Kecskeméti Lapok, 1894 (27. évfolyam, 1-25. szám)

1894-01-07 / 1. szám

1­­87. családi hagyományokkal, az elfogultsággal és az anyagi nyomorral, csakhogy szent czéljukat az irodalomnak emelését keresztül­­vihessék s az általok megtört közöny résén a boldog jövő napja pillanthasson be. Hő­sében, Jenői Kálmánban összeolvasztotta Katona József és Kisfaludy Károly életét és küzdelmeit, csak hogy mig Katonát drá­mai remekének sikertelensége az irodalom terén való tovább küzdéstől elriasztotta, addig Jenőit új erőkifejtésre hajtja s egy­más után írja az elkérgesült magyar szí­veket meghódító vigjátékait. Az irodalommal való foglalkozását rossz szemmel néző anya kitagadása az anyagi nyomor szélére juttatja ugyan, de evvel keveset törődik, vigjátékbrói jövedelméből s arcképfestéséből teng-letig egy darabig, mig szenvedéseitől megváltja a kora sír. S e képet a harmincas évek collegiumi éle­tének , a magyar színművészet vergődésé­nek, az arisztokraták lenézésének s a nép­felfogás éretlenségének rajza egészíti ki. Hogy czime, „és mégis mozog a föld“, minő összefüggésben van a regény tárgyá­val, arra nézve legyen elég annyit mon­danom , hogy a híres mondás Galileitől, a félreértett, üldözött csillagásztól ered, ki először bizonyította tudományosan a föld forgását. Átvéve ezt a mondást a szellemi haladás és körforgás terére, Magyarorszá­got illetőleg ez állítás azt jelenti, hogy a külföldön mindenütt mozdulás észlelhető, csak hazánk művelődési viszonyai nem akar­nak előbbre lépni. Jenei Kálmán működé­sével megkísérli a mozdulatlan országot szellemi forgásba hozni, de gyenge erői megtörnek a vállalat óriási súlya alatt; mind­a mellett avval a kiirthatatlan meg­győződéssel száll sírjába, hogy a megkez­dett mozgalom többé meg nem állhat, az országnak előre kell haladnia; bármint ta­gadják a kishitűek és tudatlanok: „még­is mozog a föld!“ Elsoroltam, mélyen tisztelt közönség, Jókai jelesebb regényeit, kiemeltem eszmé­iket, hátterüket, melyek érdekességüknek első titkait képezik. Most átmegyek nép­szerűségének és nagyságának második eszközére, elbeszélő modorára. Jókai mint elbeszélő és meseszövő példátlanul áll a magyar irodalomban. Úgy látszik, mintha egy benső szükség kényszerítő hatalmának engedne, midőn beszélni kezd, most lan­kadatlan jókedvvel, okoskodás és fontos­kodás nélkül vezeti tovább történeteinek szálait, melyek között képzelődése soha sem lankad, mindig feljebb emelkedik, míg végre a tündérmesék határáig ér, hol megállapodik. Ez elbeszélő folyamatosság ragadja magával föltarthatatlanul olvasóit is, nem tágítunk oldala mellől, szívesen bekalandozzuk vele a képzelete által alko­tott helyeket s csak azt sajnáljuk, hogy egyszer annak is vége van. Jókai regé­nyeinek olvasása közben nem azt kívánjuk, hogy a regénynek minél hamarabb vége legyen, hanem azt, hogy az érzelmes és mu­lattató helyzetek bonyodalma minél tovább tartson. Az elbeszélés terén feltűnő emez előnye a népmesékkel hozza modorát rokon­ságba, melyek szintén csak mesélnek, mindig mesélnek a nélkül, hogy száraz tanítással, mélyreható elemzéssel, tudományt fitogtató boncolgatással, fárasztanák és lankasztanák az olvasók érdeklődését. Úgy kell lenni, hogy Jókai gyermekkorában nagyon sok mesét hallhatott vagy olvashatott s az elbeszélés fáradságot nem ismerő szövését azokból tanulhatta. Sőt bizonyos tekintetben a túlzásra való hajlama is innen szívhatta táplálékát, mert a népmesék hősei előtt nincs semmi fizikai és erkölcsi lehetetlenség, mint Jókai számos regényalakja előtt, s míg a népmesék alakját sokszor tündérek és táltos lovak segítik,meg­szorult hely­zetük válságos perceiben, úgy az ő regé­nyeinek személyein a tündérhez hasonló véletlen beavatkozása lendít gyakran nagyot. S bár képzeletének e tündérjátéka regényeit nem egyszer fosztja meg a való­szerűség színétől, mégis ez a tulajdonsága épen az, melylyel legkönnyebben szívünk­höz férkőzik. Érdekes tudni, hogyan költi meg Jókai regényeit. Ez iránt maga ad tájékozást, mely szerint a legtöbb regénye alkotásánál a befejezés az első, mit elkészít s ehhez keresi a megfelelő bonyodalmat és az érthető kiinduláspontot. Ez első tekintetre igen természetes eljárásnak tetszik s hason­lít ahhoz a szellemi művelethez, melyet a bölcselettanban inductiónak nevezünk s mely abban áll, hogy egy adott készen levő, szemünk előtt a maga befejezett­ségében álló tényhez keressük a kiindulás­pontot, az első indító okot, hogy annak segítségével a tény hiteles magyarázatát adhassuk. Azonban körültekintőbben vizsgál­va a dolgot, nem éppen könnyű feladat így építeni föl a regény szövevényét, mert előre meghatározván a katasztrófát, a legvigyázatosabb eljárást tételezi fel a cselekvény fonalának olyatén szövése, hogy egyetlen egy pont vagy mozzanat se zök­kentse ki kerékvágásából azt a történetet, melynek befejezése már készen él a költő lelkében s melynek szereplő személyei az életviszonyok átalakító behatását csak oly mértékben és irányban fogadhatják el, mely mérték és irány az előre kieszelt befejezés­nek a költői igazságszolgáltatás törvényei szerint megfelel. S ennek a végnek állandó szemmel tartása a költői képzelet megféke­zését követeli, hogy a hőst oly életviszonyok közé ne sodorja, melyek eltéríthetnék a kijelölt végcéltól. Jókainál pedig a képzelet játéka, ide-oda csapongása a fő, minélfogva több esetben megtörténik, hogy regényének főhőse a kifejlettel ellenkező útra téved, a­melyre visszavezetni csak a lélektani igazság szabályainak félretevésével lehetséges. A­mint a regény befejezését megállapította, a tárgygyal való foglalkozás közben folyton jár-kel s benyomásait a nagy természet világából, az emberekkel való érintkezésből és olvasmányaiból művei közé szövi. Sőt annyira beleéli magát egy-egy regénye meséjébe, hogy álmában is avval foglal­kozik, ott is tovább szövi-fonja. Ez szüli a leírás és jellemzés ama közvetetlenségét, melylyel Jókai bennünket elbeszélt történetei igazságáról meggyőzni és megnyugtatni tud. Jókai regényeinek a széptan mértékéhez való alkalmazásánál a legtöbb kifogást személyeinek lélektani hibája ellen teszik. Állítják, hogy emberei anyagi, szellemi és erkölcsi tekintetben valóságos csudák, kik előtt nincs semmi legyőzhetetlen, semmi lehetetlen s kik oly sokfélét s oly alaposan tudnak, hogy annyi tudás egy ember képes­ségét mértéken felül túlhaladja. Nem taga­dom e megrovás igazságát, de rá mentséget találni nem tartom nehéz és sikertelen feladatnak. Jókai maga igen sokat tudó ember, ki előtt tehát a sokféléhez értő egyén eszméje nem csalóda tünemény, hanem öntapasztaláson alapuló meggyőződés. Mint szerény férfiú nemcsak magát tartja a leg­különbözőbb tudományok és foglalkozások elsajátítására kiválasztottnak , hanem mást is, nevezetesen regényeinek személyeit. A sokat tudó, mindenre képes regényhősök prototípusa tehát első­sorban maga az iró­n Jókai. De van a kérdésnek egy másik, nem kevésbbé érdekes oldala is. Magasabb vágya­kat, törekvéseket, nemesebb eszményeket kelteni az olvasóban, minden regénynek egyik legszebb feladata. Ennek megoldását az írók többféleképen eszközük. Egyik az elbeszélés közé iktatott tanításával, fejtegető eljárásával tartja a célt legalaposabban megoldhatónak, a másik nem szól a maga felfogásáról semmit, látszólag teljesen öntudatlanul, regénye meséjének szövésével, személyeinek beszéltetésével s egy bizonyos eszme szol­gálatában való győzelemre, segítésével kelt bennünk okulást, eszközli az igaz és jó eszméjének birtokába jutásunkat. Ez utóbbiak közé tartozik Jókai. Azért alkotja meg oly kiváló, a közönséges életben tanulmányoz­ható emberi jellemek körét túlhaladó tulaj­donságokból hőseit, hogy azoknak bámulatba ejtő testi erejét, csodálatot keltő szellemi képességeit, ámulást szülő erkölcsi szilárd­ságát megkedveljük, követésekre kedvet kapjunk , életünk berendezésében, akaratunk irányzásában példaképeink legyenek. S a­ki Jókai jobb regényeit elmélyedéssel s a lélek és figyelem teljes odaadásával olvasta, az be fogja vallani, hogy olvasás közben nem egyszer támadt vágya oly erőssé, tudóssá és szilárd jelleművé válni, mint a minőnek ő az embert rajzolja. Herceg Ferenc, a jeles és gyors hírnévre vergődött novellista említi, hogy olvasván gyermek­korában Jókaitól „a fekete gyémán­tokat“, annak alakjai első ideáljait képez­nék a férfi és női körből s „férfias minta­képein , — írja tovább — a regényhősei, a­kikhez (erre megesküdtem) hasonlatos akarok lenni az életben“. Ezt a vágyat, törekvést éreztük mindannyian s azért Jókai regé­nyeinek hőseit és hősnőit nem azon a szem­üvegen át kell nézni és vizsgálni, milyen az ember valóban, hanem milyen lehetne összes testi és szellemi erőinek kifejtésével. E mellett sok erős nemzeti érzést is olt ván regényei személyeinek jellemébe, azok mindenek fölött magyarok, h így a feltörekvő nemzeti érzés ápolásában, irányzásában hathatós szerepök van. Mert nem utolsó és megvetendő fárad­ság Jókai műveit a magyaros szokások kincses bányájaként áskálni, fürkészni. Alig van a társadalmi élet bármelyik réte­gének oly jellemző sajátsága, melynek nyo­mait az ő műveiben föl ne találnák. A nép­élet számos érdekes nyilvánulatát, magyar földből, szívből és jellemből fakadó mulato­zásait, babonáit, megrögzött szokásait Jó­kai regényeiből ismerjük meg, számos ezek közül a népjellemről levált, miután az át­alakult korviszonyok a nemzeti vonások eme színes zománczát a nép fiairól letö­rölték. A néplélektan búvárlója bátran ke­zébe foghatja ily célból az ő regényeit s fáradságos kutatását gazdag eredmény fogja jutalmazni. Ha ma megszűnik a hortobágyi élet, ha a marhatenyésztésre használt föld­darab embereivel, karmaival együtt elpusz­tul, eleven képe ott él „A Hortobágy“ ez, a legkisebb részletekre kiterjedő rajzában. S Jókai akkor igazán nagy, mikor motí­vumait magyar földről, magyar viszonyok­ból meríti, mert azokat oly jól ismeri, s oly művészi kézzel ismerteti, hogy szinte felkiáltunk rajzai élethűségének élvezetes olvasásánál. S mindezt a sok szépet, jót, gyönyör­­ködtetőt Jókai a leghamisitatlanabb ma­gyar nyelven, igazán magyarán irta meg s e tulajdonsága egyúttal népszerűsé­gének harmadik eszköze. Nyelve duzzad az erőtől, népies póriasság, új erőltetés nélkül. Népiességének legkiválóbb bizony­sága az a töménytelen közmondás, arany­­igazság, szólásmód és fordulat, mely a nép beszédmodorának­ oly erősen kibélyeg­zett jellemvonását képezi s mely az ő nyel­vébe átültetve annak kiváló egyszerűséget, érthetőséget és kellemes zamatot kölcsönöz. Újítása pedig részben abban áll, hogy 3. közkeletű szóknak beszédjében egészen más értelmet ad, részben abban, hogy a helyes szók és kifejezések mintájára új, másutt sehol nem található és sehol nem olvas­ható kincsekkel gazdagította nyelvünket. E tekintetben az ő nyelve annyira eredeti, hogy idegen nyelvre számos beszédfordu­lata lefordíthatatlan s szóról-szóra lefor­dítva érthetetlen. Vegyük ehhez azt a sok­színűséget, melynél fogva a bibliai kenetes nyelvtől kezdve az érzelem minden skálá­jához simulni képes kifejezéseken át a kedv derítő humor, tréfa, éle és szójáték ha­táráig mindennek kifejezésére alkalmas, akkor fogalmunk lehet Jókai nyelvvilágai­nak életszinéről s felénk szálló bódító illa­táról. Teljesen méltánylandónak tartom Si­­monyi Zsigmond jeles nyelvtudósunk indít­ványát , hogy a jubileumi bizottság szer­­kesztessen egy részletes Jókai-szótárt, mely az ő színekben dús nyelvét azokra nézve is közhasználatúvá és hozzáférhetővé tenné, kik idő vagy más körülmény hijján műveit közvetlenül nem tanulmányozhatják. Mélyen tisztelt közönség! Jókai regény­írói működésének 50 évre terjedő, teljes és kimerítő képét nem adhattam, mert hiszen összes művei majdnem 300 kötetet tesznek ki s ezek közül mellőznöm kellett utolér­hetetlen szépségű és tökéletességű novelláit, figyelmen kívül hagynom rajzait, színmű­veit s elbeszélő és szatirikus költeményeit; csak nagy vonásokkal vázolt képet akar­tam nyújtani annak az írói pályának, mely 50 év alatt meghódította nemzetének szí­vét, elismerésre késztette a művelt kül­föld műbírálóit. Gyönyörrel végeztem mun­kámat, mert Jókai nekem is sok gyönyört okozott, lelkesültséggel, mert bennem is megsokszorozta a tevékenység vágyát. Most csak avval a kívánással végzem szavaimat, hogy a ki nemzete jobbjainak műveivel annyi édes perczet szerzett, ezt az édes érzetet kamatostul kapja vissza a jelen nemzedék szeretetében s az utókor soha meg nem szűnő kegyeletében! KECSKEMÉTI LAPOK JÓKAI VÖRÖSBEGYŰ SZARKÁJA. Irta : Dalotti Ödön. Ezekben a mostani napokban a ben­nünket elkülönítő válaszfalak mind leom­lanak s az egész magyar haza, mint egy­­ szív, egy lélek irányozza figyelmét írt legnagyobb írónkra, Jókaira, pp Azonban, ha az ünnepelt férfiú érdemei „ elismerésének s az iránta érzett érzelemnek lángja összefolyva lobog is fel, mégis azt kell mondanom, hogy az olvasó és író Magyarország két külön táborra oszlik. Az egyik táborba tartoznak, a kik örülnek a nemzet nagy írójának ünnepel­­tetésén s az ünnep fényének emeléséhez érzelmükkel, buzgalmukkal, tevékenysé­gükkel vagy megjelenésükkel járulnak, a másik táborba valók pedig a szeretet és tisztelet szinte aprólékosságig terjengő gondjával gyűjtenek össze. Jókaira, úgy az emberre mint az íróra vonatkozó minden adatot, hogy azt mint anyagot a másik tábor szeretetének őrtüzére rakván, hogy ez által az még fényesebben, még lángolóbban lobogjon. A nemzet elismerésének , hálájának fényes megnyilatkozása eme napjaiban én is beállok a második táborba s előadom Jókaira vonatkozó visszaemlékezésem egy ajándékát. A véletlen úgy akarta, hogy abban a városban töltsem gyermek és ifjúkorom jó részét, a­hol Jókai született. Abban a városban, abba az iskolába jártam, a­melybe Jókai - iskola után, a­melyik utcának sarkán van a Jókai családi­­ház , ott, a Nagy Mihály­ utca hosszán vívtam iskolás pajtásimmal a zsidóiskolás gyerekek ellen a mindennapi kavicsgolyó harcot; ott jártam el, a most már táblával megjelölt születési ház előtt, hiszen az ötödik ház volt a mienk; ott korcsolyáztam a város alatt folyó Kis-Éren, a­melyben a „Fekete Gyémántok“ művésze, Berényi Árpád gyerek­korában hajóit eregeté; ott s látogattam a múzsák hajlékát abban az utcában, a melyben a „Fekete Gyémántok“ gazdag rác kereskedője Csanta uram lakott s az „Arany Ember“ gabonakereskedője Brazovics Anasztáz s később maga az arany ember Timár Mihály s a szép Tímea: nem csoda tehát, ha emlékezetem nem szűköl­ködik Jókai történetek nélkül. * * * Volt Komárom városában egy kedves, mindig jó kedvű, minden jót kedvelő, köz­szeretetnek örvendő férfiú, a kinek ragyogó arcáról, kövér alakjáról csak úgy mosoly­gott le a kedélyesség minden időben s a ki mintaképe volt az igazi jó magyar embernek s táblabirónak. Ennek a mindenki kedves János bácsijának volt egy egész, saját nevéről nevezett utcája, sőt szépen volt földbirtoka is és mégis hiányzott házából az isten áldás. Nem volt gyermeke. Ámde azért még­sem volt hiába az isten áldás, mert úgy segített magán, hogy pártfogóivá lett a múzsa gyermekeinek, a színészek­nek , íróknak. A ki látta mikor a saját színháza karzatáról tapsolta a magyar haza első drámai színészét Rónait, a virágjában levő Tamásit stb. az azonnal tisztában lehetett azzal, hogy ő a magyar művészetnek, művészeknek és íróknak igaz, benső tisztelője. Az volt. (Folytatása a mellékleten.)

Next