Kelet-Magyarország, 1971. október (28. évfolyam, 231-257. szám)

1971-10-03 / 233. szám

Vasárnapi melléklet Folyamodni ? A vállalati kollektív szerződés, ami a kezembe ke­rült, ihletett szavakkal emlékezik meg a régi dolgo­zók, vagyis a törzsgárda megbecsüléséről. Közli azt is, hogy tizenöt-húszévi munka után bronz-, ezüst-, arany­jelvényt kapnak az arra érdemesek, az aranyjelvény­hez nyomatékul még ezer kemény forintot is. Ez igen, gondolná az ember, itt aztán megbecsülik azokat, akik hűségesek voltak a vállalathoz. Aztán kiderül, egyetlen mondatból, hogy szó sincs megbecsülésről. Pusztán formalitásról — ha máshol is van törzsgárda­­jelvény, akkor miért éppen ennél a vállalatnál ne lenne? Meg egyébként a vállalat vezetőit különöskép­pen nem érdekli, hogy ki, mióta dolgozik a gyárban. A kollektív szerződés szerint ugyanis a törzsgárdatagság­­ra jogosult „megfelelő időben köteles folyamodni a tagságért, s annak megadásáról a vállalat vezetősége, a mozgalmi szervekkel egyetértésben dönt...” „Hát nem gyönyörű”? — mutatott rá erre a pont­ra az a dolgozó, aki a­­ kollektív szerződést —, mint afféle díszpéldányt — elém tárta. Mérgesen és felhá­borodva, s mindjárt hozzátéve: ő bizony a büdös élet­ben nem lesz törzsgárdatag. Mert igaz ugyan, hogy már huszonhat éve ugyanott dolgozik, de folyamodjon az jelvényért, meg az ezer forintért, akinek nincs ön­érzete. Mert micsoda dolog az, ha az embernek ma­gának kell felhívni a főnökök figyelmét a saját ér­demeire? És micsoda megbecsülése az a régi dolgozó­nak, ha az illetőnek magának kell folyamodnia a megbecsülésért? Ha a vállalat vezetői maguk nem tudják, hogy ki a törzsgárdatag és ki nem, akkor ez a megbecsülés formális. Tulajdonképpen azt takarja, hogy nem becsülnek ők senkit, legfeljebb a saját ad­minisztrációs nehézségeiket. Bizony, rejtélyes e kollektív szerződés készítőinek gondolkozása. Sajnos azonban nem egyedülálló. Na­gyon sok olyan vezető van, aki a beosztottjaiban csak „munkaerőt” lát. Egy csavart a gépezetben, amivel nem kell törődni. Legfeljebb akkor, ha valami baj van vele. No, már most, azért ember az ember, hogy megmondja, ha valami baja van. Következtetés: aki nem szól, az nem szorul segítségre, támogatásra, vagy esetleg megnyugtatásra. Aki hallgat, azzal nem kell törődni! Sok ilyen eset van, így derül ki aztán, hogy némely helyen sorra „megbolondulnak” a régi dolgo­zók. Évekig ott dolgoztak, s egyszerre csak kezdik el­hagyni a munkahelyüket. Biztosan más gyárak a hi­básak benne, mert csábítják az embereket. No, per­sze létezik munkáscsábítás is. De létezik az is, hogy némely üzemből, vállalattól valósággal eltaszítják az embereket. Nem törődnek velük. Márpedig az emberi természet olyan, hogy — legalább is a többség —, még akkor sem szívesen tálalja ki a problémáit, ha mások felhívják erre. Ha senki nem kérdezi őket, ha nem veszik észre, hogy valami bajuk van, akkor különösen hallgatnak. És megtalálják a megoldást maguk. Egye­dül, s nem egyszer annak az üzemnek, vállalatnak a rovására, amely magukra hagyta őket. A vándormadarakat védem? Dehogy. Az igazság az, hogy az emberek többsége nem vándormadár; most egyébként is azokról van szó, akik hosszú ideje ugyanazon a munkahelyen dolgoztak, s látszólag hir­telen úgy érzik, hogy elegük volt, másutt jobban bol­dogulnak. A hirtelenség csak látszólagos. Sokszor hosszú éveken át érlelődik a döntés. Ami pedig a ván­dormadarakat illeti: sokukból, különösen a fiatalokból soha nem lett volna az, ha már első munkahelyükön bizalommal, segítőkészséggel, — mondhatnám, — sze­retettel közeledtek volna feléjük. Különböző botrányos ügyek kapcsán gyakran kiderül, hogy az illetőről a munkahelyén semmit nem tudtak. A közvetlen felet­tesek, a munkahelyi kollégák ilyenkor ijedten, sok­szor szinte megdöbbenéssel mondják a televízióka­merák, vagy az újságírók előtt, ha a szóban forgó munkatárs hozzájuk fordul, segítettek volna. Dehát miért kell megvárni, hogy valaki szóljon? Miért kell „folyamodáshoz” kötni az emberekről való gondosko­dást, vagy a törzsgárdatagságot? Micsoda bürokrati­kus, kificamodott gondolkodás ez! Miért nem számol­nak a vezetők például előre azzal, hogy az új embe­reknek egy új munkahelyen szinte törvényszerűen problémái adódnak. Miért nem mennek ők oda hozzá­juk, miért nem ők nyújtanak először kezet? Az új ifjúsági törvény végrehajtási utasításában a kormány elrendelte, hogy az új munkába állókra öt esztendeig a személyzeti, munkaügyi osztályoknak fo­kozott figyelmet kell fordítaniuk. Meg kell kérdezniük a fiatal dolgozókat, hogyan vannak megelégedve, mó­dot kell nyújtani arra, hogy előadják véleményüket javaslatukat, s azokat figyelembe kell venni. Remek rendelkezés ez, s nagyon jó lenne, ha nem válna for­mális kötelezettséggé. Olyanná, mint amilyenné a kiin­­dulópontul említett vállalati kollektív szerződés for­málta a törzsgárdatagságot. Ne kelljen „folyamodni’'. Mindenki kapja meg, ami neki jár, ami megilleti. Már csak azért is, mert az üzemek, vállalatok csak így kaphatják meg dolgozóiktól, amit viszont cseré­ben elvárhatnak tőlük. Pintér István A SZABADSÁG-HÍD A múlt század kilencvenes éveinek elején Budapesten nagyszabású városrendezési terv készült, akkor jelölték ki a pesti Vámház és a bu­dai Gellért tér között fel­építendő dunai híd helyét. Addig csak három híd ívelte át a folyót: az 1849-ben fel­avatott Lánchíd (az angol Clark fivérek alkotása), az 1875-ben elkészült Margit-híd (a párizsi Gouin cég építette) és az egy évvel ezután be­fejezett déli összekötő vasúti híd (Feketeházy János fő­mérnök tervezte, Cail és tár­sa párizsi cég építette). A Vámház téri híd — ké­sőbb Ferenc József hídnak nevezték el — építése 1894- ben kezdődött és jó két év múltán fejeződött be. A ter­vezésre kiírt pályázaton — mint húsz évvel korábban — ismét Feketeházy János el­képzelését fogadták el. A megvalósításban Czekélius Aurél és Nagy Virgil építé­szek működtek közre. Ez a híd volt az első, amely telje­sen a hazai tudomány és munka együttműködésével jött létre. Az akkori tudomá­nyos írások különös jelentő­séget tulajdonítottak annak, hogy míg korábban a látvá­nyos városi hidakon a he­gesztett vasszerkezetet a ter­vezők igyekeztek elrejteni különböző fém és kőburkola­tok alá, az új híd büszkén viselte vashíd jellegét. A híd ívei és a kapuzatok for­máiban egységbe ötvöződött a konstrukció és az esztéti­kum. Az új híd 365 méter hosszú lett, 20 méter 10 centi széles és 6102 tonna vasat foglalt magába. A főtartók mindkét végén 600—600 ton­na nyersvasat helyeztek el. Ez, mint a mérleg két serpe­nyője, egyensúlyban tartja az építményt. Akkoriban még a gyalogos átkelők is vámot fizettek minden hídon. A megnyitás idején jelent meg egy képes­lapban az aktuális vicc: — Egy krajcár a vám — állták útját az egyik sétáló­nak. — Micsoda, én fizessek vámot? Nem vagyok ökör! — — tiltakozott. — Ha az úr ökör volna — mondta tiszte­lettudóan a vámos — akkor többet fizetne. A hidat fél évszázad múl­tán, a második világháború­ban, tüzérségi lövedékek erő­sen megrongálták — 28 he­lyen érte találat — később 1945. január 17-én a Pestről kiszorított náci seregek utó­védei a mintegy 140 méteres középső részt felrobbantot­ták. A főváros felszabadulása után a szovjet hadsereg mű­szaki alakulatai, magyar munkások segítségével, hu­szonöt nap alatt uszályok­a és faoszlopokra épített átke­lőhelyet ácsoltak a híd he­lyén. Tíz hónapig állt ez az ideiglenes híd, majd a Ko­suth-hidat követően a Sza­­badság-híd újjáépítése volt a felszabadulás után a magyar hídépítők második legna­gyobb vállalkozása. Bizonyos átalakításokat, korszerűsíté­seket hajtottak végre rajta, de az eredeti formáját megőriz­ték. Az a több tízezer ember, aki naponta átkel rajta, ta­lán nem is gondol rá, hogy a hídnak is van születésnap­ja. Pedig van: a Szabadság­hid 7­5 éves. SZÜLETÉSNAPJA — Gyere csak, gyere, öcs­­kös! Pont rád van itt most szükség —, mondta a nagy­­bácsi, és kedves vendégként tuszkolta be az érkezőt a szobába. A vendég levette esőkabát­ját, felakasztotta a fogasra és kérdően mosolygott. — Majd abbahagyod te a mosolygást, mindjárt! — je­gyezte meg a nagybácsi. — Ész kell ide öcskös! Nagy munkában vagyok. Segíts! Azzal újsággal, ceruzával a kezében leült a pamlagra. — No, szedd össze magad! Itt az első kérdés: zeneszerző, hat betűből. — Csajkovszkij, — kiáltott fel vidáman az unokaöccs. — Nagyszerű fickó vagy — mondta a nagybácsi és kezd­te írni a betűket a kereszt­­rejtvény kockáiba. Egyszer­­csak fölpillantott: — Nem stimmel. Négy betűvel több, mint ahány kockám van. — Mit számít az? — nyug­tatta meg az öcskös. — Az a fontos, hogy kitaláltuk. Vagy­ ott nem lehet elírás? — Úgy gondolod, hogy rossz a rejtvény szerkesztése? — ráncolta össze a homlokát a nagybácsi, — És ha más zeneszerzővel próbálkoz­nánk? — Kivel mással? — tört ki az unokaöccs, — Na jó, legyen igazad — hagyta rá a nagybácsi, és odarajzolt négy kockát a ke­resztrejtvény széléhez, beírta a fennmaradt négy betűt. — Íme, itt van a következő vízszintes kérdés: folyó, hat betűből. — Volga! — vágta rá az unokaöccs. — Vág az eszed, mint a borotva. Micsoda lexikalitás! De ez meg kevés. Egy kocka üresen maradt. — Egy betű? Hát már az is valami? — bosszankodott az unokaöccs. — Vélemé­nyem szerint, azt is elírták! A bácsi megtörölte gyön­gyöző kopasz fejebúbját, közben számolgatta a kocká­kat. — Na és más folyót nem ismerünk? — Minek azt ismerni? — mordult rá az unokaöccs. — Hát jó... — Ezzel a bá­­csika besatírozta a felesleges kockát. — Hű, de nagyon meleg van itt, — panaszkodott az unokaöccs, és kivette nyaká­ból a csillogó fémszálas nyakkendőt; utána az ingét is levette. — Na lássuk to­vább a függőlegest. Mi a kö­vetkező? — Figyeld! Kémiai elem. — Víz. — De... az első betű nálunk „CS”, mivelhogy Csajkovsz­kijt elfogadtuk. — Akkor legyen csukamáj­olaj. — Eszes fickó vagy öcskös. — A bácsika kezdte írni a betűket. — Eszed az van... Több a kelleténél... De a be­tű. — Miért tesznek fel rossz kérdést a rejtvények. Vagy ezt is elírták? — bosszanko­dott az unokaöccs. — Úgy gondolod, megint tévedtek ? — A bácsika vette a ceruzát és berajzolta a hi­ányzó kockát. — Mi a következő? — Magaslat. Sok-sok betű. — Elbrusz. — Micsoda ész! Csak hogy kevés.­­— Elírás, biztos elírás. — Azt mondod? — Hát nem képzeli, hogy én tévedek? Nézzük csak tovább! — Felvilágosító és huma­nista a tizenkilencedik szá­zadban ! — Mi? Hogyan? — Felvilágosító és huma­nista a... Az unokaöccs lassan öltöz­ködni kezdett. Felvette a zokniját, atléta trikóját, in­gét, mellényét, kabátját és kalocsniját. — Csak nem sértődtél meg, Szálka? Lehetséges, hogy ez is elírás, vagy rosszul fogal­mazott kérdés? — kérlelte szinte könyörögve a nagybá­csi, miközben kikísérte uno­­kaöccsét az előszobába. A vendég szó nélkül vette le a fogasról az esőkabátját, taszított egyet a lábához dör­gölődző macskán, s az ajtó hangtalanul becsapódott mö­götte. Fordította: Siger Imre Andrej Kucsájev: Elsöprő tudás

Next