Kelet-Magyarország, 1983. június (40. évfolyam, 128-153. szám)
1983-06-11 / 137. szám
KM HÉTVÉGI melléklet MEGYÉNKBŐL INDULTAK Munkásmozgalmi dokumentumkötetek, korabeli újságok, levéltári anyagok, életrajzi regények lapjainak szereplője, hőse Török János. Amikor most nyíregyháziakat kérdeztem felőle, mégis az volt a válaszuk, nem ismerik, nem hallottak róla. „Énrám Nyíregyházán már kevesen emlékeznek. A velem egykorúak többnyire elmentek, a fiatalok pedig nem is ismerhettek, hiszen most 53 éve, hogy elhagytam a szülővárosomat. Nem szívesen jöttem el, hanem kényszerből, mert ott már nem maradhattam. A munkámat mindig becsülettel végeztem, s ezért ott az éhenhalás, az állandó zaklatás, üldöztetés fenyegetett. De mindig szívesen gondolok ifjúságom színhelyére. Ott mentem át a tűzkeresztségen, ott terjesztettem a röpiratokat, tartottam gyűléseket, hoztam létre a szabolcsi pártszervezeteket. Olyan szálka voltam az ottani hatóságok szemében, hogy munkát nem kaptam. Ígértek mindent: júdáspénzt, zsíros állást, még a feleségemet is meg akarták törni. Mikor aztán végképp rájöttek, hogy én egy javíthatatlan ember vagyok, kiüldöztek a városból. Harmincöt éves voltam akkor .. Életútja dióhéjban. 1895-ben született Nyíregyházán, a Bujtos szélén, a Barzó-féle téglagyárban, ahol az apja munkás volt Szülei és a hat gyerek földes, nedves szobakonyhás lakásban éltek. Nyolc éhes száj és egy kenyérkereső. Már az is ünnepnek számított, ha zsír jutott a gyerekek kenyerére. Török János tízéves korában került a kőművesekhez téglát hordani, 14 éves korában kőművestanuló napi 12—14 órás munkaidővel. „Erre a gyerekkorra mégis szívesen emlékszem vissza, mert a téglagyárat körülvevő vizek, nádasok és ligetek szinte korlátlan lehetőséget nyújtottak a fürdésre, horgászásra, a csónakázásra és a mozgásra . . Szervezett munkások közé kerül, ahová idősebb testvérei vitték, s ahol a beszédtéma rendszerint a kevés bér és a hosszú munkaidő volt. Most hetven éve, 1913-ban lett segéd, s lépett be az építőmunkás szakszervezetbe. Nyíregyházán akkor nem volt munka. Miskolcon indult egy nagyszabású építkezés, ide szegődött. Itt találkozott először az igazi munkásmozgalommal; részt vett az 1914 tavaszán kirobbant sztrájkban, amelynek Rónai Sándor volt a vezetője. Itt járt először kirándulni aszaktársakkal és családjukkal. Itt kezdett először tudatosan politizálni. „Tizenkilenc éves voltam, amikor kitört a háború. Akkor döbbentem rá, hogy milyen kegyetlen dolog, amikor láttam az állomáson, a férjüktől, gyerekeiktől sírva búcsúzó feleségeket és anyákat. És mikor táviratot kaptam hazulról, hogy siessek, ha még látni akarom Imre bátyámat, mert viszik a frontra. De már nem találtam otthon. Engem is behívtak. Gyors kiképzés, aztán katonazene, zöld gallyak, zászlók a vagonokon, utána az orosz front, a tűzvonal. Ismerősök, barátok hullanak mellőlem. Több hetes éjjel-nappali kimerítő harc után a 65. gyalogezred megmaradt katonáival fogságba estem. Az akkori Caricin, a mai Volgográd egy nagy fogolytáborában éltem meg 1918. május elsejét. Dalolva mentünk felvonulni, orosz testvéreinkkel vörös zászlók alatt ünnepeltünk. E napon jelentkeztem a második nemzetközi kommunista ezredbe. Tízhónapos harc, aztán közölték: ha akarjuk, hazamehetünk segíteni a magyar forradalmat, a Tanácsköztársaságot. 19 márciusában tífusszal érkeztem meg Nyíregyházára. Mire kigyógyultam, a megyében megdőlt a proletárhatalom. Elmentem Miskolcra, jelentkeztem a Vörös Hadseregbe. Néhány nap múlva már az északi fronton harcoltam, aztán Szolnok környékén vetettek be minket. Ott ért az összeomlás híre.. Román fogság, majd a Horthy-különítményesek vallató- és kínzótábora. Szökés, négyéves emigráció Csehszlovákiában. 1923 végén jött vissza Nyíregyházára. Aktívan bekapcsolódik a szociáldemokrata párt, az építőmunkás szakszervezet munkájába. Hét esztendőn át a szabolcsi szervezett építőmunkások csoportjának elnöke, a szociáldemokrata párt tiszteletbeli titkára, a szakmaközi bizottság vezetőségi tagja. Sztrájkokat szervez és irányít, pártszervezeteket és szakszervezeti csoportokat alakít szerte a megyében. Kiveszi részét a munkásdalkör és sportmozgalom vezetéséből is. Megszervezi a két világháború közti legnagyobb nyíregyházi tüntetést. 1930. szeptember elsején ezrek és ezrek jöttek a Kossuth térre munkát, kenyeret és szervezkedési szabadságot követelve. „Ezt a napot még kegyetlenebb üldöztetés követte. A béreket leszorították, a mozgalom emberei koldusbér mellett sem kaptak munkát. Számkivetett lettem otthon. Nem volt más választásom, mint fájó szívvel búcsút venni szüleimtől, harcostársaimtól, szülővárosomtól és feljönni Budapestre. Az építőmunkás szakszervezet központjában szívesen fogadtak, munkához juttattak. Itt ismerkedtem meg Apró Antallal, Reszegi Ferenccel, Marosán Györggyel, Rózsa Ferenccel, Rajk Lászlóval, Szakosíts Árpáddal, Somogyi Miklóssal, Brutyó Jánossal és a többiekkel. Szerveztem a mozgalom számára az építőket, részt vettek a sztrájkokban a rövidebb munkaidőért, az emberibb bérért .. Börtön, fogház, feketelista volt a sorsa itt is. 1933-ban már tagja a MÉMOSZ központi vezetőségnek. Hamarosan országos ügyvezető titkárként járja az országot, tartja a gyűléseket vidéken, Pesten. 1944. március 19.: német megszállás, újra letartóztatják, a Sváb-hegyen a magyar elhárítás kínozza, sorsa később Nagykanizsa, az internálótábor. Októberben kalandregénybe illő módon vág át az országon és jut el Nyíregyházára, ahol már készülődnek az új városvezetés megszervezésére, takarítják a városházát, hívják össze a mozgalom régi embereit Visszajönnek a németek. Irány Miskolc, kapcsolat Rónai Sándorral, aztán Budapest, találkozás Kossa Istvánnal, Vas Zoltánnal, Fock Jenővel. 1945. március 11-én már nagygyűlést tartanak az építők a Magyar Színházban. Májusban a sportcsarnokban jönnek össze és ajánlanak fel Budapest újjáépítésére 2 millió túlórának megfelelő bért. Augusztusban a MÉMOSZ első szabad közgyűlésén Török Jánost választják főtitkárnak. Jó hónap múlva magyar delegáció indul Párizsba, a Szakszervezeti Világszövetség alakuló kongresszusára. A küldöttség egyik tagja: Török János. „Ritka nagy élmény volt. Egy szovjet gépen, Moszkván és Berlinen keresztül érkeztünk Párizsba egy hónapra. Sok, a munkanélküliség elől kivándorolni kényszerült embernek mondtam el akkor: nagyon nehéz a helyzetünk idehaza, de mégis boldogok vagyunk, mert szabadok, mert csak rajtunk múlik az új ország felépítése.. Harcos, nehéz, mégis gyönyörű évek következnek. Részt vesz az államosításban, felkészült kádereket adott a vállalatok vezetésére, országgyűlési képviselőnek választják, majd kinevezik az Építésügyi Minisztérium főosztályvezetőjének, ahonnan 65 évesen vonul nyugalomba. Huszonhárom éve pihenhetne, de soha nem tétlen. Az Építők Szakszervezetének alelnöke, a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Országos Választmánya tagja, a Magyar Horgászok Országos Szövetségének díszelnöke, dolgozik a körzeti pártszervezetben. Minden ülésükre eljár, minden előterjesztésről véleményt mond. A Lágymányos egyik lakótelepi bérházának kis szobájában asztalán könyvek. Széchenyi István eszmevilága, a Szép szó antológia, s az Élet és Tudomány legfrissebb száma. Megsárgult képek. Elhunyt feleségéről és hűséges társáról, Ferkó Erzsébetről. A Bujtos egykori kis fürdőháza, amit a szakszervezeti munkások építettek a húszas években. A vitrin is tele emlékekkel, hoszszú és gazdag életének kísérői. Magas hazai és szovjet kitüntetések, amelyekről öszszesen annyit mond: „Talán meg is dolgoztam értük.” Nem hős típus, hanem olyan ember, aki a világ legtermészetesebb dolgának tartja, hogy az volt az életében, ami volt, azt csinálta, amit csinált. Odament, ahová a szíve húzta, a mellé az ügy mellé állt, amit ösztönösen, vagy tudatosan igaznak tartott. Történetek sorát mondja, amit mindenképpen le kell írni korának megbecsüléséül, az utókornak tanulságul. Nyolcvannyolc éves. Mégis úgy él, mint sok fiatalabbtársa. Érdeklik az események, s amennyire tőle telik, alakítja a körülötte levő világot. Betegséget győz le, kirándul, horgászgat. Mi lehet a titka? „Ezt már orvosbarátaim is kérdezték, miután nemrégiben a Velencei-tavon horgászás közben elkapott egy vihar és 14 órát álltam a vízben, s mikor túléltem egy súlyos májgyulladást. Erre csak azt tudom mondani, hogy sok viszontagságon mentem át az életben és az megedzett.” Megírta élete történetét, összeszedte a dokumentumokat, Nyíregyházának adja, hogy jó kezekben tudja azokat. „De csak az építők napja után megyek, mert eddig még mindig ott voltam a nagy pesti majálison és most se szeretnék elmaradni.. Kopka János 1983. június 11. ) Helyet a kisfilmeknek! A közelmúltban több alkalommal beszélgettem — szakmai körben — a kisfilmek hazai sorsáról, a művek jellegéről s forgalmazásuk hatékonyabbá tételének lehetőségeiről. Akik ezeket az alkotásokat készítik, kissé keserűen jegyezték meg, hogy a filmek — noha többnyire fontos társadalmi kérdésekre irányítják a figyelmet — valósággal fuldokolnak a légüres térben, hiszen ritkán jutnak el potenciális közönségükhez. Mindkét megállapítás korrekcióra — pontosításra — szorul. Magam többször meggyőződtem már arról (a Kelet- Magyarország hasábjain közzé is tettem észrevételeimet), hogy a kisfilm is lehet nagyfilm, s esetenként nagyon fontos ideológiai vagy művészi „üzenet”-ként funkcionálhat. Tehát hiszek a műfajban és tehetséges művelőiben. Ugyanakkor egyáltalán nem mondhatjuk, hogy itt van már a Kánaán, mert elég sok tíz-húszperces riport, dokumentum- vagy rövid játékfilm banális, érdektelen, unalmas és egyáltalán nem szól hozzá sorsunk főbb gondjaihoz. (Zárójelben említem meg, lehet vele vitatkozni, de én a nyugtalanítást, a nagyobb és kisebb közösségek konfliktusainak feltárását alapvető kisfilmes kötelességnek tartom.) A forgalmazás eredményei — mármint a kisfilmek megismertetése és népszerűsítése terén — kétségkívül szerények, bár az eredményeket kár lenne bagatellizálni. Lehetetlen pontos statisztikával szolgálni, mivel a kísérőfilmek nézettségéről csak hozzávetőleges adatok állnak rendelkezésre, de a meghonosodott formák között többmillióan látnak olyasfajta műveket, mint a Mi büszke magyarok vagy a Macskaköröm (szándékosan hozom ezt a két példát, ugyanis Magyar József és Szobolits Béla kitűnően sikerült ironikus filmjei kiemelkednek a friss termésből). Hol lehet Magyarországon kisfilmeket megtekinteni? A „nagyfilmek” előtt (ezek az úgynevezett kapcsolt kísérőműsorok). Külön összeállításokban (a magyar rövidfilmművészet legjelentősebb egyéniségeit életpályájuk fő állomásai reprezentálták : bemutatták a mozikban Huszárik Zoltán, Szabó István, Gyarmathy Lívia, Kis József, György István, Csőke József és mások csokorba kötött munkáit). Akciók, sorozatok keretében (a munkásfilmnapokon, nemzeti filmheteken stb.). A politikai oktatásban, továbbképzéseken, alkalmi rendezvényeken, tanintézményekben stb. Ha minden egyes előadást lajstromba vennénk és összeadnánk, ugyancsak tekintélyes lenne a szám. Ilyenformán nincs egészen igaza annak, aki a rövidfilmesek és rövidfilmek mostoha sorsára panaszkodik. _ Mindaz, amit az előző bekezdésben felsoroltam, sok — és mégis kevés. Azért is hozakodtam elő a témával, mert néhány fórumon (ilyen volt a miskolci fesztivál is) már a konkrét program körvonalai kezdtek kirajzolódni a továbblépés lehetőségeit illetően. Reformról ne beszéljünk, fordulat ma vagy holnap még nem várható, anynyi azonban bizonyosnak látszik: a közös akarat és a konstruktív gondolkodás előbb-utóbb a kisfilm státusának javulását eredményezheti. Nyilvánvaló, hogy a hagyományos forgalmazás csatornái már nem alkalmasak további számottevő kisfilmállomány felvételére. Két fő oka van a határok megmerevedésének. A közönség kevéssé igényli a játékfilmek előtti hangulati ráhangolást, vagy ismeretterjesztő-szórakoztató rövidfilmek bemutatását. S ha mégis, nehéz kielégíteni az érdeklődést, hiszen a „nagyfilmek” manapság roppant hosszúak. A kétórás dráma vagy vígjáték nem bír el semmiféle pluszvetítést. Akkor hát mi a teendő? Sokkal egyszerűbb a válasz, mintsem vélhetnénk. A rövidfilmet csak akkor és úgy tehetjük egyetemes filmkultúránk szerves részévé, ha már a kezdetektől fogva felhasználjuk az iskolai munkában. A vizuális műveltség terjesztése egyébként is elképzelhetetlen állandó vetítések nélkül, s ha már „bevonul” a film az általános, közép- és szakiskolák, egyetemek falai közé, kapcsolódhat a tantárgyakhoz, az anyaghoz, illusztrálva és kiegészítve a katedráról kínált ismereteket. Korszerű vetítőhelyekre, technikai apparátusra, megfelelő kópiaállományra kell a majdani „nagyüzemet” alapozni. Ne felejtsük el: a tudomány mérföldes léptekkel halad, tehát időről időre tanácsos ellenőrizni a vászonról terjesztett tények és eredmények korszerűségét. Ami elavult, kiselejtezendő. Címek alapján — ma még sajnos gyakran megesik az ilyesmi — lehetetlen megítélni egy kisfilm eszmeiségét vagy színvonalát. További lehetőségek: az állandó és időleges tanfolyamokat ne rendezzék meg a szervezők jó rövidfilmek nélkül; az úgynevezett társadalmi forgalmazásban kínáljanak gyakrabban az érdeklődőknek tematikus kisfilmsorozatokat; a magyar film és közönsége kapcsolatának erősítésében gondoljanak sűrűbben a nem egész estét betöltő művek alkotóira. Reméljük, eljön majd az az idő, amikor egy-egy rövidfilmről —, amilyen a Mi büszke magyarok és a Macskaköröm — éppúgy illik tudni a tájékozott mozilátogatónak, mint a „nagyfilmértékekről”, mondjuk a Mephisto-ról vagy a Megáll az időről. Veress József A Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Néprajzi Tanszékének tudományos tevékenysége jól ismert a néprajzos szakemberek és a néprajz iránt érdeklődők körében. A közelmúltban — az 1978-ban indított Studia folkloristica et ethnographica című sorozat köteteiként — három néprajzi kismonográfiát jelentetett meg a néprajzi tanszék. A sorozat 6. köteteként látott napvilágot Dám László munkája: Lakóházak a Nyírségben címmel. A szerző, aki másfél évtizedes kutatómunkájának eredményeként ma már a magyar népi építészet egyik legjobb ismerője, folyamatosan tárta fel hazánk keleti területeinek tradicionális építőkultúráját. Sárréti, hajdúsági, zempléni tanulmányai után most a sokszínűen tagolt népi kultúrájú homokvidék, a Nyírség lakóházait mutatja be. A geográfiai adottságok és a paraszti üzemek gazdasági-társadalmi feltételeinek erőterében sorakoztatja fel a régió népi építészetének lokális és általánosítható tanulságait. Ismerteti a hagyományos építőanyagokat, s a hozzájuk társuló építőtechnikákat, leírja a tetőformákat. Nagy figyelmet szentel a népi építkezés munkaszervezeti kérdéseinek, feltárva, hogy milyen szerep jut ebben a munkában a család egyes tagjainak, valamint, hogy miként nyertek fokozatosan teret a szakképzett mesteremberek a falusi építkezésben. Ír a házépítéshez kapcsolódó szokásokról, s számos érdekes elemet tár fel az építőáldozattal kapcsolatban. Legerőteljesebb fejezete a munkának a lakóház alaprajzi és funkcionális tagolódásáról szóló, melyben a legjellemzőbb forma, a soros elrendezésű háromosztatú (szoba, konyha, kamra) lakóháztípus mellett számos alaprajzi változatot mutat be. Részletesen szól a tüzelőberendezésekről, amelyek a lakóház legfontosabb attribútumai a néprajzi kutatás szempontjából. A hazai népi építészeti vizsgálatok számára rendkívül tanulságos a munka záró fejezete, melyben Dám felvázolja a Nyírség házkultúrájának táji tagolódását, s rámutat a kulturális érintkezésre a környező területek — Bihari-síkság, Hajdúság, Erdély, Kárpátalja — házkultúrájával. Rendkívül gazdag a kötet fotó- és rajzdokumentációs anyaga. A sorozat 7. kötete Szalay Emőke és Újváry Zoltán közös munkája (Két fazekasfalu Gömörben), mely a Turócvölgyi Deresk és Lévárt népi agyagművességének bemutatásával tár fel újabb fejezetett a nagymúltú felvidéki fazekasság történetéből. A Szalay—Újváry szerzőpár által bemutatott két falu fazekassága újabb színfolt a gazdag magyar kerámiakutatásban. Különösen nagy érdeme az árucsere-kapcsolatok feltárása: egy vándor fazekaskereskedő útjainak leírásával nem csak az árusítás mikéntjéről és a fazekasok életmódjáról rajzol pontos képet, hanem sok tekintetben kulcsot ad a vándorárusok egész tevékenységének, bizonyos tekintetben az interetnikus kapcsolatok árucsere-vonatkozásainak megértéséhez. Újváry Zoltán hosszú ideje szervezi és irányítja a történeti Gömör néprajzi vizsgálatait. Jelen tanulmánya ezirányú kutatásainak lényeges fejezete. Viga Gyula Néprajzi kismonográfiák