Kecskeméti Lapok, 1890. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)

1890-05-04 / 18. szám

XXXII. ÉVFOLYAM, 18. szám. KECSKEMÉTI LAPOK ELŐFIZETÉSI DÍJ ! Egész évre 5 frt—kr. Negyedévre 1 frtSOkr. Félévre.. . 2­­­50 n Egy szám ára 12 kr. Előfizetni az év folytán minden hónap elején lehet. POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP SZERKESZTŐ LAKIK : III.TIZED, BUDAI-ÚTCZA, 189. SZ. KIADÓHIVATAL, BUDAI-ÚTCZA, 186. SZ. HIRDETÉSI DU­I 4 hasábos petit sor 5 kr., többszöri vagy terje­delmes hirdetéseknél árleengedés adatik. Bélyigdij minden beigtatáaért 30 kr. A munkásünnep. A május 1-én megtartott munkás-­­ ünnep azzal a higgadt komolysággal folyt le, mely becsületére válik a ma­gyar munkás osztálynak és bebizonyí­totta, hogy a magyar munkás tiszteli a törvényt. Míg a nyűgöt európai munkások zö­me szoczialista és kommunista izgal­mak által befolyásoltatik , a magyar munkás osztály nem engedi tűzhelyé­hez becsempésztetni azon erőszakos és kétélű fegyvereket, melyek a kül­földön a czivilizáczió békés előhaladása elé mindegyre magasabb sánczokat hánynak. A munkaméltatás kérdése nem új, már több, mint félszázad óta van na­pirenden, de oly megoldást, mely úgy a munkaadót, mint a munkást kielé­gítené , eddigelé nem nyert és alig hisszük, hogy ez mindkét fél megelé­gedésére lehetséges is. A külföldi munkások a május else­jei munkaszünetben egy méltánytalanul viselt teher elleni nemzetközi szövetke­zés alapvonalait akarták tüntetőleg szervezni,­­ a magyar munkásnép e munkaszünetben a valóságos nemzet­közi munkásünnepet ünnepelte. E kü­lönbség lényeges, mert bizonyítja, hogy a magyar munkás csak addig halad együtt külföldi társaival, míg azok át nem lépik az anarchia, a kommuniz­mus határait, vagy más szóval: mun­kásaink nem vonulnak az elégületlen­­ség és a rabulisztikus anarchia zász­lói­ alá. De ez természetes is, mert a ma­gyar munkás sorsa nem azonosítható a külföldi munkások sorsával, mert nálunk a munkásnép jóléte , fáradságá­gának jutalmazása nem oly aránytalan társadalmunk más osztályainak java­dalmazásával, mint más iparállamok­ban. A magyar társadalom nagyon sok rétegének több oka volna ily elégü­letlenségi tüntetésekre, mint éppen a munkás­osztálynak, melynek munkáját a társadalom aránylag méltányosan ju­talmazza, melynek sarjadékát a ható­ságok , testületek ingyen képeztetik, holott a többi társadalmi osztály arány­lag rosszabbul jutalmazott felsőbb ré­tegei annyi sokféle, kü­lönbözőbbnél kü­lönbözőbb társadalmi adóval rovan­nak meg. A nyolcz órai munka kérdését sem szabad élére állítani, e követelés nem is méltányos. Igaz, hogy ha valamely közös európai rendezés által meg lesz állapítva, nálunk is fog érvényt nyer­hetni , de addig nagyon bajos a mi kezdő viszonyainkra más fejlettebb ál­lamok mértékét alkalmazni. A mi zsenge iparunk csak úgy virágozhatik fel, ha azt minden tényező a legna­gyobb , a legkíméletesebb gondozásban részesíti. De őszintén szólva, hány ho­­norácziór van, hány intelligens ember, ki szívesen dolgoznék nyolcz óránál többet, kötelezné is magát a több mun­kára, ha ilyet, műveltségének megfele­lőt , tudna kapni; tenné pedig ezt, épen úgy, mint a munkás­osztály, sa­ját és családja jóllétének emelése ér­dekében.­­ Nálunk, viszonyaink között, a mun­kás­kérdésnek nincs értelme; egyes kül­földi agitátorok importálták azt ide, kik álszofizmáikkal népszerűséget haj­­hásznak. Csak­is örvendeni tudunk, hogy e hamis álpróféták, a társadalmi rend e felforgatói nálunk süket fülekre ta­lálnak , mit legjobban bizonyít a bu­dapesti munkásünnepnek békés, igazán példás lefolyása. A f-álló rendszer hívei szinte elkeseredéssel védik álláspontjukat, jól tudva, hogy az előbb­­utóbb rendszerük alapjait fogja megingatni s megdönteni. E tábor jó részben philolo­­gusokból áll, másik része pedig különböző tudományszakok nagytekintélyű képvise­lőiből. A philologusok álláspontja e kérdés­ben nem szorul bővebb igazolásra , közelfekvő, hogy nem tisztán paedagogiai alapokon nyugszik. A tábor másik túlnyomóbb részét, mely szintén a philologusok álláspontjára helyezkedik, más szempontok vezetik , melyek szintén nem pusztán paedagogiai természetűek. Ezen nem paedagogiai jellegű okok, sokkal jelentősebbek a mai küzdelemben, mint mind az az érvelés és ékesszólás, a­mi az ókori nyelvek és irodalmak nevelési jelen­tősége mellett felhozatott, vagy felhozható. A mitől nyugaton iskolázott tudós paedagó­­gusaink leginkább rettegnek az az elszakadás a művelt nyugat nevelési közösségéből és annak ez elszakadás feletti elitélő ítélete. Ez elszakadásnak nem szabad megtörténnie, nekünk nem lehet új utat törnünk, be kell várnunk, míg mások ez irányban kezdemé­nyeznek — mondják. Más szóval, ez azt jelenti, hogy meg kell várnunk, míg a műveltebb nyűget modernebb alapokon szer­vezi középfokú oktatását, míg ez irányban német szomszédaink új tanulási tervel állnak elő, akkor azután azt nyugodtan utánozhatjuk (a­mint eddig tettük) „alkalmazva a hazai viszonyokhoz“. Tudós paedagógusaink hisznek egy nem­zetközi egyetemes tanítási terv lehetőségében a középiskolában , melybe minden nemzetnek be kell csak illeszteni a maga nyelvét, irodalmát, történetét. Nem akarják belátni,­­,így .. ..on nagy különbséged vannak a nyugati nagy népek műveltsége és annak fejlődése között és a magyar között, úgy e különbségnek nyilatkoznia kell a középfokú nevelésben és annak minden részleteiben. Nem akarják elismerni, hogy midőn az újabb irány , ki akarja küszöbölni középiskoláinkból azon nevelési eszközöket, melyek a külföld téves utánzásából jutottak oda be, ezzel csak nevelésünk hagyományos útjára lép és egy modernebb, nemzetibb, magyarosabb nevelés útját egyengeti. Ez a nevelés el fogja viselhetni ítéletét annak a külföldnek , melyet eddig utánoztunk és a­mely bizony nem fogja könnyen megbocsátani, hogy végre a magunk lábára álltunk. Nem lehet azonban reánk nézve irányadó annak a külföldnek az ítélete, melynek fej­lődése olyannyira különbözik a mienktől, és amely oly kevéssé ismeri nemzeti fejlődé­sünket , sajátosságunkat. A következőkben a nyugati és a magyar műveltség és iskola különbségeire kívánunk röviden utalni az ó­kori­­ nyelvek és műveltség szempontjából. Először is azon okokra kívánunk rámu­tatni , melyek a nyugat-európai iskolákba vitték a két ókori nyelvet és műveltséget. Tudjuk, hogy a nyugat-európai magasabb műveltség úgy főleg a román , mint a germán is az ó­kori latinból és görögből nyerte első és fő táplálékát: ezen alapult, ezen iskolá­­zódott, mígnem önállóvá, nemzetivé fejlődött. Ez a népek fejlődésének természetes útja, hisz a római műveltség is a görögön, ez ismét más keleti népek műveltségén nőtt nagggyá. Mi természetesebb, minthogy az iskolában mindenütt azt a műveltséget taní­tották , melyből maga az egész népi műveltség táplálkozott. Iskola és élet közvetlen hatással voltak egymásra: az iskolában tanított magasabb idegen szellem közvetlenül hatott az életre: irodalomban, tudományban, mű­vészetben és a közélet különböző ágaiban. Idővel ez alapokon, még más tényezők köz­reműködésével nyugaton mindenütt önálló, modern nemzeti műveltség fejlődött ki. E modern műveltség mind nagyobb mértékben követelt és követel magának helyet az isko­lában. Az ókori műveltség, főleg pedig annak nyelvei elvesztették a közvetlen hatásukat az életre és azt lehetett volna várni, hogy majd kiszorulnak az iskolából is, vagy legalább semmiképpen sem­ bírhatnak ott többé alapvető jelentőséggel. A dolog azonban korántsem vett ilyen fordulatot. Az emberek nem tudják elképzelni, hogy művelt emberré lehessen az, a­ki nem olyan iskolát jár, mint, a milyenen ők haladtak végig. Az k­m­olu­t* ‘“«0« uiuLapo­vnar»a vilá­gfábail to­,­vábbra is megtartotta­ az ókori anollomet nyelveket, sőt azt továbbra is alapvetőnek tekinté. Hogy azonban igy járhasson el, kénytelen volt eljárása számára új megokolást keresni. El kellett ismerniük a philologus­­paedagógusoknak is, hogy az ó­kori mű­veltség közvetlen hatása a jelenre majdnem teljesen megszűnt; azt mondották tehát, hogy e műveltséget az eddigi mértékben meg kell tartani az iskolában azért, mert az a modern műveltségre erősen hatott a múltban, sőt annak alapul szolgált, és mert az az emberi művelődés fejlődésének egyik legfontosabb mozzanata. Ez ok azonban még nem elégséges arra, hogy vele az ókori latin-­s görög nyelv tanítását is megokolják , minthogy a műveltség tanítható volna, még nagyobb mértékben és czélszerűbb módokon is, a sok időt és fáradságot igénylő nyelvi KECSKEMÉTI LAPOK TÁRCZÁJA A sir szélén. (Történeti rajz a magyar néptanítók jelenéből.) Mily összeroskailt alak! Mily megtört test! Mily beesett szemek! A férfias mell halk emelkedését időről­­időre tompa köhögés fojtja el, mint midőn a fuldokló az utolsó jég után kapkod! Arcza halvány, sápadt, sárga, mintha a halál lehellete ülne azon! Pedig még nem is oly idős, hogy e megtört alak az évek súlya alatt roskadoz­hatott volna le enynyire! Nem is a túlélt évek, hanem a túlélt szenvedések törték meg az egykor életerős testet! Nem, mint a villám, mely egy csapá­sával kettéhasítja az ezredéves büszke töl­gyet, nem oly rögtön állott be az a vál­tozás , mi előttem áll, hanem, amint a fa­törzsébe magát mélyen beékelt szú, napról­­napra emésztette fel az életerőt! S ha kérdezem önmagamat, mi idézte elő e rohamosan haladó rombolást ? Kényeim áztatják szememet, midőn a feleletet meg­találom: — a hivatás!! Mily különbség, egykor, és most! Midőn még mint ifjak együtt ültünk a tanítói képezdében , hallgatva az előadá­sokat, János barátom erős, megtermett, piros, pozsgás ifjú volt, s most, midőn még csak férfi kora delén áll, már kiaszott, elsoványodott, megtört alak, kiről mindenki sajnálattal mondja el, hogy a sir szélén áll! S valóban hivatása tette volna öreggé, beteggé, félhalottá, ideje korán? kezdek tovább gondolkozni, s átfutom röviden em­lékeimet , s fájdalom a rövid gondolkozás végeredménye csak az: — igen is , hivatása vitte a sír szélére. Nem oly hosszú , de végtelen küzdelmes volt a lefolyt pályafutás, s e küzdelem felemésztette az életerőt, megtörte az ideg­zetet, meggyengítette a tettre kész izmokat, kimerítette a tüdőt, s a lélekzet vér meg­­nehezültével, megnehezült az élet s lett belőle oly váz, ki ma már csak lézeng s nem jár azok között, kik egykor szelleme szikráit csodálva, mint tanítványai tömö­rültek körébe! Leverő , szomorú kép, de festenem kell, mert lelkiismeretem több megnyugvást talál abban , ha a metsző fájdalom súly­a alatt rajzolom is le a képet, mintha elhallgatom azt. Le kell festenem , hogy lássák azok, kik előtt a hivatás csak felületesen van ismerve, s lássák , hogy a hivatását betöl­tött egyénnek mily jutalmat adnak ők! Ők! kiknek kezében van a hatalom, uralom kegy és jutalom! Festenem kell e képet, hogy tanulja meg ismerni a nagy világ a tanító működését, fáradozásait, és­­ cso­dálja az elért eredmények után nyert jutalmát! A jutalmat, mely legtöbb esetben nem más, mint a megtört beteg test és — a koldusbot! * * * Hazánk legelső megyéjével határos vár­megyében , melynek termő talaját a Tisza habjai nyaldossák, s melynek lakói egykor mint szabadalmazott nép kiváltságai kere­tében élve, hősies tetteivel irta be nevét hazánk történetének vérrel írott lapjaira; azon a helyen, hol a szabadságharczunk egyik legjelentékenyebb diadalát vívták ki „félisteneink ,“ ott nyerte el a tanítói állást János barátom! Mily boldog, mily megelégedett volt abban a tudatban, hogy hivatását követve a tett terére léphetett, hol a jövő nemze­déknek erkölcsösséggel párosult hazafias ne­velésével, oly nagy szolgálatot fog tehetni közvetve hazájának , közvetlenül pedig köz­ségének ! Hivatásának teljes tudatában, annak betöltéséhez felpánczélozott erős akaratú lélekkel fogadta el a meghívó város meg­hívólevelét, melynek minden sora azt mondja: az 1868. XXXVIII. t. c. értelmében kel­lene eljárnia. János elfogadta a törvényes alapot, s ez alapon megkezdte működését: tanított, nevelt, tudva azt, hogy csak az az ország lehet virágzó, melynek értelmes polgárai vannak! És a város nem is késett a szorgalmas öntudatos tanítónak tíz évi működése után kiállítani azt a bizonyítványt, hogy „di­cséretet és elismerést érdemlő szorgalommal működik, úgy, hogy a lakosság és szülők szeretetét és tiszteletét teljesen megnyerte!“ S ez elismerés fokozta a hivatását felfogott tanító ügybuzgalmát, fáradhatatlanul szen­teltette minden idejét a népnevelés ügyének , bár a törvényben körülírt azon szabályzat, hogy egy egy tanító vezetése alatt legfel­jebb 80 növendék állhat, az iskolaszék szűkkeblűsége által teljesen ignorálva lett s 130—150 növendékkel kelle évről-évre küzdenie, — mint ezt a már említett elis­merő okmány igazolja, — nem csüggedt, feláldozta önmagát, feláldozta egészségét és tanított, dolgozott, hogy egykor gyü­mölcsét élvezhesse fáradalmainak ! És — elérte fáradozásai gyümölcsét . .. a méltatlanság .... és lelki, testi fájdal­maiban! ... Ily előzmények után, hogyan lehetsé­ges az? fogjátok kérdezni kedves olvasóim! „Változnak az idők s vele az emberek“ mondja a, latin; mi ezt a mondatot így változtatjuk át: „változnak az idők s vele a nézetek is!“ A világnézet, mindenkor az emberek előítéletéből ered! Minél előítéletesebb va­laki , annál sötétebb nézete! S ez előítélet romboló hatással bír a legszebben indult ügyre nézve is! Helyesen jegyzé meg a „Néptanítók anyagi helyzetének javítása“ czéljából a közoktatási ministerhez, a „Magyar Paeda­gogiai Szemle“ szerkesztője által fogalma­zott felterjesztés, hogy: „Előítélet volt, s ez osztályrésze nálunk ma is, többek közt, a néptanítónak, miként volt hajdan a gö­rögöknél és rómaiaknál, kik —­ mint ezt egy jeles egyházi tudósunk igen találóan jegyzé meg, — erényt, bűnt, művészetet és mesterséget istenítettek, de a paedago­­gust az olympusi istenek székébe nem ül­tették soha! s így nem csoda, hogy az olympusi hatalmasságok között rokon­ párt­fogójuk nem lévén, csakis az istenek ha­ragjának szülöttjei voltak : „quem dii odere , paedagogum fecere.“ Közeledés az egységes közép­iskolához. A közoktatási miniszter által kezdemé­nyezett küzdelem a görög nyelv tanítása ellen, mind élesebb alakot nyer, amint a döntés ideje mindinkább közeledik. A fenn­ 1890. MÁJUS 4.

Next