Kelet-Magyarország, 1971. október (28. évfolyam, 231-257. szám)

1971-10-03 / 233. szám

1971. október 3. KELET-MAGYARORSZÁG — VASÁRNAPI MELLÉKLET Népművelő a falun A KULTÚRA, a műveltség a társadalom fontos, produktív erejéhez tartozik, a gazdasági növekedés és a társadalmi haladás egyik alapvető követelménye. Ezért a szocializmus építésének folyamatában annak részeként kell értelmezni a személyiség szocialista formálását, alakítását, a marxista-leninista eszmék meghonosítását a tömegek között. Ez a célkitűzés egyértelmű, világos és összhangban áll a társadalom általános fejlődésének igényével. A megvalósítást azonban több ellentmondás gátolja. Az egyik ilyen ellentmondás: művelődési intézményeink korszerűtlensége. A művelődési otthonok jelentős része a régi népművelési koncepciónak megfelelően épült, kisebb termek nélkül és így szakköri és klubfoglalkozások számára, a népművelés új formáinak meghonosítására alkalmatlanok. A két évvel ezelőtti új besorolás értelmében a falusi művelődési házak fele nem felel meg a korszerű követelményeknek. Ez országos átlag. A másik ellentmondás: a személyi feltételek hiánya. Az ok: a falusi népművelői munkakörök nem vonzóak. Jellemző erre, hogy országosan ma is huszonöt-harminc százalékos a fluktuáció, ennek következtében a képesítési rendeletnek — amely például egyetemi diplomához köti afüggetlenített művelődési ház igazgatói tisztét — nem lehet érvényt szerezni. Két számadat is meggyőzően bizonyítja ezt. Országosan a könyvtárosok több, mint felének, a művelődésiház-igazgatók több, mint kétharmadának nincs megfelelő szakképesítése. Az okokat vizsgálva megállapítható, hogy a népművelők gyakori cserélődésének több reális oka van. Az egyik: a népművelőkkel szemben támasztott követelmény és felelősség nincs arányban anyagi megbecsülésükkel. Átlagfizetésük kevesebb a pedagógusok fizetésénél, nem is beszélve a falura kerülő műszaki, agrár- és orvosértelmiség kereseti lehetőségéről. A másik: a népművelők a társadalmi rangsorolásban igen alacsony szinten helyezkednek el. Kétségtelen, hogy szakmai tekintélyük a megfelelő képesítésük mellett elsősorban azzal nőne meg, ha a falu szellemi életében legalább azt az önállóságát megkaphatnák, mint az iskolaigazgatók, vagy az orvosok a maguk területén. Ez azonban ma még korántsincs így.A harmadik: a népművelők munkaköri kötelességei változatlanul körülhatárolatlanok. Gyakran az irányítószervező munkától kezdve — megfelelő segítőtársak híján — egészen a plakátfestésig terjed a művelődési házak igazgatóinak munkaköre. De vajon reális követelmény-e ez havi kétezer forint körüli fizetésért, ami a pillanatnyi országos átlag? A negyedik: a magasra szabott bevételi tervek a népművelőket gyakran saját igényeikkel szemben is megalkuvásra késztetik. Ebben az esetben egyébként is jelentkezik az a belső ellentmondás : komolyabb bevételt csak nagyobb befektetői, esztétikus, jól felszerelt, korszerű intézményekben tud produkálni egy igazgató. Ezek a feltételek azonban csak nagyon kevés helyen találhatók meg. S végül, ami szintén nem elhanyagolható tényező: a népművelők, falusi letelepedését nem segítik — tisztelet a kivételnek — a helyi szervek a különböző szociális juttatások révén sem. Tény, hogy a falura költöző értelmiségiek közül a népművelők juthatnak legutoljára lakáshoz, ugyanakkor, amikor a többszörös jövedelmi lehetőségekkel rendelkező orvost kész lakással várják a falvak. Még a pedagógusokat megillető lakásépítési kölcsönből is csak elvetve részesülhetnek. A TISZTELETDÍJAS népművelők esetében, ha más csoportosításban és más mértékben is, nagyrészt ugyanilyen problémákkal találkozhatunk. Pedig számuk nem jelentéktelen: országosan a művelődési házak vezetőinek közel kétharmada és a könyvtárosoknak több, mint kétharmada tiszteletdíjért végzi nagyon fontos munkáját. Nem véletlen, hogy a pedagógusok nem szívesen vállalják a tiszteletdíjas népművelő feladatkörét, mert azzal — néhány száz forintos tiszteletdíjért — olyan gondot és felelősséget vesznek a nyakukba, amely meghatározza egyéni, sőt családi életüket is, mivel falun népművelni igazán csak az esti órákban lehet. Ugyanakkor sem erkölcsi, sem anyagi megbecsülést nem kapnak olyan mértékben — ellenszolgáltatásként —, ami egyáltalán vonzóvá tehetné számukra a falusi kulturális munkát. Annak érdekében, hogy a fiatal népművelők és könyvtárosok szívesebben vallják a faluhoz kötődő hivatásukat, változtatni kellene társadalmi helyzetükön, megbecsülésükön. Szükséges lenne számukra olyan kedvezmények bevezetése, amelyeket más értelmiségi kategóriákba tartozók kapnak államunktól falusi munkahelyük elfoglalásakor. TÉNY: a társadalmi és gazdasági fejlődés teremtette új lehetőségek nemcsak az emberrel, hanem annak művelődésével szemben is új követelményeket támasztanak. Az új feladatokat azonban csupán a régi tudás birtokában megoldani már nem lehet. Csak a folyamatos tudásszerzés biztosíthatja, hogy lépést tudjunk tartani a gyors és egyre fokozódó ütemű fejlődéssel. Ehhez azonban megfelelően képzett, munkájukat hivatásnak érző népművelők kellenek. Ez az igény viszont szükségszerűen megköveteli nagyobb erkölcsi és anyagi megbecsülésüket, azt, hogy népművelőnek lenni érdemes legyen. (P) Antalfy István: MUNKÁSSZÁLLÁS VASÁRNAP DÉLUTÁN A fehér falak most is fénylenek, az udvar virágai most is nyílnak, az ablakok is tárva-nyitva, s fehér csomagolópapírnak mintái a polcokon,, idenéznek. Minden olyan, mint más, egyéb napon, de most vasárnap délután van, és ím, e percekben azt találgatom: e szobák emeletes ágyain hétköznap éjszakáin megpihenve miről álmodnak hű lakói, belesóhajtva éji csendbe felriadó vágyaikat s hová tűntek ők, hol vannak e délután csendjén, lakói e tanyának? Pihennek, otthoni dikón talán, vagy a szomszéddal, rokonnal beszélik a világ s maguk sorát... Elmentek mind... hogy néhány óra múlva a rángató vonatra üljenek, s a most üres, magányos kis szobák csendje érkezésükkor dalba kezd. 9. oldal Világhírű festményekkel Lengyel művészek kiállítása Nyíregyházán Megszokott jelensége a megyeszékhely kulturális életének a Móricz Zsigmond Színház emeleti galériájában meghonosodott, műfajilag változatos művészeti tárlat. Évente több tízezren ismerkednek meg olyan művészi alkotásokkal, amelyek a fővárosi kiállítótermek, galériák anyagából adnak ízelítőt. Az új színházi évad látogatóit három lengyel képzőművész 32 reprodukciós alkotása fogadja. A Nyíregyháza és a lengyel Rzeszów között mind színesebbé váló kulturális együttműködés során ismerkedhet meg a szabolcsi közönség a lengyel művészek munkásságával. Előzménye ennek, hogy az elmúlt évben két szabolcsi festőművész — Soltész Albert és Krutilla József — részt vett egy lengyel művésztelep munkájában. A két szabolcsi művész munkáiból kiállítást is rendeztek Rzeszówban. A lengyel reprodukciós kiállítás Adolf Jakubowicz, Nyikifor Krynica és Maria Gabryel Ruzicka munkáiról ad színvonalas és számunkra különösen vonzó képet. A három művész alkotásainak közös vonása, jellemzője a lengyel táj, a hazai föld iránti mélyen gyökerező szeretet és elkötelezettség. Művészi formaviláguk, ábrázoló szenvedélyük, formajegyeik azonban három különböző alkatú művészt állítanak elénk. A naív festészet világhírt megért mestere, a már elhunyt Nyikifor Krynica a naív művészekre jellemző tisztasággal, bensőséggel festett táj, város, falu képei, figurális munkái egy nagy egyéniségről vallanak. Nem hiába állították ki munkáit és vásárolták meg a világ leghíresebb képtárai, múzeumai Londontól Brasiliáig. A világhírű munkák színejavának reprodukciói az akvarell legbecsesebb példányaival ismertetik meg a szabolcsi közönséget. A Rzeszówban élő — több varsói tárlaton is szerepelt — Adolf Jakubowicz ízig-vérig grafikus alkat, a rézkarc egyik leghűségesebb hazai művelője. Témái a lengyel, közelebbről a Szolinai hegyvidékhez kötődnek. Alkotóműhelyének is a természetet tekinti, gyakran keresi fel a Szoknai hegyeket, s örökíti meg a lenyűgözően szép természeti látványt, a természet és az őt átalakító ember munkáját. Egyik legismertebb képe, a Beszkideki falu, amelyért állami díjat is kapott. Korábbi, inkább lírai hangvételű és vonalú képeivel szemben legújabb munkáin expresszív látás és kifejezésmód, izgalom vibrál. Nem elégszik meg a lírai vonalvezetéssel, a képek atmoszféráját, hangulatát átfűtik a művész szubjektív érzései, a kifejezendő tartalomhoz legjobban illő expresszivitás. A lengyel vendégművészek harmadik képviselője egy asszony, Maria Gabryel Rizicka. Tizenkét linómetszettel, erőteljes, markáns munkáival vonja magára a figyelmet. A művész már nem él, de műveit az egyetemes lengyel képzőművészet legjobbjai között tartják számon. Elmélyülten, nagy mai gonddal, realista szemlélettel alkotott. A lengyel művészek reprodukciós tárlatát október 10-ig tekinthetik meg a színházlátogatók. Délután nyitva áll az emeleti galéria az érdeklődő, nem színházba menő közönség előtt is. ADOLF JAKUBOWICZ: BESZKIDEKI FALU. gadta, megbolondult? Aktfotót akar? Szó sincs róla!Ugyan! Ne oda álljon, háttal a napnak, jobb, ha leül, fordítsa balra azt a csodaszép kis profilját, így jobban érvényesül az az ennivaló kis orra, valaki megfésülte, ne féljen, mamzel, húzza fel kissé a szoknyáját, rúzsozza ki a száját, mosolyogjon, lássék, hogy maga a legboldogabb az egész béketáborban, könyököljön a televízióra, így. A szatírpincsi bemutatta egy osztrák újságírónak, ah ja, sehr hüpsch! Az osztrák mellételepedett, jól táplált, rózsaszín, illatos férfi, a kócos tolmácsolt, előre-hátra hintázott, nehezen találta a szavakat, újabb vaku, a csiszolt tükörben egy pillanatra csak a lábak látszottak, rengeteg nadrágos, összegabalyodott láb, behallatszott, hogy valakit keres a felesége Nyírszalókról, a dohányfüst úgy pöffent ki a szájakból, mint a haragos Etnából, először a kaviáros szendvicsek fogytak el, a férfiak közelebb nyomultak, közülük némelyik nyálkás volt és csigaszerűen lassú, az osztrák cigarettával kínálta Wien. Wien nur du allein, bekapcsolták a televíziót. Tánczene gomolygott, kavarodott össze a külső zenebonával, a kócos rátette kezét a szaktámlára, dicsérte a vállát, milyen gömbölyű — ne piszka peti, mert szikra veti! — a szegfűcsokrot vázába kellene állítani, gondolta, s egyszerre szorongani kezdett, hosszú, túl hoszú ideje ül itt, és a dizőzségről még szó sem esett, mit akarnak hát ezek? Talán túlságosan tartózkodó volt, talán túlságosan szűk szavú, valamit valamiért, mindenki saját szerencséjének kovácsa, kovácsa, kovácsa... Hát ez remek! A televízióra siklott, rákönyökölt, kissé betörte a derekát, enyhén szétterpesztette lábát, világos! Ezért esett rá a választás. Énekelt, szépen énekelt, a „Ciao bambino”-t énekelte, ezzel jelentkezett a felvételire is, a zenekar kifogástalan, meg tudta emelni a szakaszvégeket, panaszosan elnyújtani a kiáltást, átélte az egészet, kishíján el is pityeredett, ciao, ciao, te drága, te édes, te aranybogár, nézte a kócost, mennyivel különb Dininél Skodája van, nem, inkább Opelje, vasárnap már kirándulni mennek, esküvő a Bazilikában, nászút Velencébe, ciao, ciao bambino. Körülötte kiterült minden, a komondorok ott hevertek a lába előtt, hűséges kutyaszemüket elragadtatottan ráemelték, a kócos feje együtt járt a taktussal, kékzoknis lába porpamacsokat rugdalt, a szatír-pincsinek kilátszott az elszürkült szemfoga, sehr, sehr hijpsch, suttogta, az osztrák, s a harcsabajszos ismét lefényképezte. Megtapsolták, aztán mindenki magának követelte — egész prima kis riport lesz — talán belefér az esti adásba — van címfotód? — eine echte Sängerin — ach! Szóval dizőz akar lenni? — ő fesztelenül felelgetett, minden kezdet nehéz, azért vannak kivételek, egyik férfitól a másikhoz lépett, drága kis kutyusok. Megpaskolta elragadtatott kis pofájukat, szétosztotta köztük a szegfűcsokrot, randevút adott a kócosnak, ivott vele egy újabb pohár pezsgőt, s félfüllel figyelte, hátha shake következik, akkor azt is bemutatja, egészen ki tud tekeredni, anélkül, hogy az éneklést abbahagyná. Még nem szürkült, de a tükrök már elhomályosodtak, arcán végigfolyt a púder a megrekedt melegtől, a hullaképű levette nyakkendőjét, a noteszek becsukódtak, — csupa gyönyörű emlékkönyv! — kint elalélt, ismét feltámadt a zsibongás, egy arab úr az előre gyártott elemek pavilonját kereste, tangó, tangó, nem akart véget érni, a harcsabajszos eltűnt, ő egyre türelmetlenebbül leste, mi következik. Angolkeringő következett, buta és ragacsos, egészen köréje csavarodott, alig kapott levegőt tőle, a kócos már nemcsak előre-hátra hintázott, alaposan beszívott, ledobok néhány sort, mondta, aztán elviszem a Tulipánba, ismeri? Ő füllentett, kilencig tart a kimenőm. Egy kicsit félt is, hogy lehet így vezetni? Nem mindig azt csinálja az ember, amit szeret, bölcselkedett a kócos, amikor a góré ideküldött, persze, még nem tudtam... mit nem tudott? kérdezte ő és nagyot dobbant a szíve, a kócos morgott, holnap nehéz napom lesz, le kell mennem Sümegre, rohadt egy pálya, s a kezdőkkel kiszúrnak, minden harmadik cikkemet közlik csak, ő szánalmat érzett iránta, szegény fiú, megértő akart lenni, de egyre ott dorombolt benne, mi lehet a dizőzfelvételi eredménye? Egyszerre megcsappant a jókedve. Hirtelen mindaz, ami történt, áttekinthetetlennek látszott, zavarosnak és méltánytalannak, a szatírpincsi eltűnt az osztrákkal, a tévé megátalkodottan az angolkeringőt öklendezte, a kócos ásított, már villanyt kellett volna gyújtani, valami elszorította a torkát. De ekkor végre shake következett, a levegő szikrákkal telt meg, most vagy soha ettől függ minden, a tévé elé lépett, kígyószerűen előre-hátra csavarodott. — Eltakarja a képernyőt! Megtorpant, remegett a lába, kis híján elvágódott, a levegő megritkult, a komondorok szemében sárga fény villant, mind mögéje lesett, aztán már hallotta ő is, hallotta és látta: egy mélyen dekoltált szőke nő énekelt mögötte. Odatámolygott egy székhez, tenyerébe temettearcát. Az a nőstény meg csak sikongatott, rikoltozott, ő kilesett ujjai mögül, a helyiségre ormótlan árnyak ültek, de a szőke engesztelhetetlenül folytatta, a kócos bambán vigyorgott, s mindenki közelebb húzkodta székét. Kérjek egy taxit? A szatír pincsi mosolygott, de valahogy már nem olyan barátságosan, hangja megérdesedett, noha még egyre mosolygott, ez most a legjobb tévé, mondta, prima a hangja, szerencsés kislány maga, hallja. Néhányan kezet fogtak vele, a kócos tántorgott, tulipán, motyogta, majd énekelni kezdett, tulipán, sárga tulipán, az égimeszelő támogatta, egészen jó kis riport lesz, mondta a hullaképű. Tiszta szerencse, hogy nincs naponta vásár, dohogott egy ismerrten, cigarettát mángorolt, Ti kipréselt dohányt a földre szórta, elnyűttnek érezte magát, égett a szeme, akár egy átlumpolt éjszaka után, hirtelen arra gondolt, hogy az egészet csak álmodta, megcsípte magát, de a csípés fájt, s nemcsak a csípés, egyszerre mindene sajogni kezdett. A pavilonban már egészen sötét volt, a tévére nézett, valaki eloltotta, de a képernyőn még egyre ott riszálta magát a nőstény, őt eszelős düh fogta el, kibicsaklott belőle a zokogás, aljas banda! Aljas banda! Miért tették ezt vele? A taxi huszonöt forintba került, anyus lehordta, de amikor a tévét megpillantotta, összecsókolta örömében.