Kelet-Magyarország, 1975. február (32. évfolyam, 27-50. szám)

1975-02-13 / 37. szám

1973 február 17. irw rr-M AísvAnöT«!^— S Köszöntünk Budapest!­ z ország szíve, a Duna királynője, az egyik legszebb fekvésű euró­pai város , Budapest. Egyik helyen ódon romantikus, másutt modern. Egyik kerülete ipari centrum, a másik kertváros. Itt már világvárosias, amott még kisvárosias. Akik szeretik, azt mondják: így szép, ahogy van. Akik jobban szeretik, azt, hogy Budapestet szebbé kell tenni. Mert minden itt van, ami ezt a vá­rost még szebb metropolissá teheti: a hegyek, a Duna, a partra kiülő házso­rok, sétányok, megbecsült és még elrejtett műemlékei, világhírű kulturális intézményei, é­s lakóinak, az ország minden lakosának jobbító szándéka, cselekvő készsége. Mert harminc éve felszabadult fővárosunk, ma már gyö­nyörű Budapest — mindannyiunké. A A Fő utca egy részlete 1945 ben, a háb­orú utolsó napjaiban A főváros va'n'W’nny­­t­nna-Mdiát lerombolák a fasiszták. Romokban hevert a Szabadság-híd (az akkori Ferenc József-híd) A belváros forgalma a világvárosi És ugyanez a városrész 1975-ben Felépült romjaiból, és az uralkodás szimbólumából a kulturális felemelkedés jelképévé vált a Budai Vár , a Szabadság-híd lett az első újjáépített híd a Dunán, amelyet 1946 augusz­tusában adtak át a forgalomnak Illyés Gyula: Buda,1945. január Hajlongva jönnek hegyi házamig a katonák, van ki letérdel, négykézláb kúszik a havon át, kent ködlő, ősz tengerré válva fől Pest, a világ, mögülem bomba és akna fütyöl, a Hármas-hegy húsz ágyúja kiált. Front közt vagyunk. Lépek föl és alá a balkonon. Bizton vagyok. Körültem a halál a oltalom. Bujdostam s íme várrá vált a házam, mióta rom. Köpök, gondolom, most gyertek utánam, mióta golyó kopog kapumon. Mióta vendég csak olyan jöhet, mint a gránát, amely bevágta tegnap a gyerek­szoba falát. Bevágta! — ülök a kihalt hegyen, élem tovább, vas­ zömmögés méhésze, csöndesen, elrettentő remeteség korát. Fogoly vagyok, — de soha szabadabb sorsom előtt. Meghalhatok, — de nem volt soha rab reménykedőbb. Hetes borostám félig bár fehér, lakzit ülök, nagy nászt naponta, mátkám a veszély, soha ilyen pezsdítő szeretet! Neki köszönöm a fő férfi ját, az örömet, hogy — szállnak bár gyilkos jelek, golyók, nem rettegek, hogy bennem itt, — ha mindent vesztenék — embert lelek, hogy — dongj, világ! — új sorsot ad az ég, minden reggelre bátrabb életet! /

Next