Kelet-Magyarország, 1969. augusztus (26. évfolyam, 176-201. szám)
1969-08-01 / 176. szám
Sorcal Varsó hősei Varsó, az ősi város, Európa kultúrájának egyik teremtő műhelye, a tudományok és művészetek otthona 1939 szeptember 27-én a fasiszta csizmák talpa alá került. A Wehrmacht páncélosai mögött elözönlötték Varsót a „sondergruppék” farkasai, s megkezdődtek a lakosság szörnyű szenvedései. A horogkeresztes banditák 1943 április végén, június elején halomra gyilkolták a gettó lakóit, majd az 1944 augusztus elsején felkelt lakosság ellen folytattak népirtó háborút. A varsóiak hosszú heteken át csodálatos hősiességgel küzdöttek a fasiszták legmodernebb fegyverei ellen a barrikádokon. Kiömlött vérük hozzájárulás volt Lengyelország és Varsó újjászületéséhez. Mégsem kellett volna anynyi vérnek elfolynia és oly iszonyatos pusztulásnak bekövetkeznie. Sajnos, a felkelés időpontját a Londonba telepedett lengyel emigráns kormány határozta meg, anélkül, hogy tervét egybehangolta volna a szovjet 1. belorusz front helyzetének tényleges lehetőségeivel. A kellően elő nem készített küzdelem 1944 október 2-án a fasiszták győzelmével végződött. Hitler parancsára a város lakónegyedeit, ipartelepeit földig lerombolták, lakóit legyilkolták vagy el- Tajtották. Amikor a szovjet hadseregnek és a Szovjetunióban megszervezett lengyel haderőnek 1945 januárjában sikerült a lengyel főváros területére nyomulnia, a hadijelentés ezzel a megrendítő mondattal zárult: „Varsó elpusztult.” A tanulságok világosak: Varsó népe hős volt a felkelésben, a helytállásban, majd hős az újjáépítésben is. Varsó immár nem halott város, sőt előbb, mint valaha. Elbukásának és felemelkedésének története pedig minden nép tanítója. Külpolitikai összefoglalónk is Kiesinger botrányos nyilatkozata • Az olaszok Defregger kiadatását követelik Két botrány robbant ki Nyugat-Németországban és körül, amelyre odafigyel a világközvélemény. Az egyik már hetek óta mindjobban dagad, a másik friss, csütörtöki keltezésű. Az új botrányt egy Kiesinger-nyilatkozat váltotta ki, amelyet a 5-Uhr Blatt című ludwigshafeni lap közölt. Günther Diebonni kormányszóvivő kijelentette ugyan, hogy a kancellár nem adott publikálásra engedélyezett interjút a lapnak , ám az újságban közölt Kiesinger-kitételeket nem cáfolta! Eszerint ugyanis a nyugatnémet kormányfő azt mondta, hogy bár az NPD-ben vannak újnáci erők, a párt egészében azonban „természetesen” nem neonáci! Óriási felháborodást keltett ez a megállapítás világszerte, hiszen mindenki tudja, hogy az NPD igenis újfasiszta párt, amely szinte tételről tételre védelmezi, rehabilitálja és próbálja újra kolportálni a hitleri fasizmus egész ideológiáját. A nyugatnémet szociáldemokrata párt sajtónyilatkozatban szólította fel Kiesingert, határolja el magát az interjútól. (Bár ez csak utólagos szépségtapasz lenne, hiszen a kancellár csakugyan mondta a lapnak, amit az megírt, csupán a közlésre nem adott — állítólag — engedélyt.) Az SPD e nyilatkozatában egyébként le is szögezi: „Az NPD antidemokratikus, új náci, jobboldali párt, dicsőíti a nemzeti szocialista eszméket.” Dehát csakugyan olyan nehéz lenne megkülönböztetést tenni nácizmus és nem nácizmus között csupán azért, mert majdnem negyedszázad eltelt Hitlerék bukása óta? A másik botrány éppenséggel nem erre vall. A Defreggerbotrányra gondolunk, amely most újabb csúcspontjához ért. Egyfelől: az NSZK-ban végleges felmentést akarnak adni a hajdani véres kezű náci katonatisztnek, aki most München segédpüspöke, s akit püspökké akarnak kinevezni. Másfelől: Filetto olasz falu lakossága (itt követte el véres tetteit Defregger a második világháború alatt a papi reverendát öltött egykori hóhér kiadatását kéri Bonntól. A falu lakosainak kérelmét az Aquilai Községi Tanács is támogatja és ez, mint Rómában megállapítják, nagy súlyt ad a kiadatási kérelemnek: az ügy valószínűleg a kormány elé kerül. De milyen kormány elé? Mert az olasz kormányválság immár 26 napja tart, s Rumor kijelölt miniszterelnök még mindig a tárgyalások stádiumában van. Úgy tűnik, a jobboldal el akarja kerülni, hogy a kormányalakítási nehézségek miatt új választások kiírására kerüljön a sor, mert attól tart, hogy az eddiginél is jobban megerősítené az Olasz Kommunista Pártot. A kereszténydemokraták láthatóan belefáradtak a középbal-koalíciós tárgyalásokba és már most önállóan szeretnének kormányt alakítani. Ám megoldása még mindig nincs a válságnak. Szíriai támadás Damaszkusz: A szíriai légierő vadászgépei és vadászbombázói csütörtökön magyar idő szerint 11 órakor támadást intéztek a Hermona-hegyen levő izraeli katonai állások ellen. Damaszkuszban egy katonai szóvivő kijelentette: „az akció válasz volt az ellenséges repülőgépek szerdai támadására, amelynek során sok Szíriai katona megsebesült.” Szihanuk le akar mondani Phnom Penh (MTD: Norodom Szihanuk herceg csütörtökön a kambodzsai nemzetgyűlés előtt kijelentette, hogy le akar mondani államfői tisztségéről, és funkcióit egy „kormányzótanácsra” ruházza át. Közölte ugyanakkor, hogy elfogadta Perm Nouth miniszterelnök lemondását. Szihanuk meg akarja tartani a szocialista népi közösség (szangkum) elnöki tisztségét. Ez a párt Kambodzsa lakosságának 90 százalékát tömöríti soraiba. Szihanuk döntéseit azzal indokolta, hogy Kambodzsa történelmének rendkívül válságos korszakát éli. Ennek okai: — a rendkívüli szárazság, amely az ország rizshozamában egymillió tonnás veszteséget okozott; — az amerikai légierő gépei által leszórt lombtalanító vegyszerek, amelyek 15 000 tonnával csökkentették a gumiültetvények termését; — a politikai válság, amellyel az országnak szembe kel néznie. KELET-MAGYARORSZAG A CSKP KB elnökségének ülése Prága: A CSKP KB elnökségének csütörtöki ülésén Gustáv Husák, a CSKP KB első titkára beszámolt bulgáriai látogatásáról és Kádár Jánossal, az MSZMP KB első titkárával Budapesten folytatott megbeszéléséről. Az elnökség megelégedéssel állapította meg, hogy ezek a megbeszélésekjelentősen hozzájárultak a két baráti országgal és párttal fennálló kapcsolatok megerősítéséhez. Az elnökség elítélte a szocialistaellenes, jobboldali és szovjetellenes erők kísérleteit, amelyek feszültséget próbálnak a társadalomban előidézni és hátráltatják a politikai konszolidáció folyamatát. Meggyőződését fejezte ki az elnökség, hogy a pártszervek, a felelős funkcionáriusok az állami, gazdasági és társadalmi szervek — a lakosság túlnyomó többségének támogatásával — megőrzik a közrendet és biztosítják a nyugodt munkához szükséges feltételeket. VI. Pál pápa Kampalában Kampala (MTI): VI. Pál pápa csütörtökön, magyar idő szerint 13 órakor Kampalába, Uganda fővárosába érkezett. A repülőtéren dobszóval és énekkel több száz Uganda fogadta a 71 éves katolikus egyházfőt, akinek ez nyolcadik külföldi útja. A katolikus egyházfő részt vesz az afrikai püspökök értekezletének záróülésén. Nemzetközi szempontból nagy érdeklődést kelt az a lehetőség, hogy a pápa esetleg közvetít a nigériai polgárháborúban. A pápa különgépén utazó újságírók előtt Giovanni Ebenelli, a Vatikán államtitkárhelyettese elmondotta: VI. Pál a tervek szerint pénteken este találkozik a nigériai szövetségi kormány és Biafra megbízottaival. A pápa — mondotta — hajlandó bármilyen kezdeményezésre a polgárháború befejezése érdekében, és ha szükséges, kész meghosszabbítani ugandai tartózkodását. „Egy hónapig is marad, ha kell” — mondta Mosingor Benelli. 1969. augusztus 1. Ötven éve történt A dicsőséges 133 nap 1919. augusztus 1-én Peidl Gyula vezetésével úgynevezett szakszervezeti kormány lépett a munkáshatalom örökébe és első manifesztumában olyan látszatot iparkodott kelteni, mintha csupán kormányváltozásról lenne szó, nem pedig rendszerváltozásról. Peidl hangsúlyozta: „kishitűségre nincs okunk. Erősen tartjuk a Tisza-frontot”. Hamarosan bebizonyosodott azonban, hogy Peidl, Peyer és Haubrich kormánya a tanácshatalom felszámolására vállalkozott. Mi történt? Miként vált ez lehetségessé? A magyar proletariátus 133 napos uralmának nem volt olyan időszaka, amely ne kényszerült volna szinte erején felüli helytállásra. A győzelmüket biztosítani akaró nyugati imperialisták ismerték a magyar proletárforradalom jelentőségét. Tudták, hogy a Magyar Tanácsköztársaság Marx és Lenin eszméinek zászlóvivője a Duna völgyében, sőt egész Közép-Európában, s végleges győzelmével elősegítené a világforradalom terjedését. Elhatározták, hogy megsemmisítik, s minden eszközt bevetnek ellene. Eszközeik pedig bőven voltak. Blokádjuk elzárta Tanács- Magyarországot az élelmiszerektől, ruházati anyagoktól, gyógyszerektől, az ipar legfontosabb nyers- és segédanyagától. Katonai intézkedéseik 1200 kilométer hosszú arcvonal megvédésére kényszerítették a munkásság színe-javát a csehszlovák, a román, a délszláv és az intervenciós francia csapatok ellen. Ezzel a szakmunkások tízezreit vonták el az üzemekből, a termeléstől. Politikailag támogatták, sőt pénzelték a hatalmukat veszített uralkodó osztályokat, s azok ellenforradalmi szervezeteit, a Bécsben működő Antibolsevista Comitét, a szegedi ellenforradalmi kormányt és az országban lappangó illegális csoportokat. Ez a magyarázata, hogy a klerikális támogatást élvező monarchista tisztek vasutassztrájkot szervezhettek a Dunántúlon és fegyveres lázadást robbanthattak ki Pest megyében és magában a fővárosban is 1919 júniusában. Ellenforradalmi mesterkedéseiknek kedvezett a centrum „irtózása” a forradalmi erőszaktól, az ellenforradalmárok elleni erélyes fellépéstől. Ebben a légkörben Böhm és társai már 1919. május 1-én kapitulációt követeltek, de a munkásosztály május 2-i nemje és az ezt követő győzelmes északi hadjárat óriási sikeres taktikai meghátrálásra kényszerítette őket. Clemenceau azonban, mint tapasztalt imperialista méregkeverő, csalárd ígéretekkel rávette a Forradalmi Kormányzótanácsot az északi hadjárat befejezésére, a felszabadított területek kiürítésére, az általános visszavonulásra. Cserébe a blokád enyhítését, a tiszántúli román megszállás feloldását és a béketárgyalásokon való részvétel jogát ígérte. Ámde valamennyi ígéretét megszegte, a visszavonulás pedig a Vörös Hadsereget és a hátországot egyaránt demoralizálta. Stromfeld, a győztes hadvezér elkeseredetten lemondott, Böhm pedig az ellenforradalom titkos reménységét, Juliert neveztette ki a helyébe. Ez az új vezérkari főnök kezdeményezte azután a július 20-i tiszai offenzívát, de sem kellő támadóerőről, sem kellő mennyiségű hadianyagról és megszervezett trónről nem gondoskodott, ellenben haditervét az ellenség kezére juttatta. Árulása következtében a Vörös Hadsereget 1919 július végére súlyos vereség érte. Súlyos, de nem teljes mértékben végleges. Peyer, Peidl, Haubrich, Böhm éppen az újrakezdés minden lehetőségének megakadályozására hátba támadta a munkáshatalmat. Titkoltárával csop-nn koldult ki az antanttól egy átmeneti szakszervezeti kormány elismerésére. Az ígéret birtokában idehaza kenyeret, ruhát, cipőt, munkát ígértek a kiéhezett és lerongyolódott tömegeknek. Felesküdtek a munkásjogok védelmére, s fogadkoztak, hogy uralmuk esetére az antant leállítja a román előnyomulást és Budapest szabad marad, így aztán a külső nyomás és a belső aknamunka juttatta hatalomra az árulókat. A „szakszervezeti” kormány mindössze 6 napig maradt uralmon, mert a romanők mégiscsak megszállták Pestet, s ez lehetővé tette Friedrich ellenforradalmi puccsát, a fehér uralom hatalomátvételét. Hat nap alatt azonban Peidl miniszterelnök, Peyer belügyminiszter és Haubrich „Budapest város tejhatalmú diktátora” elvégezte a szennyes munkát. Feloszlatták a Vörös Őrséget, lefegyverezték a munkásosz-tályt, szabadon engedték az ellenforradalmárokat és kezdették lecsukni a kommunistákat. Újjáalakult a régi rendőrség, s az egész burzsoá elnyomó gépezet, megsemmisültek a Tanácsköztársaság munkásvédő rendeletei és visszaállt a burzsoá tulajdono rendszer a gazdasági élet minden vonalán. A háztulajdonosok ismét emelhették a lakbéreket, a földbirtokosok ismét kizsákmányolhatták a parasztot, a munkások elveszítették kivívott jogaikat. A „szakszervezeti” kormány kaput nyitott az ellenforradalomnak. „Rettenetes árulás történt” — állapította meg ezután a Komintern kiáltványa. Valóban. A történetmn azonban 1945. április 4-én igazságot tett véglegesen. Földes Mihály ■ 1 ' '■» Választási belharcok az NSZK-ban Különös megegyezést kötöttek egymással a nyugatnémet közvéleménykutató intézetek. Megállapodtak abban, hogy szeptember 28-ig, a nyugatnémet választások napjáig nem hozzák nyilvánosságra kutatásaik eredményét. Csak olyan „megrendelőknek" hajlandók kiadni az eredményt, akik kötelezettséget vállalnak a titoktartásra. Ez a megegyezés — amelybe a jelek szerint a „nagykoalíció" mindkét pártja is beleegyezett — azt mutatja: a kereszténydemokraták és a szociáldemokraták egyaránt „szoros versenyre” számítanak szeptemberben. Úgy tűnik azonban, hogy ez az egyetlen megállapodás, amelyet az ismét választási ellenféllé változó két kormánypárt egymással kötött! A szeptemberi választások előtti „politikai öldöklés” már megkezdődött és számos kérdésben összecsapott a CDU,a CSU és a szociáldemokrácia álláspontja. Ezekben a napokban a legközvetlenebb összeütközés a márka felértékelésével kapcsolatos. A szociáldemokraták támogatják Schiller gazdasági miniszternek azt az álláspontját, hogy még a választások előtt végre kell hajtania a márka felértékelését. E mögött az húzódik meg, hogy a márka felértékelése — amelyet az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország egyaránt kíván —gyorsan és látványosan megjavítaná az NSZK kapcsolatait ezekkel az országokkal. A szociáldemokraták ily módon a választások előtt úgy léphetnének fel, mint az NSZK és a három nyugati nagyhatalom zavartalan viszonyának helyreállítói és ápolói. A CDU/CSU (élén Strauss pénzügyminiszterrel és körével) ugyancsak választási okokból hevesen ellenzi a márka felértékelését. Mindenekelőtt azért, mert a márka árfolyamának ilyetén megváltoztatása olcsóbbá tenné a külföldről érkező mezőgazdasági cikkeket és összeomlással fenyegetné a parasztgazdaságok termelését támogató szubvenciós rendszert. Ez azzal a veszéllyel járna, hogy a CDU/CSU (ezen belül és mindenekelőtt a Strauss „házi hatalmát” jelentő bajor CSU) elvesztené a paraszti szavazatokat. E pillanatban a valószínűség az, hogy a CDU/CSU álláspontja győzedelmeskedik és a választásokig érintetlen marad a márka árfolyama. A második nagy, kulisszák mögötti harc a külpolitikai vonalvezetés árnyalatai körül bontakozott ki. Az „árnyalatok” szót azért kell hangsúlyozni, mert a politika alapvető kérdéseiben nincs lényeges eltérés a két nagy koalíciós párt között. A nyugatnémet külpolitikát az utóbbi időben jelentős vereségek érték. Ilyen volt mindenekelőtt a Hallstein-doktrina összeomlása az arab országok frontján. Közismert, hogy Egyiptommal az élen öt arab ország ismerte el diplomáciailag az NJTK-t A két nagy párt között a harc voltaképpen azért folyik, hogy „kinél marad a Fekete Péter”. Azaz végső soron kit lehet felelőssé tenni a nyugatnémet külpolitika kudarcaiért. Brandt és a szociáldemokraták kétségkívül hajlékonyabb magatartást foglalnak el az úgynevezett „keleti politika” kérdéseiben, mint a nacionalista-revansista érzelmekre erősebben apelláló CDU/CSU. Fő vonaluk ezért az, hogy Brandt „új keleti politikája” a kereszténydemokraták nyomása és szabotázsa miatt nem ért el megfelelő eredményeket. A másik oldal érvei persze készen állnak: a CDU/CSU arra hivatkozik, hogy a külpolitika irányítása Brandt személyében a szociáldemokraták kezében van, tehát ők felelősek mindenért. A közvetlen választási harcon túlmenően e külpolitikai vita legfőbb tanulsága az, hogy az NSZK-ban a Szovjetunióhoz és a kelet-európai országokhoz fűződő kapcsolatok feszültségeinek megoldatlansága vált az első számú és legfontosabb problémává. A gazdasági és külpolitikai kötélhúzás mellett szabályos választási taktikázás is folyik, amelynek középpontjában a választási törvény reformjának vitája áll. A kereszténydemokraták álláspontja e pillanatban az, hogy szükség esetén hajlandók tovább folytatni a „nagykoalíciót”. Ez a „szükség esetén” arra az esetre vonatkozik, ha nem tudják megszerezni az abszolút többséget és olyan kicsiny lesz a különbség a két nagy párt között, hogy a szociáldemokraták nélkül nem tudnak kormányozni. Ugyanakkor azonban Kiesinger és más kereszténydemokrata vezetők céloztak arra, hogy 1973 (tehát a következő választások) után semmiképpen sem hajlandók a nagykoalíció fenntartására. Közben szeretnék megváltoztatni a választási törvényt. A jelenlegi törvény lényegében a szavazatok aránya alapján osztja el a mandátumokat. A tervezett változtatás a többségi elvet vezetné be, hozzávetőlegesen az angol minta szerint. Ez elsöpörné a kis pártokat és egyengetné az utat egy angol típusú kétpárti szisztéma felé. Valószínűnek látszik, hogy ha a kereszténydemokraták netán 51—52 százalékos, tehát abszolút többséget szereznének, akkor nyomban a választások után kierőszakolnák a választási törvény megváltoztatását. A szociáldemokraták egy árnyalattal még gyengébbeknek tűnnek a CDU/CSU-nál. Ezért csak két lehetőség áll előttük. Vagy ismét gyengébb résztvevői lesznek egy „nagykoalíciónak”, vagy pedig — ha a választási eredmények ezt lehetővé teszik — megkísérlik a szabad demokrata párttal (FDP) együtt egy „kiskoalíció” létrehozását. Ehhez azonban arra van szükség, hogy ne idegenítsék el maguktól a szabad demokratákat, így a választási törvény ügyében a szociáldemokraták keze meg van kötve. Szeptemberig a belharcok előreláthatóan folytatódnak, sőt élesednek. A valószínűség azonban az, hogy a dolgok logikája mindkét nagy pártot a jelenlegi, vetélkedéssel átszőtt szövets,-g fenntartása felé sodorja. g. e.