Kelet-Magyarország, 1989. április (46. évfolyam, 77-100. szám)
1989-04-08 / 82. szám
1989. április 8. A költészet nagyja ’89 JÓZSEF ATTILA: Mióta elmentél Mióta elmentél, itt hűvösebb a sajtár, a tej, a balta nyele, puffanva hull a hasított fa le s dermed fehéren, ahogy leesett. A tompa földön öltözik a szél, kapkod s kezei meg-megállanak, leejti kebléről az ágakat, dühödten hull a törékeny levél. Ó, azt hittem már, lágy völgyben vagyok, két melled ér meg észak s dél felől, a hajnal nyílik hajam fürtjeiből s a talpamon az alkonyat ragyog!... Soványan ülök, nézem hogy virítsz, világ kóró virágja, messziség. Kék szirmaidban elhamvad az ég. A nagy szürkület lassan elborít. ADY ENDRE: Intés az őrzőkhöz őrzők, vigyázzatok a strázsán, Csillagszórók az éjszakák, Szentjános-bogarak a kertben, Emlékek elmúlt nyarakon, Flerenc nyarán s összekeverten, Búcsúztató őszi Lidónak Emlékei a hajnali Párás, díszkócos tánci termen, Történt szépek, éltek és voltak, Kik meg nem halhatnak soha, őrzött elevenek és holtak, Szívek távoli mosolya, Reátok néz, aggódva, árván, őrzők, vigyázzatok a strázsán, őrzők, vigyázzatok a strázsán, Az Élet él és élni akar, Nem azért adott annyi szépet, Hogy átvádoljanak most rajta Véres s ostoba feneségek. Oly szomorú embernek lenni S szörnyűek az állat hős igék S a csillagszóró éjszakák Ma sem engedik feledtetni Az ember Szépbe szőtt hitét, S akik még vagytok őrzőn, árván, őrzők, vigyázzatok a strázsán. VÁCI MIHÁLY: Nyugalmas táj Szülőföldem! Nyírség homokja! Peregtél omló halmokon. Ha felvert is a szél, szétszórva szitált le fáradt alkonyon. De jó parasztok magot szórtak, s oltottak lágy vesszőt is ott, s összekulcsolt ujjakként fognak dűlőutak s hús pázsitok, így szétszóródni vágytam én is. Felemelt már sóhajnyi szél is. Szárny nem emelt, súly nem kötött. De kis ágak, gyökerek, magvak, lassan bennem is megfogannak, s nyugalmas tájként zsendülök. BATKÓ JÓZSEF: Jó hazát Czine Mihálynak Földet, föld alá holtat, holt alá deszkát, apró férget, tetejükbe meztelen fejfát és pillantok Istenre: jól van-e. Mormolom a receptet: földet, hegyet és vizet arányosan. Tervezem nevét, zászlaját, bronzkori népét, véreimet. Hó és zúzmarás vér határán, hajnali halál igézetében Jó hazát, csak így, láztalanul, nem hebehurgyán, mégis hittel. Idegszálaival a szél Itt kékül meg a kezed a cintárnvér-arcod itt csattan a földhöz. Nincs másik idő, mely befogadna, másik ország, mely nevét adná: ideköt idegszálaival a szél, pamutszálaival a köd s a végső türelem is ideötvöz. Elsüllyedt szekértengelyek forgatják ezt a földet tavaszba, nyárba. A szőlőkarókkal kivert hegy: Szent István ittmaradt koronája. Hallgasd, a tolongó úri zaj: csikónyerítés, patadobaj. S a cseréptányérok repedése, mint a csontoké. Ezer esztendő törik szét velük: Hunyadi László nyakszirtje, válla — Futhatsz a szeplőtelen Notre Dame elé, vonagló sátán-torkaiból is az ömlik, az a szennylé, földed nyomorúsága. Mint húsban vándorló szilánkot, hordod magadban romjait, s ha már sebesülésed ideköt, ideköt gyógyulásod is. Feküdj bele a sáriba, korona-rücskös tüske-ágyba, nevess vagy vicsorogj — ölelni másutt is ölelhetsz, de ölni csak itt maradt jogod. MESTER ATTILA: Ady két kuruca (Váci Mihálynak) Menténk kifoszlott, vedlik bársonyáról a sujtás, csizmánk a kutya rágja, nyergeljünk, Eszi pajtás. Kisurunk bronzba öntve galambok ülnek a vállán, karját az égre tárja magasztaltan is árván. Szívünknek pirosából koszorúján a pólya, ki rendel ünnepet néki? szavakkal ki aranyozza? Híveink messzire járnak, szél se ér lovuk nyomába, induljunk Esze pajtás, lelkünk az Isten látja. Akartunk mi itt szépet, volt kardunk, hetyke flintánk, jön a tél, havazik ránk, jön a tél, havazik ránk. Nagy Lajos: Nike (szoborterv). 11 II Kelata Magyarország HÉTVÉGI MELLÉKLETE Irodalmi hírlevél a magyar líra és a nemzet sorsközösségéről „Szükséges, hogy versírassék, különben meggörbülni a világ gyémánt-tengelye.” (József Attila) A magyar irodalom legtermészetesebb, egy pillanatig sem vitatható ténye, hogy a költészet napja csakis április 11-én lehet. Hiszen ez a nap József Attila születésnapja. És az sem lényeges, hogy ebben az évben nincs kerek évforduló — ez a nyolcvannegyedik —, hiszen 1937, — vagyis a költő halála — óta József Attila kortalan és halhatatlan. Költészete tehát örök, mint Horatius, vagy Petőfi lírája, mint a tisztesség, vagy a szeretet érzése. Verset az ember azóta ír, mióta emibervoltára eszmélt, s addig fog írni, míg meg nem görbül „a világ gyémánttengelye”. De akkor már emiber sem lesz, aki írhatna. A magyar költészet szinte a megjelenésétől kezdve szorosan összefonódott a nemzet történelmével, ezért is nevezik lét-költészetnek. Vezető műfaji szerepét tehát önmagának köszönheti: törődött a nemzettel és ■— ebből vitathatatlanul következik — a nemzet is törődött vele. Szerette és odafigyelt rá. A magyar költészet összekötötte sorsát a néppel, együtt örült a nemzet emelkedésének: „Most Pannónia is ontja a szép dalokat” (Janus Pannonius, 15. század). Megénekelte a feldarabolt ország keserves sorsát, s a költő megalázó helyzete a nép keservét is kifejezte: „Engemet kergetnek az kevély németök, ... Engem környülvettek az pogány törökök... Engem elúntattak az magyari urak.” (Bornemissza Péter, 16. század.) A magyar költészet nyílt szemérmességgel vállalta a haza szeretetét, nem szégyellve „édes hazának” nevezni ezt az országot: „Ó, én édes hazám, te jó Magyarország” (Balassi Bálint, 16. század). Elsiratta vereségeinket, biztatott a kétségbeesésben. Felmutatta a vesztett csaták hőseinek erkölcsi nagyságát, s igyekezett visszaadni a nemzet önbecsülését: „ .. Egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalóak .. ” (Zrínyi Miklós, 17. század). Megszabta a mindenkori hazafiúi kötelességet: „Emeld nemzetedet, ez legyen törvényed” (Bessenyei György); s a tevékenységek helyes sorrendjét: „A haza minden előtt!” (Kölcsey Ferenc). Figyelmeztetett a progresszió európai vonalára: „Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!” (Batsányi János). Példát mutatott a hazaszeretet mikéntjére: „A néppel tűzön-vízen áll.” (Petőfi Sándor); és tudatosságára: „Nem elég csak emlegetni, Tudni is kell jól szeretni, Tudni híven a hazát.” (Arany János). Újra és újra rámutatott az Európához tartozás szükségességére: „Csak jobb lesz nekünk is a nagyvilág után menni” (Bessenyei György). Elemezte a történelmi helyzetet és megszabta a feladatot: „Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.. ”, s felcsillantotta a reményt a mélyponton: „Lesz még egyszer ünnep a világon” (Vörösmarty Mihály). Nemcsak a vigasztalást, de a nemzet lelkiismeretének ébresztését is vállalta: „Mint oldott kéve széthull nemzetünk ... A kidőlt fában őrlő szú lakik. A honfi honfira vádaskodik.” És rögtön a bátorítás: „Fiaim, csak énekeljetek!” (Tompa Mihály). Elismerte a nemzet felemelése érdekében végzett munka halhatatlanságát: „Nem hal meg az, ki milliókra költi dús élete kincsét, ámbár napja múl.” (Arany János). De kifejezte a hazafiúi megdöbbenését is: „Hazám, hazám, minő úton jársz? Mit tartsak immár felőled? Szeresselek-e ezután is? Megengedi a becsület?” (Vajda János). Ostorozva próbált felelősségre ébreszteni: „Ne legyen egy félpercnyi békességünk, Mert amikor végünk, végünk.” (Ady Endre). Felrótta a haza és a küldetés iránti közömbösség bűnét: „Mert vétkesek közti cinkos, aki néma”. (Babits Mihály). Kérdőre vonta az ország vezetőit: „miért nem dolgoznak ... azon, hogy valamikor én is örüljek ... miért nem biztatnak, hogy lesz nekem is ideálom és hazám.” (Szabó Lőrinc). A magyar költészet újra és újra hűséget tett, s az „édes haza” fiának vallotta magát: „Édes hazám, fogadj szívedbe, Hadd legyek hűséges fiad!” (József Attila). De ismételten rámutatott arra is, hogy „Nem volt elég!”... Mert sem erő, sem bölcsesség nem lehet elég, hogy megóvja a hazát, amelyben lakója nem lelheti meg a helyét.” (Illyés Gyula). És nem szűnt meg a biztatásban sem: „ ...élnek dolgozók itt, költők is bűntelen.(Radnóti Miklós). Változó korokon át változatlan erővel vallotta az idetartozás tudatát és felelősségét: „Hazám édes gravitációja! Csak vonzásod adhat súlyt nekem. Hová mennék, határaid közt is Milyen nehéz meglelni helyem” (Váci Mihály). Csak felvillantani tudtam néhány példát a magyar líra gazdag tárházából. Annyi talán bebizonyosodott, hogy a magyar költészet — ez a sajnálatosan öt ágra szakadt síp — nem „a lélek balga fényűzése”, és nem is a „szükséges szellemi felesleg” a nemzet életében, hanem egyszerűen: lélegzetvétel. Életfeltétel, hiszen — ahogy Váci Mihály írja— „a tüdő nem tagadhatja meg a levegőt”. Bánszki István! " i