Kecskeméti Napló, 1913. november (2. évfolyam, 254-278. szám)
1913-11-01 / 254. szám
254. szám. Kláber-telepen. Őszi verőfényben pirosló felszántott földek, napsütésben élénken zöldelő ugartáblákon keresztül vágtat velünk a közös. A nap már alant jár, mint a fáradt madár sugarait sárga kévékben ontja visszafelé, arannyal önti le az országúti fák lombját, a fák között több targoncakocsi halad lassan a város felé, hordókat visznek megtöltve a hegy levével — szüret ideje van. A vasúti kocsi ablakára is rácsillognak a kacagó napsugarak, csöndes őszi illúziómat csak a másik oldalról becsapódó lokomotívfüst zavarja meg. A látóhatár peremén lassan lebukik a nap, eltűnik a sárga tündöklés, helyébe kék romantika ereszkedik a szemhatárra, a kocsi lámpáit sorban meggyújtják, a vonat most egy kis állomás előtt áll, az állomást rongyos lombú fák ölelik körül, pirosló levelük sűrűn hulldogál, hűvös esti levegő csapódik be az ablakon, a vonat lassan megindul döcögve, rithmikus rázása őszi melódiába ringat, halkan fütyürészek egy operett-darabot: „Hervad az ősz, mint a rózsák ..." Kláber-telepre igyekszünk, ahová meghivást kaptunk egy kedélyes kis szüreti mulatságra s ezzel kapcsolatban magának a telepnek a megtekintésére; ez a telep ugyanis egy darab Mezőkövesd—Kecskemét határában; a telep tulajdonosa évekkel ezelőtt vagy húsz matyó-családot idetelepitett s azok most itt élnek kolóniájukban, híven megőrizve szokásaikat, vizeletüket és eredetiségüket. A vendéglátó házigazda, akit röviden csak Bácsinak fogok nevezni, vár bennünket a kis állomáson, tipikus, nyíltszívű, eredeti jó magyar ember, nyakába ölel bennünket, hogy a lábunk se éri a földet. Kocsira kapaszkodunk, ahányan vagyunk, a két jó ló sietve visz bennünket , körös-körül, amerre a szem ellát, mindenfelé szőlő, szőlő, a jól gondozott tőkék nyílegyenes rendben állanak, kívánatos pirosan mosolyog le a fürt. A rövid kocsiútnak gyorsan vége, gyermekkiabálás hallatszik, a kocsi oldalán, meg a saváglyában egy-egy élettől duzzadó, mosolygó gyermekfej bukkan föl, kissé bátortalanul néznek, majd szemébe kacagnak a vendégnek. Kutyaugatás, megérkeztünk, kölcsönös üdvözlések sablonos bemutatkozások mindkét részről. Meglehetős fokú, de mindenesetre megbocsátandó indiszkrécióval bemutatom az egyes személyeket: a ház asszonya, a kedves néni, jóságos arcú nő, amilyent már csak régi festményekből ismer az ember, a családdal már az út fordulójánál fogad. A legnagyobbik gyermek egy tizenöt éves, fekete hajú, érdekes kék szemű, gödrös arcú szép leány, haját sárga szalaggal kötötte át, úgy néz ki, mint egy sárgaliliom. Az apróság körülugrálva örül, de a puszikák meglehetős szőlőízűek. Beljebb megyünk a házhoz, amely egy parkszerű kert közepén áll, a ház előtt vadszőlő-lugasos verenda, villaszerű, kényelmes falusi ház. A kert egyik részében egy tisztás van, sötéten bólingató fákkal körülvéve; a középen tűz ég, lángja élénk világot vet a körülállók arcára, a tűznél készül a vacsora szenzációja , a zsivány pecsenye, szakácsa Doktor, a család közeli rokona, aki idejött a Kláber-telepi szőlőhegyek közé ügyvédi vizsgára készülni s most szakértő kezekkel forgatta a faparázson a bükkfanyársat; hamarosan körbe telepedünk, mindenkinek kijut az élvezetből forgatni a zsiványpecsenyét. A hússzeletek a nyárson egy-egy hagyma és szallonnaszeletek közé vannak téve s igy süldögél finoman a parázson a zsiványpecsenye. Az este már egészen ráborult a tájra, a hold kiflije a látóhatár fölött gyengén világít, arra kelet felé világos egy kicsikét az ég alja, mintha messze tűz volna — az ottan Kecskemét esti fényében ... A fák között hinta, sorosfa, pázsitos tisztás, nosza lehet hancúrozni a fiatalságnak. Fához támaszkodva bámulok bele a tűzbe, gondolataim most Kecskeméten korzóznak, egyszerre valami búbánatos, fájdalmas, vontatott melódia fogja meg a lelkem, száll, száll, tovaszáll a sirámos ének, mennyi érzés, mennyi bánat, lelke van tán e nótának ! Kérdésemre elmondja a Bácsi, hogy a matyók énekelnek, akik itt a közelben laknak egy nagy, hatalmas pajtaszerű épületben s most, vasárnap este, a ház előtt összegyűlve, dalolnak magukkal hozott népdalokat. Indítványomra a társaság fölkerekedik a tűz mellől és lámpásokkal megyünk a matyókhoz, útközben két lánnyal találkozunk, idegenszerű kiejtéssel csendes jó estét kívánnak, lámpámmal a szemükbe világítok, rokonszenves, kissé nyers arcok, ijedező szemekkel menekülnek. A matyó-telep előtt 25—30 főnyi csoport jöttünkre abbahagyja a nótázást, öltözködésük, modoruk különös, de sajátosan, romlatlanul magyaros, a menyecskék tornyos fejkötőt hordanak, rikító színű, de ízléses ruhákban a lányok, valamennyi ünneplőben, nem egyen a mezőkövesdi kézimunka-művészet remekét látjuk. Bent a telepházban érdekes az élet, a nagy teremszerű helyiségben a fal mellett két oldalról állnak az egyes családi fészkek, az ágy, suba, láda, ruhanemű, minden családnak van egy-egy ilyen fészke s szépen békességben élnek egymás között, odakünn már ing az élet, egy harmonikás valami nótát nyaggat, lányok, legények táncra kerekednek, rezegve, furcsán járják a csárdást. Távozásunk közben, ismét fölhangzik egy honvággyal s mély rezignációval teli nóta. Vacsora időre szép társaság gyűl össze, mindenkit szüreti hangulat fog el, szép szőlő van bőven, leve nemkülönben. A szüretes vacsoráról elmaradhatatlan a juhhúsos kása, hanem az a Doktor készítette, cigánypecsenye is kap elég dicséretet. Már a vacsora is föllendült hangulatban telik el, lánykacagások, pohárcsengések között szellemes viccek röpködnek a levegőben, a Bácsi érces baritonhangon biztat bennünket: „Igyatok fiúk, tegyetek ki a kecskeméti jogászokért!“ S mi megfelelünk, mindig fenekére nézünk a pohárnak. Vacsora után tágas belső szobába megyünk, diskurálgatunk a termésről, meg hogy: „Volt-e erre eső!“ Egy későn érkezett vendég másodmagával jön, egy füstös cigányt fogott Mizsén: „Nosza cigány! Húzd el nekem azt a nótát!...“ Leültetjük s cimbalom mellé s az ügyesen nótákat ver ki belőle. A társaság egyik szellemes hölgytagja társasjátékot ajánl: kapva-kapnak rajta, körbe ülünk s folyik a haragszomrád. Kellemes, tiszta hangulat fog el, szinte szentimentális vagyok, a zsebkendőt a szemben ülő sárgaliliomnak dobom : „Haragszom rád ! Mert te nem vagy gyenge őzike és én nem vagyok mormogó medve, hogy megehetnélek . . . !“ A Bácsi s a Néni nem vesznek részt a játékban, csak néma örömmel nézik s szivükben bizonyára emlékekre— Mintha ágyúdörgés volna — szólt félhangon egyik katonám. A halkan surranó szél átborzongatott... „Ágyúdörgés“ ismételtem magamban. Megrázkódtam a hidegtől és szemem egy kis fényt, derűt keresett. Sehol semmi! . . . Klobuk vára felett azoban gyorsan kelt fel a hold vörös, kísérteties fénnyel árasztva el a romokat . . . Távoli visszhang tompa csattanásként verte vissza a legördült szikla robaját. „Ágyúdörgés“ mormogta ajkam s térdemről felemelkedve belenéztem a mindinkább növekvő szürkület sötét fátyolába. Szemem nem látott semmit, csak a holdfényben ragyogó Klobuk várát. A távolban sejteni lehetett Montenegró égre emelkedő fekete hegyeit, de a képzeletet ez most nem bírta megragadni. Szivemnek minden érzése csak Klobuk vára felé vonzott ! . . . Hirtelen, minden átmenet nélkül a Szlavina brdo és a Vjeli vrh között sűrű köd kezdett felszállni. Mintha csak egy széles folyam folyna el lábaimnál. A távoli visszhang még egyszer tompán visszaverte a leomlott szikla robaját s felizgatott képzeletem visszaszállott a múltba. A távoli grancserevói magaslatokon mintha távoli ágyútűz villanását láttam volna. A felszálló köd helyett a megáradt Trebincska egymást űző szennyes hullámait véltem látni s a rohanó árban feltűntek a 32. gyalogezred ágyút vontató katonái. Hatalmas mellüket vad dühvel pacskolta a a fehéren tajtékozó szennyes hullám. Ám e hősöket nem rettenti meg a bősz elem haragos ostroma. Irtóztató, gigászi küzdelem után egyik ágyú után a másik éri el az innenső partot s még víztől nedvesen s a hidegtől megdermedve vontatják őket a magaslatokra. S egyszerre előttem áll a félelmetes harc minden nagyszerűségével és borzalmával egyetemben. E Szabovina magaslaton két nehéz ágyú irtóztató rombolással támadta meg a kula Azize-t, majd ennek megsemmisítése után Klobuk várának fordult. A sötét éjszakában kísérteties suhogással repültek a nehéz faltörő gránátok, de a kemény sziklavár elszántan dacolt az ostrommal. A távoli hegyek tetején jeltüzek piros lángjai tűntek fel s az arszlán-agicsmoszti hídon hallani véltem a nehéz, lőszeres kocsik tompa dübörgését . . . Klobuk vára megszűnt néma s mozdulatlan rém lenni. A bedőlt falakat csodás gyorsasággal láthatatlan kezek tatarozzák ki s a régi vár előbbi félelmetes, komor épségében áll előttem ! A lővéseken bronz ágyúcsövek kandikálnak ki s a mellvérteken vad tekintetű, barna arcú, csupasz mellű harcosok hosszú csövü puskákkal rajzanak. Lövés után lövés dördül s csakhamar rettenetes ágyutűztől bömböl a visszhang. A tüzérségi harccal támogatott elővéd pedig óvatosan halad Klobuk vára ellen. A császári vadászok zöld tollával ingerkedve játszik az enyhe Bóra lenge fuvallata. Csakhamar kezükben van a zasztrami magaslat s Nagy vezérőrnagy kula Azizietól Kozmácsig terjesztette ki csapatjainak rajvonalát. Néha egy-egy velőtrázó sikoly sikolt bele az éjszakába s aztán újra csak a faltörő gránátok tompa robbanásai hallatszanak. Az ostromló úgy látszik birtokába kerített minden támadásra alkalmas helyet, mert mindenütt dördült az ágyú, ropog a puska, vagy csillog a szurony kísértetiesen fehér fénye. A nehéz ágyúk bőszült táncot járnak a kemény sziklarétegen s kerekeik és fékjeik úgy töredeztek, mint gyönge nádszálak az erős szélben. Vad eső szilaj zápora omlott az ostromlók fejére, de csak rajta előre nem lankadt a harci kedv. Két nap szakadatlan ostroma után még dacosan áll a vár s kemény sziklahomloka elszántan hitt fel újabb küzdelemre. A felkelők ágyútüze azonban megszűnt s úgy tetszett, eljött a végső, elszánt szuronyroham ideje! S a hajnali szürkülettől fedve mámorosan kúsznak előre katonáink. Alacsony sapkájuk, tollas sisakjaik alól egyaránt a harcvágy kemény tüze lángol. Megragadó, fenséges kép! Az ostromló sereg csupa tűz, lelkesedés és erő! A sziklák mögött rémitően gyilkos tüzelés folyik s a nehéz gránátok vad szilajsággal rombolják asasfészek sziklafalait. Úgy rémlik, az ember elrabolta Vulkán földalatti műhelyének minden tüzét s most ennek segítségével akarja lángba borítani ezt az egész, komor, hideg, sziklavilágot. A katonák sűrű csatárláncából egyszerre csak feltűnnek a rohamra induló tisztek. A fényes pengék tündökölve verik vissza a nap hajnali hirdető sugarait. Tekintetük elszánt akarat s a nemes bátorság fényében ragyog. Weinberger hadnagy és Wagner főhadnagy a rohamoszlop élén magasra emelt karddal hatalmas kiáltással hívják fel támadásra embereiket : „Fiuk, előre !“ A lelkes kiáltásra minden szikla megelevenedik s mint egy hatalmas, feltartózhatatlan áradat hömpölyögnek előre a 16- 3. oldal. Kecskeméti Napló