Kecskeméti Lapok, 1894 (27. évfolyam, 1-25. szám)
1894-01-07 / 1. szám
187. családi hagyományokkal, az elfogultsággal és az anyagi nyomorral, csakhogy szent czéljukat az irodalomnak emelését keresztülvihessék s az általok megtört közöny résén a boldog jövő napja pillanthasson be. Hősében, Jenői Kálmánban összeolvasztotta Katona József és Kisfaludy Károly életét és küzdelmeit, csak hogy mig Katonát drámai remekének sikertelensége az irodalom terén való tovább küzdéstől elriasztotta, addig Jenőit új erőkifejtésre hajtja s egymás után írja az elkérgesült magyar szíveket meghódító vigjátékait. Az irodalommal való foglalkozását rossz szemmel néző anya kitagadása az anyagi nyomor szélére juttatja ugyan, de evvel keveset törődik, vigjátékbrói jövedelméből s arcképfestéséből teng-letig egy darabig, mig szenvedéseitől megváltja a kora sír. S e képet a harmincas évek collegiumi életének , a magyar színművészet vergődésének, az arisztokraták lenézésének s a népfelfogás éretlenségének rajza egészíti ki. Hogy czime, „és mégis mozog a föld“, minő összefüggésben van a regény tárgyával, arra nézve legyen elég annyit mondanom , hogy a híres mondás Galileitől, a félreértett, üldözött csillagásztól ered, ki először bizonyította tudományosan a föld forgását. Átvéve ezt a mondást a szellemi haladás és körforgás terére, Magyarországot illetőleg ez állítás azt jelenti, hogy a külföldön mindenütt mozdulás észlelhető, csak hazánk művelődési viszonyai nem akarnak előbbre lépni. Jenei Kálmán működésével megkísérli a mozdulatlan országot szellemi forgásba hozni, de gyenge erői megtörnek a vállalat óriási súlya alatt; minda mellett avval a kiirthatatlan meggyőződéssel száll sírjába, hogy a megkezdett mozgalom többé meg nem állhat, az országnak előre kell haladnia; bármint tagadják a kishitűek és tudatlanok: „mégis mozog a föld!“ Elsoroltam, mélyen tisztelt közönség, Jókai jelesebb regényeit, kiemeltem eszméiket, hátterüket, melyek érdekességüknek első titkait képezik. Most átmegyek népszerűségének és nagyságának második eszközére, elbeszélő modorára. Jókai mint elbeszélő és meseszövő példátlanul áll a magyar irodalomban. Úgy látszik, mintha egy benső szükség kényszerítő hatalmának engedne, midőn beszélni kezd, most lankadatlan jókedvvel, okoskodás és fontoskodás nélkül vezeti tovább történeteinek szálait, melyek között képzelődése soha sem lankad, mindig feljebb emelkedik, míg végre a tündérmesék határáig ér, hol megállapodik. Ez elbeszélő folyamatosság ragadja magával föltarthatatlanul olvasóit is, nem tágítunk oldala mellől, szívesen bekalandozzuk vele a képzelete által alkotott helyeket s csak azt sajnáljuk, hogy egyszer annak is vége van. Jókai regényeinek olvasása közben nem azt kívánjuk, hogy a regénynek minél hamarabb vége legyen, hanem azt, hogy az érzelmes és mulattató helyzetek bonyodalma minél tovább tartson. Az elbeszélés terén feltűnő emez előnye a népmesékkel hozza modorát rokonságba, melyek szintén csak mesélnek, mindig mesélnek a nélkül, hogy száraz tanítással, mélyreható elemzéssel, tudományt fitogtató boncolgatással, fárasztanák és lankasztanák az olvasók érdeklődését. Úgy kell lenni, hogy Jókai gyermekkorában nagyon sok mesét hallhatott vagy olvashatott s az elbeszélés fáradságot nem ismerő szövését azokból tanulhatta. Sőt bizonyos tekintetben a túlzásra való hajlama is innen szívhatta táplálékát, mert a népmesék hősei előtt nincs semmi fizikai és erkölcsi lehetetlenség, mint Jókai számos regényalakja előtt, s míg a népmesék alakját sokszor tündérek és táltos lovak segítik,megszorult helyzetük válságos perceiben, úgy az ő regényeinek személyein a tündérhez hasonló véletlen beavatkozása lendít gyakran nagyot. S bár képzeletének e tündérjátéka regényeit nem egyszer fosztja meg a valószerűség színétől, mégis ez a tulajdonsága épen az, melylyel legkönnyebben szívünkhöz férkőzik. Érdekes tudni, hogyan költi meg Jókai regényeit. Ez iránt maga ad tájékozást, mely szerint a legtöbb regénye alkotásánál a befejezés az első, mit elkészít s ehhez keresi a megfelelő bonyodalmat és az érthető kiinduláspontot. Ez első tekintetre igen természetes eljárásnak tetszik s hasonlít ahhoz a szellemi művelethez, melyet a bölcselettanban inductiónak nevezünk s mely abban áll, hogy egy adott készen levő, szemünk előtt a maga befejezettségében álló tényhez keressük a kiinduláspontot, az első indító okot, hogy annak segítségével a tény hiteles magyarázatát adhassuk. Azonban körültekintőbben vizsgálva a dolgot, nem éppen könnyű feladat így építeni föl a regény szövevényét, mert előre meghatározván a katasztrófát, a legvigyázatosabb eljárást tételezi fel a cselekvény fonalának olyatén szövése, hogy egyetlen egy pont vagy mozzanat se zökkentse ki kerékvágásából azt a történetet, melynek befejezése már készen él a költő lelkében s melynek szereplő személyei az életviszonyok átalakító behatását csak oly mértékben és irányban fogadhatják el, mely mérték és irány az előre kieszelt befejezésnek a költői igazságszolgáltatás törvényei szerint megfelel. S ennek a végnek állandó szemmel tartása a költői képzelet megfékezését követeli, hogy a hőst oly életviszonyok közé ne sodorja, melyek eltéríthetnék a kijelölt végcéltól. Jókainál pedig a képzelet játéka, ide-oda csapongása a fő, minélfogva több esetben megtörténik, hogy regényének főhőse a kifejlettel ellenkező útra téved, amelyre visszavezetni csak a lélektani igazság szabályainak félretevésével lehetséges. Amint a regény befejezését megállapította, a tárgygyal való foglalkozás közben folyton jár-kel s benyomásait a nagy természet világából, az emberekkel való érintkezésből és olvasmányaiból művei közé szövi. Sőt annyira beleéli magát egy-egy regénye meséjébe, hogy álmában is avval foglalkozik, ott is tovább szövi-fonja. Ez szüli a leírás és jellemzés ama közvetetlenségét, melylyel Jókai bennünket elbeszélt történetei igazságáról meggyőzni és megnyugtatni tud. Jókai regényeinek a széptan mértékéhez való alkalmazásánál a legtöbb kifogást személyeinek lélektani hibája ellen teszik. Állítják, hogy emberei anyagi, szellemi és erkölcsi tekintetben valóságos csudák, kik előtt nincs semmi legyőzhetetlen, semmi lehetetlen s kik oly sokfélét s oly alaposan tudnak, hogy annyi tudás egy ember képességét mértéken felül túlhaladja. Nem tagadom e megrovás igazságát, de rá mentséget találni nem tartom nehéz és sikertelen feladatnak. Jókai maga igen sokat tudó ember, ki előtt tehát a sokféléhez értő egyén eszméje nem csalóda tünemény, hanem öntapasztaláson alapuló meggyőződés. Mint szerény férfiú nemcsak magát tartja a legkülönbözőbb tudományok és foglalkozások elsajátítására kiválasztottnak , hanem mást is, nevezetesen regényeinek személyeit. A sokat tudó, mindenre képes regényhősök prototípusa tehát elsősorban maga az irón Jókai. De van a kérdésnek egy másik, nem kevésbbé érdekes oldala is. Magasabb vágyakat, törekvéseket, nemesebb eszményeket kelteni az olvasóban, minden regénynek egyik legszebb feladata. Ennek megoldását az írók többféleképen eszközük. Egyik az elbeszélés közé iktatott tanításával, fejtegető eljárásával tartja a célt legalaposabban megoldhatónak, a másik nem szól a maga felfogásáról semmit, látszólag teljesen öntudatlanul, regénye meséjének szövésével, személyeinek beszéltetésével s egy bizonyos eszme szolgálatában való győzelemre, segítésével kelt bennünk okulást, eszközli az igaz és jó eszméjének birtokába jutásunkat. Ez utóbbiak közé tartozik Jókai. Azért alkotja meg oly kiváló, a közönséges életben tanulmányozható emberi jellemek körét túlhaladó tulajdonságokból hőseit, hogy azoknak bámulatba ejtő testi erejét, csodálatot keltő szellemi képességeit, ámulást szülő erkölcsi szilárdságát megkedveljük, követésekre kedvet kapjunk , életünk berendezésében, akaratunk irányzásában példaképeink legyenek. S aki Jókai jobb regényeit elmélyedéssel s a lélek és figyelem teljes odaadásával olvasta, az be fogja vallani, hogy olvasás közben nem egyszer támadt vágya oly erőssé, tudóssá és szilárd jelleművé válni, mint a minőnek ő az embert rajzolja. Herceg Ferenc, a jeles és gyors hírnévre vergődött novellista említi, hogy olvasván gyermekkorában Jókaitól „a fekete gyémántokat“, annak alakjai első ideáljait képeznék a férfi és női körből s „férfias mintaképein , — írja tovább — a regényhősei, akikhez (erre megesküdtem) hasonlatos akarok lenni az életben“. Ezt a vágyat, törekvést éreztük mindannyian s azért Jókai regényeinek hőseit és hősnőit nem azon a szemüvegen át kell nézni és vizsgálni, milyen az ember valóban, hanem milyen lehetne összes testi és szellemi erőinek kifejtésével. E mellett sok erős nemzeti érzést is olt ván regényei személyeinek jellemébe, azok mindenek fölött magyarok, h így a feltörekvő nemzeti érzés ápolásában, irányzásában hathatós szerepök van. Mert nem utolsó és megvetendő fáradság Jókai műveit a magyaros szokások kincses bányájaként áskálni, fürkészni. Alig van a társadalmi élet bármelyik rétegének oly jellemző sajátsága, melynek nyomait az ő műveiben föl ne találnák. A népélet számos érdekes nyilvánulatát, magyar földből, szívből és jellemből fakadó mulatozásait, babonáit, megrögzött szokásait Jókai regényeiből ismerjük meg, számos ezek közül a népjellemről levált, miután az átalakult korviszonyok a nemzeti vonások eme színes zománczát a nép fiairól letörölték. A néplélektan búvárlója bátran kezébe foghatja ily célból az ő regényeit s fáradságos kutatását gazdag eredmény fogja jutalmazni. Ha ma megszűnik a hortobágyi élet, ha a marhatenyésztésre használt földdarab embereivel, karmaival együtt elpusztul, eleven képe ott él „A Hortobágy“ ez, a legkisebb részletekre kiterjedő rajzában. S Jókai akkor igazán nagy, mikor motívumait magyar földről, magyar viszonyokból meríti, mert azokat oly jól ismeri, s oly művészi kézzel ismerteti, hogy szinte felkiáltunk rajzai élethűségének élvezetes olvasásánál. S mindezt a sok szépet, jót, gyönyörködtetőt Jókai a leghamisitatlanabb magyar nyelven, igazán magyarán irta meg s e tulajdonsága egyúttal népszerűségének harmadik eszköze. Nyelve duzzad az erőtől, népies póriasság, új erőltetés nélkül. Népiességének legkiválóbb bizonysága az a töménytelen közmondás, aranyigazság, szólásmód és fordulat, mely a nép beszédmodorának oly erősen kibélyegzett jellemvonását képezi s mely az ő nyelvébe átültetve annak kiváló egyszerűséget, érthetőséget és kellemes zamatot kölcsönöz. Újítása pedig részben abban áll, hogy 3. közkeletű szóknak beszédjében egészen más értelmet ad, részben abban, hogy a helyes szók és kifejezések mintájára új, másutt sehol nem található és sehol nem olvasható kincsekkel gazdagította nyelvünket. E tekintetben az ő nyelve annyira eredeti, hogy idegen nyelvre számos beszédfordulata lefordíthatatlan s szóról-szóra lefordítva érthetetlen. Vegyük ehhez azt a sokszínűséget, melynél fogva a bibliai kenetes nyelvtől kezdve az érzelem minden skálájához simulni képes kifejezéseken át a kedv derítő humor, tréfa, éle és szójáték határáig mindennek kifejezésére alkalmas, akkor fogalmunk lehet Jókai nyelvvilágainak életszinéről s felénk szálló bódító illatáról. Teljesen méltánylandónak tartom Simonyi Zsigmond jeles nyelvtudósunk indítványát , hogy a jubileumi bizottság szerkesztessen egy részletes Jókai-szótárt, mely az ő színekben dús nyelvét azokra nézve is közhasználatúvá és hozzáférhetővé tenné, kik idő vagy más körülmény hijján műveit közvetlenül nem tanulmányozhatják. Mélyen tisztelt közönség! Jókai regényírói működésének 50 évre terjedő, teljes és kimerítő képét nem adhattam, mert hiszen összes művei majdnem 300 kötetet tesznek ki s ezek közül mellőznöm kellett utolérhetetlen szépségű és tökéletességű novelláit, figyelmen kívül hagynom rajzait, színműveit s elbeszélő és szatirikus költeményeit; csak nagy vonásokkal vázolt képet akartam nyújtani annak az írói pályának, mely 50 év alatt meghódította nemzetének szívét, elismerésre késztette a művelt külföld műbírálóit. Gyönyörrel végeztem munkámat, mert Jókai nekem is sok gyönyört okozott, lelkesültséggel, mert bennem is megsokszorozta a tevékenység vágyát. Most csak avval a kívánással végzem szavaimat, hogy a ki nemzete jobbjainak műveivel annyi édes perczet szerzett, ezt az édes érzetet kamatostul kapja vissza a jelen nemzedék szeretetében s az utókor soha meg nem szűnő kegyeletében! KECSKEMÉTI LAPOK JÓKAI VÖRÖSBEGYŰ SZARKÁJA. Irta : Dalotti Ödön. Ezekben a mostani napokban a bennünket elkülönítő válaszfalak mind leomlanak s az egész magyar haza, mint egy szív, egy lélek irányozza figyelmét írt legnagyobb írónkra, Jókaira, pp Azonban, ha az ünnepelt férfiú érdemei „ elismerésének s az iránta érzett érzelemnek lángja összefolyva lobog is fel, mégis azt kell mondanom, hogy az olvasó és író Magyarország két külön táborra oszlik. Az egyik táborba tartoznak, a kik örülnek a nemzet nagy írójának ünnepeltetésén s az ünnep fényének emeléséhez érzelmükkel, buzgalmukkal, tevékenységükkel vagy megjelenésükkel járulnak, a másik táborba valók pedig a szeretet és tisztelet szinte aprólékosságig terjengő gondjával gyűjtenek össze. Jókaira, úgy az emberre mint az íróra vonatkozó minden adatot, hogy azt mint anyagot a másik tábor szeretetének őrtüzére rakván, hogy ez által az még fényesebben, még lángolóbban lobogjon. A nemzet elismerésének , hálájának fényes megnyilatkozása eme napjaiban én is beállok a második táborba s előadom Jókaira vonatkozó visszaemlékezésem egy ajándékát. A véletlen úgy akarta, hogy abban a városban töltsem gyermek és ifjúkorom jó részét, ahol Jókai született. Abban a városban, abba az iskolába jártam, amelybe Jókai - iskola után, amelyik utcának sarkán van a Jókai családiház , ott, a Nagy Mihály utca hosszán vívtam iskolás pajtásimmal a zsidóiskolás gyerekek ellen a mindennapi kavicsgolyó harcot; ott jártam el, a most már táblával megjelölt születési ház előtt, hiszen az ötödik ház volt a mienk; ott korcsolyáztam a város alatt folyó Kis-Éren, amelyben a „Fekete Gyémántok“ művésze, Berényi Árpád gyerekkorában hajóit eregeté; ott s látogattam a múzsák hajlékát abban az utcában, a melyben a „Fekete Gyémántok“ gazdag rác kereskedője Csanta uram lakott s az „Arany Ember“ gabonakereskedője Brazovics Anasztáz s később maga az arany ember Timár Mihály s a szép Tímea: nem csoda tehát, ha emlékezetem nem szűkölködik Jókai történetek nélkül. * * * Volt Komárom városában egy kedves, mindig jó kedvű, minden jót kedvelő, közszeretetnek örvendő férfiú, a kinek ragyogó arcáról, kövér alakjáról csak úgy mosolygott le a kedélyesség minden időben s a ki mintaképe volt az igazi jó magyar embernek s táblabirónak. Ennek a mindenki kedves János bácsijának volt egy egész, saját nevéről nevezett utcája, sőt szépen volt földbirtoka is és mégis hiányzott házából az isten áldás. Nem volt gyermeke. Ámde azért mégsem volt hiába az isten áldás, mert úgy segített magán, hogy pártfogóivá lett a múzsa gyermekeinek, a színészeknek , íróknak. A ki látta mikor a saját színháza karzatáról tapsolta a magyar haza első drámai színészét Rónait, a virágjában levő Tamásit stb. az azonnal tisztában lehetett azzal, hogy ő a magyar művészetnek, művészeknek és íróknak igaz, benső tisztelője. Az volt. (Folytatása a mellékleten.)