, mely a szabadválasztást jónak látta megsemmisíteni, járszalagján vonszolta, mert a tömeg éretlen? Mert a tömeg nem tudja mineki jó és rossz? Mert annak a szabadválasztás éles kés volt, melyet maga ellen fordíthatott? Tehát arra volt szüksége az éretlen népnek, hogy a bölcsek tanácsa összeüljön s kiválasszon három olyat, akiknek ha bármelyike lesz is megválasztva, abban teljesen megnyugodhat? Mert hát az a kandidáló bizottság se elhamarkodva, se könnyelműen, se részrehajlóan, se érdekből nem ajánl lelkészt az egyháznak, hanem kiválasztja a pályázók közül a három legjobb papot s az egyiket úgy, mint a másikat ajánlja? Ki hát a hibás, az-e, a ki — éretlen lévén —jóhiszeműleg választott, vagy a ki jól megfontolva ajánlott s ez által az illetőkre nézve mintegy kezességet vállalt el? Határozottan ki merem mondani, hogy a mi népünk — a most elveszített szabad választási jogának birtokában — soha, de sohasem gondolt volna a most kandidáltak egyikére sem, hanem fényes egyházára való tekintetből meghívott volna a megürült szószékre egy országos nevű papot, amint tette ezt a múltban is mindég, mikor arra szüksége és alkalma volt, minden járszalag nélkül a saját maga esze után és büszkeségéből is. És még a maga esze után élt és működött, tudna-e valaki a múltból a mostanihoz hasonló esetet? Nem, mert a nép nem volt soha olyan éretlen, hogy ne tudta volna megkülönböztetni a rosszat a jótól, hát ha eddig megtudta, megtudná az most is, mert szomorú dolog volna , ha azt tapasztalnánk, hogy a mi derék kálvinista népünk visszafelé fejlődik viszályára és meghazudtolására a természet törvényének. Hogy most klasszifikálják a papokat s a szerint ajánlják megválasztásra, azt elhisszük, és ez a legnagyobb baj. Hát hogyan osztályozza a pap a papot? Igaz, hogy azt mondja a közmondás, „farkas-farkast nem eszik“, de ez a jó egyetértés csak addig tart, mig az erősebb farkas akarja s annak érdeke mást nem kiván. De az is furcsa ebben az osztályozásban, hogy e mellett egy káplán se lehet kandidálva , mig pap van pályázó s igy a nagyobb jövedelmű egyházakban káplánok lelkészekké nem lehetnek, mert ha már osztályozás van, abban az első helyet elfoglalják a papok, már pedig alig hihetjük , hogy azok között ne volnának olyanok , kik ezekkel ne mérkőznének ? De eltekintve ezektől , az ismertebb nevű önérzetes lelkészek , akiknek biztos állásuk van, pályázhatnak-e s kitehetik e magukat egy bukás eshetőségének s ez által elidegeníthetik-e maguktól azon gyülekezetet, a melyben tényleg működnek ? Ezt nem fogja megtenni egyik se. Hol van hát az előnye a szabad választás felett a kandidácziónak ? A lelkészeket — kevés kivétellel — meg szokta unni az újabb után vágyó közönség, ha már az élet alkonya felé eveznek; ez megtörtént eddig is, erre példát is tudnánk felhozni, ha már most megunták eddig, mennyivel inkább megunják ezután, mert igaz, hogy most is maga választja, de nem a sok közül a kit akar, de a három ajánlott közül azt, akivel legkevésbé ellenszenvezik, vagy a ki ellen a három közül legkevesebb kifogása van, de nem választhatja azt a kit szeret, becsül s a kire az az egyház is, amelyben működik, féltékeny. Hogy a nálunk előfordult szomorú esethez hasonló esetek ismétlődni fognak másutt is: ez meggyőződésünk; mert ki tartja így magáénak a papot, akit csak kénytelenségből választott meg ? mert hogy a papgyalázás sportszerűen űzessék: ehez nem kell sem vétek, sem bűn, csak egy csekély emberi gyarlóság , amelyben pedig egyikünk sem szűkölködik. Igaz, hogy az első bíróság ítélete a lelkészt, — aki pedig felekezetünk érdekében oly sokat tett, hogy e tekintetben azok , akik most gyűlölik s megítélik, ha minden akaratukat s tehetségüket összevetik , sem mérkőzhetnek vele, de nem tett talán egy pap sem az országban, hivatalvesztéssel sújtotta, de hátha másként gondolkodik a felső biróság és hoz olyan ítéletet, hogy az egyház tartozik fizetni egy adminisztrátor jövedelmét, a mostani lelkész pedig a functióktól eltiltva megtartja a szálajövedelmeket, kivéve a többi papi javadalmakat. Hogy ez bekövetkezhető, ez ellen senki sem lehet meggyőződve, akkor aztán, az egyháznak lesz ilynemű nem remélt kiadása is. Várjuk be hát a hozandó ítéletet s ha az csakugyan szintén ilyen kérlelhetetlen szigorú lesz, mint az első volt, akkor nézzünk pap után, de akkor folyamodjunk egyházunk értelmes elöljáróihoz , hogy a néppel egyetértve kérje és vigye keresztül annak a kandidálását, akiben előre közös akarattal megnyugszunk , mert e nélkül ugyan minden emberi gyarlóságtól ment papot kell a kandidáló bizottságnak találni, a kivel mi megéljük és aki köztünk szép hivatásának élve, nyugodtan megélhet. cs. KECSKEMÉTI LAPOK TÁRCZÁJA Madách Imre a külföldön. (Folytatás.) II. „Az ember tragédiájáénak nevezte el művét, melyet drámai formába öntött. De a mű nem a szó közönséges értelmében vett dráma. A hármas egység szabálya nincs megtartva benne, rég elmúlt és még el nem érkezett időkben is játszik a darab, nincsen benne tulajdonképen sem tér, sem idő. Az embert kezdetétől végéig , múltjában, jelenében és jövőjében rajzolni, bemutatni tragikus sorsát, ez Madách művének czélja. Régóta uralkodik három alak a költészetben : Ahasverus, Don Juan és Faust. E három név mindenikéhez határozott fogalom fűződik; mindenik ez alakok közöl határozott szellemi tulajdonok personificatiója. Faustban a csillapítatlan tudásvágyat és kétkedést, Don Juanban a féktelen, kielégíthetetlen érzéki élvvágyat, Ahasverusban az örökké bolygó nyugalmatlanságot látjuk és halálvágyát az olyan embernek, ki mindenkit meghalni lát maga körül, de neki magának tovább kell élnie. Madách darabja a három elem összevegyítése. Ő nem keresi a három különböző típus között az ellentétet, hanem inkább az érintkezés , a megegyezés pontját. Melyik az az általánosan emberi vonás, melyet túlzásában képviselnek ? Mennyiben rejteget minden ember szívében valamicskét ama tulajdonokból, melyeknek megtestesülései ama typus, melyek éppen kizárólagos és egyoldalú voltuk által hatnak reánk, ragadnak meg bennünket ? Tulajdonképen kéttagú a kérdés, melyet Madách magának fölvet: mi az ember, és mi az ember sorsa, eszköze vagy teremtője, ura vagy rabszolgájáé a körülményeknek? Nem egy kornak vagy egyénnek bűneit és eszményeit, nem, minden idők bűneit és eszményeit, még meg sem született nemzetdékek szendergő szerelmét és bánatát, szóval az összes és teljes emberiséget mutatja be nekünk Madách. Már Grabbe német drámaíró, ki a sok között szintén feldolgozó a Faust-mondát, új momentumot vitt abba, Faust és Don Juan alakját egygyé forrasztván , tehát a mindent tudni akaró és a mindent kiélvezni vágyó embert egy alakban, egy típusban képviseltette. Grabbe műve gyarlan van kidolgozva, de helyes gondolat az tőle, hogy a tudás vágya megfér egy szívben az élvezet vágyával, hogy mindkettő ugyanegy szívnek lehet a szenvedélye. Madách műve szintén Faust-tragédia. Vagy mi egyéb a Faust-legenda, mint kifejezője annak, hogy az emberiség tudásának és erejének szűk körén örökké túl vágyik menni, a tudás legmélyebb titkaiba akar behatolni, hogy feleletet adjanak neki azokra a kérdésekre, melyek folyton folyvást ajkaira találnak. Ebben a tárgyban él és rajong minden korok és népek nagy fájdalma , azért halhatatlan, kimeríthetetlen. Minden mélyebben érző és gondolkodó ember életének megvan a maga Faust-korszaka, saját tehetetlenségének tragikus bevallása , kétkedése és lelki harcza, pillanatja, midőn kétségbeesetten kérdi: nem tudunk semmit? sohasem fogunk tudni semmit? így fogta föl Madách a Faust tragédiát. De ő nem a német tudóson, hanem a dolgok kezdetén, a paradicsomon kezdi. Nála már az első ember Faust, ki miután a tiltott gyümölcsből evett, keserűen kiált föl: „Hol hát az ígért eredmény? Csak bonyolultabb a rejtély, mely körülvesz!“ .... III. Állapodjunk meg itt egy kevéssé, eszmélkedés végett. Wallis, mint láthatók , nagy rokonszenvvel ir Madáchról és a magyar nemzetről. Constatálnunk kell, hogy e biographikus rajz sok vonásban és gondolatban egyesíti Bérczy Károlynak Madách felett tartott emlékbeszédével. Egy és más Gregussnak annak idején a Kisfaludy társaság gyűlésén tartott relatiójára emlékeztet. Ez egyáltalán nem akar gáncsoskodás lenni, mert hiszen valahonnan csak kellett merítenie a holland írónőnek életrajzi adatokat. De minden magyar olvasót kell hogy meglepjen és megindítson az a nemes rokonszenv, az az ideális lelkesültség, melyet Wallis a magyar nemzet iránt érez, „für die grosse und edle Nation“, mint Humboldt Sándor Magyarhon államalkotó népét nevezi. A rajz sokkal terjedelmesebb (egy nyomtatott ív), hogy sem az egészet fordíthattam volna le. De azt hiszem, még gyarló kivonatomban is lüktet valami abból az enthusiasmusból, mely az eredetinek oly kiváló díszére válik. Az életrajz arról is tanúskodik, hogy Wallis járatos a magyar irodalomban. Ismeri Kölcseyt, kitől azt a verset idézi: „Megbűnhödte már e nép a múltat és jövendőt“. Petőfiből czitálva van a „Talpra magyar“ , és „A Kárpátoktól le az al Dunáig egy bősz üvöltés , egy vad zivatar“ kezdetű költemény néhány sora említi és idézi Tompa allegóriáját: „A madár fiaihoz“, Arany János „Őszszel“ és „A walesi bárdok* czímű költeményeit. Ismeri ama hirhedett császárüdvözlő költemény történetét. Mindezeket pedig nem találta meg Bérczynél vagy Gregussnál. S mindezek tanúskodhatnak a mellett, hogy a holland nő kiválóan kedveli a magyar hazafias lyrát. Elitéli ezentúl az osztrák politikát, „mely Magyarországgal mindig úgy bánt, mint egy provincziával“, és szánakozó pillanatot vet a németekre, kiknek hazátlanságával a magyarok lángoló hazaszeretete oly éles ellentétben áll. E ránk nézve oly hízelgő vonások mellett az életrajz önmagában véve is kitűnő és eredetiség nélkül egyátalán nem szűkölködő munka. S míg ez az írónő kiváló tehetségeiről tesz tanúságot, addig az irántunk tanúsított rokonszenv Wallist egy kicsiny, de szabadságszerető nép lelkes leányának tünteti fel, ki minden tiszteletünkre és rokonszenvünkre méltó. Az életrajzon kivül a bevezetés még két részt foglal magában, t. i. a nagy költemény rövid tartalom-kivonatát s aztán 1888. ÁPRILIS 22. Az ópiumról és annak mivelődéstörténeti szerepéről. — W. J.-től. (Folytatás és vége.) Mily fogalma volt a dunaiaknak az angolokról és általában a nyugati népekről, kiderült Lu — az ég fiának, mert ez a rendes czime a fejedelemnek — minisztere jelentéséből. „A f. é. (1834) 6. hónapjában érkezett hajón Kantonból egy barbárfőnök: Lord Napier. — (Napier szándékosan két oly jegygyel van írva, amely annyit jelent mint „gaz-ember“.) — Ez az ember — folytatja Lu—azt állítja, miszerint ő oly czélból jött Kantonba, hogy itt az angolok ügyeit megvizsgálja és vezesse ... De az említett barbár nem bocsátotta maga elé a „Hang“-okat, hanem a város kapui előtt megjelenve, eléggé szemtelenül, nekem , fölséged miniszterének kívánt egy írást átadni. A levélen kivül oly stylust és czímet használt, amilyen csak egyenrangú személyek közt szokásos, ezen kivül — nevetséges — e szókat lehetett érthetően olvasni: Ja-Jung-kur , azaz: Nagy- Britania országa .... Hogy nevezett barbár főnök beir-e csakugyan valami ranggal, nem volt kipuhatolható , de feltéve is , hogy igen , mégsem szabad annak felséged tisztviselőjével úgy közlekedni, mint magával egyenrangúval. Megfontolván továbbá, miszerint nevezett barbár, belátást és miveltséget nélkülözve csak imént jött ide egy a civilisation kivül fekvő országból, hogy először lépett a „földvilágának“ földjére és igy a birodalom örök törvényeit nem ismeri, tudattam vele mindazon szabványokat, amelyeket az idegeneknek követniük kell. De a kereskedők azt jelentették, miszerint a barbárfőnök e szabályokat nem fogja megtartani. Bár belátom, miszerint ez ember több ízben már eléggé világosan tanúsította rosszakaratát és megátalkodottságát, mégis tekintettel arra, hogy e nemzet királyai mindig tiszteletteljesen és engedelmesen viselték magukat, gyöngéd részvét által vezetgetve a kereskedőkiránt— és reményeive, hogy az igazság meg fogja törni bestiális kevélységét, nem láttam szükségesnek kényszereszközökhöz folyamodni. De ez mind hiába volt: a barbár főnök a Hong által kézbesített válaszomat félretette és át sem olvasta. Az angolok haderejére nézve nyilatkozva, így folytatja jelentését: „Egyúttal 3-szor tanakodtam Ki-vel, felséged miniszterével és mindketten azon meggyőződésre jutottunk , miszerint az angol nép erőszakos természetű és hogy egészen hajói erejében