Kelet-Magyarország, 1958. május (15. évfolyam, 102-127. szám)

1958-05-01 / 102. szám

3 H.ELETMAG t­a rorsz­ag IPS?, MÁJUS X, CSÜTÖRTÖK A májusi nap fénye lángra gyújtotta az ifjú szíveket. Ezer­nyi színben úszott a rét, az­­er­dő, az ágon kipattant rügy mel­­lett madár hívta párját. Egy legény, zöld gallyal a kezében, reménységgel a szívében köze­ledett egy kis nádfedeles ház­hoz. S mikor leszúrta a május­­fát, alatta szárnyra kelt válasz­tottja nótája: „Csak egy kislány van a világon...” Felcsendült a nóta dallama, messze szállt a szárazfa hangja. Szívrepesve várta a legény, hogy fény vil­lanjon a szobában. S mikor látta kedvese fényben úszó arcát, aki­nek szólt a muzsika, jóleső ér­zés melengette szívét. Szerette volna csókkal viszonozni a ked­ves mosolyt. Nézte a zenészeket, élvezte a húrok finom rezgését, a dal ritmusát, az első szerenád, az elsú boldog május örömét. Nem tudta, hogy varrnak, akiket nem érdekli az, ami összeköti az egymásra váró szíveket. Sze­relmére, a májusra, a kikeletre, a virágokra gondolt. S másnap megdöbbenve bámult a kokas­­tollas­ őrmesterre. Elfojtott düh­­vel tűrte a pofonokat... Hiába töprengett, hiába keresett önma­gában feleletet. Tanácstalan ma­radt 1910 május reggelén. A májusiéért? A szerenádért? A mosolyért? A boldogságért? Miért kapott ki... ? Csak­ az apja tudta. Az már megszokta az ilyes­mit . 11 Mikor mesélni kezdett édesapja, a deresedő hajú Hege­dűs bácsi, fiának kövér könny­cseppek fénylettek fel az arcán. Sajnálta édesapja keserves éle­­tét, sírt, mert tehetetlennek­ érezte magát, mert olyan jóleső érzés után csattantak arcán a pofonok. Az első májusfa, az első szere­nád, az első pofonok, az első könnycseppek, melyeket mint fel­nőtt hullatott apja ölébe s me­lyekhez édes és keserű emlékek fűzték, végig kísértek életén. Emlékezett ezekre tizennyolcban, mikor katonaszökevényeket se­gített kiszabadítani Nyíregyhá­zán, mikor megszegte az áruló­kat védő hadseregben tett eskü­jét, mikor a nemzetőrök szuro­nyának hegyét bordáival védte ki. Apja a direktórium elnöke volt Kállósemjénben, ő vöröska­tonaként harcolt városunk pere­mén és végig az országban. Ahányszor rohamra indult, ahányszor ellenséggel állt szem­be, tisztán emlékezett az első pofonokra. Május volt, mint ré­gen, mikor szerenádtól volt han­gos az éjjel s­ő híven a foga­dalmához, őrt állt a véres mező­kön, harcolt a fehérterror ellen. S mikor internálták, rendőri fel­ügyelet alá helyezték, mikor az első emlékekre gondolt, meg­sokszorozódott ereje, túljárt ül­dözői, őrzői eszén. Hiába száműzték apjával együtt 1919-ben a drága szülő­faluból, nem tört meg bujkálás közben, nem csüggedt vetetlen ágy hiánya miatt, apja láncra­­verése láttán. Esküt tett, megfogadta apja sírjánál, gyermekei síró­kérő szavai hallatlan: a kínzó gyötrelmeiket egykor letörleszti majd! Érte még sok balsors, kísérték még számta­nszor végig a fő utcán láncra­ verten, de Hegedűs Mihályt megtörni nem tudták. S olykor, ha túl nagy veszélyt vélt, inkább választotta hazája elhagyását, más ország ismeret­lenét, de nem kért alamizsnát, nem szegte meg esküjét... El­fogták, visszahozták a határról, dolgozott idegen bányákban, új­ra, meg újra fogva tartották, megszökött vaskezű emberhaj­csároktól, bujkált nádasban, éhe­zett hetekig, de az első május elseje emlékét nem hagyta el­szállni szívéből. Valahányszor hallott másoktól boldog május­ról, szerenádról, májusfáról be­szélni, összeszorult a szíve. . S jött a május elseje, jöttek érte is. Előbb csak beszélgettek vele, s mikor elmúlt az ünnep, elengedték. Később pincébe dob­ták, véresre verték. 1939. május közeledtével éjszaka rontottak családjára. Vitték feleségét, a hét apró gyermeket is. Kilakol­tatták. A családfőt vitték az őrs­re, a feleségét, gyermekeit az utcán hagyták... Negyvennégyben „sasos" behívót kapott. Nem vonult be. Letartóztatták. A községháza udvarára vitték. Az illemhelyre szuronyos őr kísérte. S az őr várt. Aztán kopogott. S mire felfeszítették az ajtót, csak hűlt helyét találták. Bujkált, amíg el nem jött a szabadság hajnala, amíg meg nem látta az első szovjet katonát. Erzsébet és Sári­­lánya nyom­ban fegyvert fogtak a demokra­tikus hadseregben. Édesapjuk szervezte a pártot, osztotta a földet. Kálmán, a legkisebbik fiú szerenádot adott, május fával kedveskedett szerettének... A gyerekek felnőttek, elke­rültek a szülői háztól. Tíztagú a család s mind a tízen piros könyvet hordanak. Mind a négy fiúnak fegyver van az oldalán, aranycsillag ragyog a vállukon. A négy lány közül 3 már családos s az ő férjük is mind fegyvert visel. S mikor megtudták, hogy a sokat szenvedett édesapát 1956-ban letartóztatták az ellen­­forradalmárok, pár nap múlva 24-en gyűltek össze a gyerekek a szülői háznál. Együtt volt a család, s a férfiak mind egyen­ruhában ... A hű édesanya, aki szó nélkül viselte a nagy család gondját, segítette férje munkáját, csil­­logó szemekkel nézte sokszor gyermekeit, unokáit, s öröm­könnyes arccal simogatta őket. Kálmánt is, a legkisebbet, a piros parolinás főhadnagyot, a délceg legényt, a szerenádozó fiút, a májusfával kedveskedőt. Ő már teheti, nem kérik más­nap szánton, nem csattan pofon az arcán. Hegedűs Mihály boldog, ha gyermekeit látja. Évekig volt pár­titkár, helytállt a nehéz időkben, szervezte a pártot az ellenforradalom után. Most is párttitkár. Boldog, hogy fiai, lányai májusfával, szerenáddal ékesítve tölthetik el a május elsejéket. Boldog, mert most, ezen a napon fiával, lányai fér­jeivel egyenlő rangban, megbe­csülésben, bár hófehér fejjel, mögötte 60 esztendővel, büszkén menetel azok közt, akik fegyvert fogtak e hazáért, s mint mun­kásőr, ő is védi a május elsejét. Nagy Tibor. Ketten ültünk a szobában. Randi bácsi, meg én, ahogy elvo­nult előttünk a fél évszázad. Májust váró délután volt, de az aprószemű ablakon túl, itt, a nyíregyházi Ady Endre utcán még az április kacérkodott a szemetelő esővel. S hogy egyre csak pergett a vízcsepp a rozs­dás csatornán, mi is az időjárás­sal kezdtük. Olyan megszokott, módon, mint ahogy az éppen lenni szokott. Répánszki Bandi bácsi félszemével kémlelt ki az ablakon. Igen, félszemével csu­­pán, mert a másikkal már hiába is akarna látni. Az idő — nyolc­van esztendő — megvámolta a szemevilágát is. Aztán, úgy, ott álltában emlékezni kezdett, öt­ven, ötvenöt év előtti tavaszok képe kelt újból életre és bár a szó már sokszor nehezére esett, az alacsony termetű ember ga­­lambősz fejére az örök tavasz rajzolt babérkoszorút..­­. S ezt Bandi bácsi is érezte. . .Csak az évek múlnak, de Itt, belül megmarad minden ta­vasz... Ez a nyolcvanadik is csakúgy, mint az első, amire em­lékszem ... És Bandi bácsi szeretettel me­lengeti, örökéltű tavasz iit.. Mert minden, tavaszában ott él a ma­radandó. Hosszú évtizedek múl­tán is újra, meg újra rüggyé élednek az emlékek. S ezeket a rügyeket a május elsejék, táp­lálják. Szavaival Nyíregyháza májusi momentumai elevened­nek fel. Kilencszázhárommal kezdi, mert előbb nem is lehet kez­deni. Nem mintha korábban nem lettek volna május elsejék. — Bizony, itt a Nyírségen nem újkeletű a május köszön­tése. De 1903 előtt szó szerint csak a májust köszöntötték. A tanyavilágból ekhós szekereken érkeztek Sóstóra az ünneplőru­­hás parasztemberek, akiknek ez a nap aligha jelentett többet a májusfa dugásánál, meg a sza­lonnasütésnél. De mit is hallott volna még az akkori paraszt a párizsi tömegmajálisokról? És itt megállt egy pillanatra. Gondolkodott, majd az építő­­munkásokkal folytatta. Nemcsak, mert maga is közéjük való volt, de 1903 májusa az ő nevükhöz fűződik. —­ Ez volt az első olyan igazi munkaünnep. Sch­m­idt Miska, Bartha Samu, János öcsém, meg én beszéltünk az építőknek az első májusi nap jelentőségéről és illegálisan meg is tartottuk a munka ünnepét. A Zöldágnál, az Erdei kitérőtől innen gyüle­keztünk egyenként, majd fel­­­­vonulásszerűen vettük az irányt Sóstó felé ... Igen, ez még mind titokban volt. De megk­zdődött egy olyan korszak a Nyírségben, amit soha nem lehet kitörölni a homokvi­lág történelméből. Nyíregyháza munkásságának legjobbjai szom­bat és vasárnap délutánonként, alighogy letették a malteros ka­nalat, otthagyták az olajos szagú műhelyeket, útrakeltek és felke­resték a tanyavilág szétszórt né­pét. Újsággal, könyvekkel a kéz­ben beszéltek az elnyomás elleni küzdelemről, és arról, hogy csak a parasztság és a munkásság együttes összefogása vethet vé­get az úri terrornak. — Furcsálták először a tanya­siak a városi emberek észjárá­sát, de mi nem adtuk fel a re­ményt. Azt akartuk elérni, hogy az ekhós szekerek ne csak sza­­lon­nasütésre hozzák be a pa­rasztembereket, hanem valóban világot lássanak és egy sorban velünk, építőmunkásokkal, emel­jék magasba az öklüket a Hatzel téren.... . S a munka nem volt hiábava­ló. Az 1889-es követelők, akiket akkor szétvert a csendőrkordon, nem vártak sokáig. Egy sorban a városi munkássággal, résztvet­tek a tüntetéseken... És egy évvel később a munká­sok megbízásából Bandi bácsi és társai már ott álltak a városi csendőrkapitány előtt és enge­délyt kértek nyilvános felvo­nulásra. Csak a gyűlést engedé­lyezték. De a tömeg az akkori Hatzel-térről zárt sort alkotva mégis elindult a város felé. Igaz, nem mehettek messze, mert vil­logott a kardpenge s a csendőr­ség megakadályozta a felvonu­lást, de kis csoportokba verődve mellékutakon mégis­­ megtartot­ták, a­ tüntetést. És Sóstó újra a m­unásseregszemle színhelye lett. Bár a csendőrség egész nap cirkált az erdőn, a munkásság mégis ünnepelt. — A legszebb május mégis 1906-ban volt Nyíregyházán. A szokásos Ilaizel-téri beszédet már vörös zászló alatt tartottuk. És az egyre növekvő többezres tömeg ismét elindult a város felé... Még mintha most is hallanám az első dalt­, melyet a május köszöntésére énekelt a nyíregyházi munkásság: Itt ven újra május elseje A levegő dallal van tele Szebb jövőért, áhít a szívünk Hódit a zászlónk, mit viszünk. A második szakot már dú­dolta Bandi bácsi... A felvonulást akkor is szét­verte a csendőrség, de a Hár­mas-domb és Sóstó környéke akkor is várta az ünneplőket. — Igaz, a szétoszlatáskor Já­nos öcsém kezéből kicsavarták a csendőrök a zászlót, mégis olyan boldogok voltunk ... És az évek, a­ többi májusok múlásával el­érkezett a világháború. Szomorú május elsejék következtek ez­után. Ember nem volt, s mi, akik szerencsésebbek voltunk, egy­­egy kocsmában olvastuk a Nép­szava ünnepi sorait. Tizenkilenchez is kedves em­lékek fűzik, amelyek éppen má­jussal kapcsolatosak. Amikor győzött a Tanácsköztársaság és a direktórium átvette a hatal­mat, az 1906-ban elrabolt vörös zászlót megtalálták a városháza padlásán... Tervezték is, hogy az első szabad májust ismét, vö­rös zászló alatt ünnepük. De az ellenforradalom meggátolta ter­vüket, mert a Tiszán­ innen már nem ünnepelhették szabadon május elsejét. Ő ekkor a fővá­ros májusának örömmámorát élte át. És jött Horthy uralma, ami­kor ő is börtönbe került. Szaba­dulása után pedig szegény má­jusok következtek. Csak titok­ban, kiskocsmákban jöhettek össze, s a Hármas-dombon han­gos szó hallott, újból villant a régi kardlap. Majd nagy sokára a Bujtos utcai szakszervezeti székházban tartottak újból „csen­des" ünnepet. És hatvanhat éves korában, negyvenöt tavaszán láthatott is­mét örömmámort. De most már Nyíregyházán! — Már beteges voltam, de részt vettem a Búza­ téri nagy­gyűlésen ... És azóta is — ha teheti — minden május elsején megáll a járda szélén Répánszki Bandi bácsi. Kopott görbebotjúra tá­maszkodva nézi a hullá­mzó so­kaságot, és a zászlók rengete­­gét... Igen, csak az évek múlnak Bandi bácsi! A tavasz, a múl­hatatlan májusok emléke örökké él. (Angyal)

Next