Kelet-Magyarország, 1983. március (40. évfolyam, 50-76. szám)
1983-03-26 / 72. szám
HÉTVÉGI MELLÉKLET ■íózsival való ismeretség -s nem a következőleg zajlott le. Téli hajnalon vizet hordok a Délivasút rommá lőtt teherpályaudvarán át. Két nagy vödör húzza alá karomat. A jobb karom már béna, ettől a nap nap melletti vízhordástól, önrándulás tetejébe még meg is csípte a fagy a jobb kezemet. De drága kincs ez a két vödör víz. Inni kell és főzni kell. Sőt mosdani és mosni is esetleg. Vízvezeték pedig rég nem szuperál ezen a környéken. Villany? Gáz? El is feledtük, hogy volt. Buda ostroma folyik. A végső szakasznál tart. Csak ezt mi, a benne vergődők nem tudjuk. Legföljebb számítgatjuk. Az oroszok már a Sashegy alatt vannak, három utcával odább. A repülőgépeik úgy jelennek meg naponta, akár gyakorlótér fölött berregnének és süvöltöznének veszélytelen. Német vagy magyar elhárítás rég nincs. A Naphegy romhalmaz. A pályaudvar romhalmaz. Most is ropogva ég egyik raktár a túlsó végében. Sínek között csetlek-botlok tova a piszkos, koromlepte lövedéktúrta hóban. Ekkor jön velem szembe Bakó Pál szekerésztizedes. Bakó hatodmagával a mi bérházunkban szállásolódott el. Hatvan lovuk sínylődik a pályaudvaron. A raktárakba zárták ezeket a szerencsétlen állatokat. Minő sorsra? Még a legizgalmasabb e boldogtalan lovakhoz a bomba. Azután pedig a szúrókés és revolvergolyó volna. Mert az legalább gyors halál. Másként a gyötrelmek gyötrelme környékezi meg őket. Éhen-szomjan pusztulnak vagy benne égnek elevenen egy-egy raktárzugban. Már hetek óta szűkölködnek ezek a szegény párák. Most már napok óta sem egy szem takarmányt, sem vizet nem kaptak, így találkozom Bakóval a sínek között. Bakó földim. Odahaza hentes. Tudom, azért jött le a pályaudvarra, hogy egy lónak megadja a kegyelemdöfést. Aztán a húsa javát, máját fölszállítsa az óvóhelynek. Megbecsülhetetlen ember most ez a Bakó Pál. Egy falat hús az életet jelenti itt most akárkinek. Akik legjobban finnyáskodtak előbb, hogy lóhúst nem ízlelnek meg, inkább éhen halnak, most már kidülledő szemmel falják. — Hahó, Pali! Jó reggelt! — Jó reggelt, hadnagy úr! Meg akar embereim ezzel a titulussal a földim. Hallotta, hogy tartalékos tiszti rangom van. Mindig dühbe gurít ezzel. Örülök, hogy elszabotáltam a behívásomat. Nemhogy most itt, ahol a nyilas testvérek házról házra járnak gyilkolni, fosztogatni, igazoltatni, katonaszökevényt vadászni, nagyon dobra vertem katonai rangomat. Éppen mérgesen fogalmazom magamban, hogyan reccsintek rá földimre: — Ne hadnagyurazzon! — de elállítja szavam valami. A reggeli párában néhány lépésre Bakó háta mögött egy lónak körvonalas bukfehér. Csinos jószág. Alig támolyog a kimerültségtől. Félő, hogy a sínek közt elvágódik az árva, hogy az isteni sok szép halálnem közül a fagy végezzen vele. — Ahol ni, Pali! Itt a vágóbarom a kése után szalad. Tudja szegény, hogy még a legjobb, ha megöli őt. — Ahá! — fordul vissza Bakó. — Ez Rózsi. Hová tartasz, te szamár? Itt is csak azt kapod, amit a raktárban. Ott áll Rózsi a csinos lemenyecske, előttünk. Rövideket horkangat, szagolgat felénk, halvány sugarakban fújja a téli párában gyöngülő lélegzetét. És bízóan, könyörgően veti ránk két barna szemét: segítsünk rajta! Bakó, a hentes, borongóan, komoran vonja össze szemöldökét rám. — Hát már ezért is külön istenverése kell érje a mi gazember hadvezetésünket, mi történik ezekkel az állatokkal. Rózsi, a vasderes, a gebévé aszott fiatal kanca, közben lesunyta a nyakát, és nyújtogatja a földnek felém. Persze, kétoldalt ott áll a harvon mellettem a két vödör víz. Bennem valóságos vad viaskodás folyik: föláldozzam-e az egyik vödör vizet a szenvedő állat utolsó gyötrelmes óráinak enyhítésére, és foszszam meg feleségemet és magamat a drága víztől? — Odaadom neki az egyik vödröt! — döntök. De Bakó tiltóan tartja mellemnek tenyerét. — Hát hogy tetszik gon csak! — utalok Rózsira, aki majdnem feldől, ahogy nyakát nyújtogatja a sóvárgott folyadék felé. — Na, várjon — szól erre Bakó. — Majd tartom a tenyerem. Löttyintsen bele a vödörből. Azzal megitatjuk Rózsit, amit így is kilötyögtetne a vödörből hazáig. Megitattuk Rózsit a víz kevés fölöslegéből. És aztán úgy könyvelem el magamban szegényt, mint aki odaveszett sok más társával együtt a pályaudvar gyehennájában. Nem kérdeztem meg Bakót sem később felőle, hogy talán leszúrta-e, és mi is lakmároztunk a Rózsi húsából pörköltet? Lovaik pusztulása után Bakóék parancsot kaptak a távozásra. Bevetették őket a tűzvonalba. Az orosz felszabadítókat megelőző napon egy csöndesebb félórát arra használok, hogy levegőzzem, körülnézzek a ház közvetlen környékén. Vannak afféle felejthetetlen, filmszerűleg részletesen visszapergethető emlékképeink. Ilyen ez. Amint az alkonyatban egy falrésből mászom elő, hogy körülnézzek, a levegő a sugártöréstől valahogy giccsesen rémes. Lángol és lobog a piszkos hó, a bomlonlyukakkal tele fal, a szürke téli ég, a házromok ... Gyönyörű ez és közönséges is. Borzalmas délután befejezése ez a giccsesen gyönyörű alkony. Vannak ki a vasúti kocsisor dőlni? Főzni kell otthon eb- Egyszerre csak az udvar mögül. Jó alakú vasderes, bőr máma, és nem biztos, végében Rózsit, a vasderes, hóka is, karmantyúja is van. holnap ki lehet-e mozdulni hóka, fiatal kancát veszem Azaz fehér csillag fénylik a vízért. A kút is elapadhat észre. Valami szalmaköteget homloka közepén, és a két . De nem bírom nézni, szimatol a havon, és a kiónmellső lába csülke szintén hogyan rimánkodik, figyeltetett krumplihéjat szemerkéli. Lám, élelmesen idefurakodott a bérház oltalmába, nyomorultul elpusztult társai közül. Az ám, de hát most látom, hogy a nyakából vastag sugárban ömlik a vér a hóra. Ugyancsak a farának egyik részén lyuk tátong. Aludt vér száradt benne, így áll ott, és eszi a krumplihajat a téli, csípősödő fagyban. Mégiscsak elérte a végzete szegényt! Elvérzik itt. Nem tudom, vajon ez érzékenyít-e el? Vagy már az általános, elbírhatatlan lelki vigasztalanság, keserűség, testi-lelki leromlottság, életutálat késztet rá, hogy sírás fogjon el, sokat próbált kemény legény létemre? Ott állok és sírok. Agyamban pedig csak ez ismétlődik: — Ó, de kegyetlen, nyomorult, átkozott az élet, és benne az ember! Nyáron, a kánikulában, verejtékezve kutyagolok át a Szabadság-hídon. A púpjánál elakad előttem egy kocsi. Többen, jóakaratú emberek, nekivetemedünk hátulról, és toljuk a kocsit. Amint már ott tart, hogy a bakon a kocsis a szekér fékjét kallantyúzza, le ne rontson a híd púpjának túlsó felén a szekere, mert már felérkeztünk, és közben hálálkodik nekünk a segítségünkért, én rápillantok a lovára. Semmi kétség! A ló az én Rózsim! Ott van a sérülés nyoma a nyakán, ott van a farán is. Nem lehet még egy vasderes, hóka, karmantyús kanca két ilyen ismertető sebhellyel más. Ejnye az irgalmat! Rózsi te, hát átvészelted, átvészeltük mégis a sok borzalmat Mégiscsak szép az Élet! Hagyjuk a csüggedést, az átkot' Tersánszky: Józsi Jenő: Rózsit elsiratom! Radnóti Miklós: Razglednicák . Bulgáriából vastag, vad ágyúszó gurul, a hegygerincre dobban, majd tétováz s torlódik ember, állat, szekér és gondolat, az út nyeritve hőköl, sörényes ég szalad. Te állandó vagy bennem e mozgó zűrzavarban, tudatom mélyén fénylesz örökre mozdulatlan s némán, akár az angyal, ha pusztulást csodál, vagy korhadt fának odván temetkező bogár. II. Kilenc kilométerre innen égnek a kazlak és a házak, s a rétek szélein megülve némán riadt pórok pipáznak. Itt még vizet fodroz a tóra lépő apró pásztorleány s felhőt iszik a vízre ráhajolva a fodros birkanyáj. III. Az ökrök száján véres nyál csorog, az emberek mind véreset vizelnek, a század bűzös, vad csomókban áll. Fölöttünk fú a förtelmes halál. IV. Mellézuhantam, átfordult a teste s feszes volt már, mint húr, ha pattan. Tarkólövés. — így végzed hát te is, — súgtam magamnak, — csak feküdj nyugodtan. Halált virágzik most a türelem. — Der springt noch auf, — hangzott fölöttem. Sárral kevert vér száradt fülemen, lehull. Szépen magyarul , szépen emberül Nyelvhasználat és emberi magatartás Az utóbbi években egyre gyakrabban jut eszembe egy egyetemi élményem. Néhai latin professzorom így kezdte az egyik délutáni előadását: „Rettenetes az, hogyan beszélnek a gyerekeink.” Elmondta, amerre jött, mindenütt az iskolából kiabálva hazatérő vagy a tereken lármázva játszadozó gyerekekkel találkozott, s a beszédjükből, kiabálásukból tisztán csak egy kifejezés volt halható: „Te hülye!” Nem haragudtak egymásra, nem veszekedtek, mégsem tudtak egymáshoz másként szólni. Ma már inkább csak a 9—10 éves labdázó gyerekektől hallja az ember: „Add már a labdát, te hülye! Hová adtad, te hülye? Lődd már rá, te hülye!” — mondatokat. Megritkult ez a kifejezés. De nem azért, mert a nevelésünk elérte már azt, hogy látják a gyerekek a helytelenségét. Hanem azért, mert átvette a helyét egy sereg más, durvább, sértőbb szó, kifejezés. Utazom a vonaton. Négy egymással szemben ülő fiatalember meséli egymásnak a munkahelyi élményeit. Nagyokat nevetnek közben, a térdüket csapkodják jókedvükben, s két mondat között vagy a mondat végén jön az a bizonyos, közösülésre felhívó kifejezés. Mind a négyen olyan hangosan beszélnek, hogy a szakasz minden utasa hallhatja. Végigmegyek a főiskola folyosóján, óráról jönnek ki éppen a hallgatók, és sokan ebédelni indulnak. Két nőhallgató a kijárat előtt befejezi a beszélgetését. Az utolsó mondata az egyiknek ez: „Mondd meg neki, menjen az anyja.........!” Hallom én is, s hallotta még legalább tíz hallgató. Vizsgaidőszak. Fiú- és nőhallgató várja a jóbarátot. „Mit írt be az indexedbe az a véna ... ?” „Közepest.” „Le van.......!” Megint egész környezetük hallotta. Autóbuszon, utcán, munkahelyeken csak úgy röpködnek ezek vagy ezekhez hasonló durva, sikamlós és trágár szavak, kifejezések. Fiúk és leányok, férfiak és nők ajkáról egyformán. Sokan azt vallják, hogy a dühös, az elkeseredett ember így könynyíthet magán. A felsorolt esetekben a trágár szavakat használó nem volt sem dühös, sem elkeseredett. Vajon mit mondtak volna akkor, ha valóban dühösek lettek volna, vagy veszekedtek volna? El tudjuk képzelni, hiszen mindnyájan tanúi lehettünk már utcán, vonaton vagy munkahelyen effélének. A legnagyobb baj az, hogy a durva, trágár stílust a legtöbb ember természetesnek veszi már, mintha ezek a szavak polgárjogot nyertek volna a mindennapi beszédben. Pedig az egyenlő mértékkel szabott demokratikus jogok sem adnak senkinek sem jogot arra, hogy a vonaton, a szórakozóhelyeken, a munkahelyeken, a nyilvánosság előtt, ahol mások is hallják, ezeket a szavakat, kifejezéseket használják. Szűk baráti körben ki-ki úgy beszélhet, ahogy akar, a nyilvánosság előtt azonban nem. Sokan elfelejtik azt, vagy talán nem is tudják, hogy az emberi magatartásnak a nyelvi magatartás, a beszéd szerves része. Aki durva, trágár szavakat használ, akinek mocskos a beszéde, annak alighanem ilyen az érzésvilága, az egész gondolkodásmódja és az emberi magatartása is. Backát László 1983. március 26. . A KM tárlata Vecsési Sándor képei SÁRGA ház SZOLOK BÉKE, OROM