Kelet-Magyarország, 1991. március (48. évfolyam, 51-75. szám)
1991-03-15 / 63. szám
1991. március 15. II KeletMagyarország mThrWBm v'-i.- - -Huszonhárom falu a történelem viharában A Kelet-Magyarország február 25-i számában egy szombathelyi eseményről szóló — a Vas Népe c. megyei napilapban megjelent — beszámoló alapján cikket közöltünk, amely adalékokat szolgáltatott Magyarország 23 beregi falujának 1945. augusztusi sorsdöntő napjairól. Tollas Tibor, a Nemzetőr szerkesztője, egykori szemtanúként szólt a hajdani eseményekről, amelyek lényege: a jelzett időben 23 községet Ukrajnához kívántak csatolni. Az írásra számos észrevétel érkezett szerkesztőségünkhöz, többnyire akkori ott lakók számoltak be élményeikről, hozzátéve: mindezek elmondására csak most, a rendszerváltozás után van lehetőség (bár többen most is azt kérték, ne hozzuk nyilvánosságra nevüket — félnek, hogy esetleg hátrányuk származik megszólalásukból.) Az alábbiakban részleteket közlünk a levelekből. „Beregdarócon születtem, a trianoni határ mentén — írja Barkaszi Sándor református lelkész. — Községünk Beregszászhoz hat kilométerre fekszik, de elválasztja a határ. Itt nőttem fel, majd a szatmárnémeti református gimnáziumban érettségiztem 1943-ban. 1944 nyarán Kolozsvárott szolgáltam tábori lelkészi tanfolyamon. Szeptember elsején hazajöttem és az orosz megszállást a falumban éltem át. Harcok nem voltak. Augusztus 2-án — mint valami diadalittas frontkatonák — megszálltak bennünket az ukránok. Jöttek, mint győztesek, fegyvereiket ránk szegezték, de mivel nem volt ellenállás, letették azokat. Megismertük sokukat, akik a beregszászi hegyen napszámosaink voltak, felcsaptak megszállóknak. Tetszés szerint varrtak fel maguknak rangot, ki milyet akart. Itt voltak 1945. augusztus 28-ig, akkor észrevétlenül eltávoztak, és visszajött a magyar határőrség. A jelzett idő alatt mindenféle zaklatásnak ki voltunk téve, de főbenjáró bűnöket nem követtek el. Ide leírom a bizonyság kedvéért a Bereg megyei falvakat, amelyeket megszálltak a Tisza vonaláig: Beregdaróc, Beregsurány, Tarpa, Tivadar, Márokpapi, Hete, Fejércse, Gulács, Jánd, Gergelyiugornya, Tákos, Csaroda, Gelénes, Barabás, Tiszaszalka, Tiszavid, Tiszaadony, Tiszakerecseny, Mátyus, Lónya. Ha Lónyát két falunak vesszük (Nagylónya és Kislónya) valamint Gergelyiugornyát Gergelyinek és Ugornyának, ahogy régebben nevezték, akkor 22 színtiszta magyar, mondhatnánk úgy is, hogy vallásra nézve református falvak. A 26 nap alatt sehol sem írták fel, hogy Pocsta, aki pedig csónakon vagy teknővel átmerészkedett volna a Tiszán — mint Tollas Tibor beszámolójában szerepel — halál fia lett volna.” „Talán foglalkozásomnál fogva kerültem bele ebbe az ügybe, mivel nagy vadász voltam — írja a 70 éves nyugdíjas erdész, Szabó Sándor Nyírbátorból. — 1945-ben a bockereki erdőben szolgáltam, erdész gyakornokként. A volt Dégenfeld grófi kastélyban értesültem, hogy az ukránok megszálltak bennünket. Elmentem Csarodára, megtudni, mi a helyzet, mert azt mondták: ott van a parancsnokság. Horváth Sándor cipész volt a bíró, akit ismertem, így könnyű volt kapcsolatba lépni az ukrán milícia parancsnokával. Ruszinok voltak, nem katonák, hanem olyan üdvhadsereg-féle félig civil, félig katona emberek. Az utak mentén gépfegyvereket láttam. Azt mondták, hogy a Tisza lesz a határ, de Vásárosnamény nem volt megszállva, hiszen az már a Tisza másik oldalán van. Új orosz feliratok sehol sem voltak, viszont volt a Tiszán éjjelnappali csónakszolgálat, sőt a kompjárat is megindult. (Nem tudom, miért kellett volna Tollas Tibornak teknőben átkelni?) Én úgy fogom fel most is, hogy az, ami 1945 augusztusában történt, inkább Ukrajnából indult ki, nem pedig Moszkvából. Ami a visszavonulást illeti: kb. egy hétig voltak itt, mert a járási vezetés azonnal akcióba lépett Budapesttel. Ekkor elvonultak, majd hamarosan visszajöttek, de ismét visszaparancsolták őket. Talán az egész esetnek azért nem volt nagy visszhangja, mert nem csináltak semmi olyat, ami az akkori sok egyéb, nagyobb dolgok mellett kiemelkedett volna.” „Kárpátalján születtem, akkor még az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozott. A trianoni egyezmény után ezt az országrészt a csehszlovákok kapták meg 20 évre. Itt nőttem fel, ruszin, cseh iskolába jártam, a szüleim magyarok, olvastuk özv. Hátiás Istvánná (Tornyospálca) levelében. — A cseheknek a 20 év lassan letelt, jól gazdálkodtak (kölcsönökből), mindenből bőség volt. 1939 nyarának egy reggelén arra ébredtünk, hogy a csehek szép csendesen, mindenüket hátrahagyva elmentek. Ungvár volt a gyülekezőhely, onnét irány Csehszlovákia. Alighogy elmentek, megjöttek a magyar honvédek , tisztek és minden faluban bemutatkoztak. A hivatalokba anyaországiak kerültek. 1941 -ben én is egy határmenti községbe kerültem, hat kilométerre a hármashatártól. 1944-ben egyéves kislányommal Szabolcsba jöttünk, a férjem rokonaihoz. Azóta itt lakom. Tollas úr szerint Kárpátalját átadták a cseheknek, méghozzá szavazás útján. Amint már említettem, még 1939-ben elhagyták a csehek Kárpátalját — így nem igaz az „átadás”. De a cikkben felsorolt községeket sem birtokolták három hónapig a szovjetek.” „A lapjuk ez év február 25-i számában megjelent CCCP + 23 falu című írás többségében valós. Néhány (de lényeges) tévedése írójának — valószínű — abból adódik, hogy nem e tájra való, avagy rosszul emlékszik vissza. Kár lenne — a jószándékának dicsérete mellett — korrekciók nélkül hagyni a tényeket nem elég jól ismerők előtt — írja Varga Gyula, Nyíregyháza Kalevala sétány 28 alatti lakos. Leveléből megtudhatjuk: magánszorgalomból foglalkozik az érintett időszakkal. Maga is volt fogságban. Értékes dokumentumai vannak, s tudja, kiktől lehet hiteles adatokat kapni a visszaemlékezések kontrollálására. — A Tisza jobb partján fekvő Csonka- Beregben 24 község van. Vásárosnamény a Tisza bal partján fekvő, de valójában a Csonka- Bereghez tarotzó község, sőt ez volt a járási székhelye. Az oroszok 1945-ben a Tisza jobb partján fekvő községeket kebelezték be az év őszi kényszer-visszavonulásukig (a régi cseh-magyar határig). Ők a négy kárpátaljai megyét (Ung, Bereg, Ugocsa és Máramaros) akarták megszerezni, legalább a Tiszáig. Az Ugocsa megyéhez tartozó, a Tisza bal partján lévő községeket viszont sikerült is megtartaniuk a szovjeteknek. Hogy miként — ez is kutatási téma.” foglalta össze értékelését az adott időszakról és témáról. Több olyan ismereteket közöl, amelynek birtokában közelebb jutunk a tények feltárásában. Ezt az írást a közeljövőben, egy későbbi számunkban közöljük. Az összeállítást készítette: M. S. Sipos Nóra: Szomorú ébredés Sipos Nóra: Generációk a Levélíróink többsége személyes tapasztalatai alapján írt a „málenkij robotról” is, ezeket a részleteket azonban most nem közöljük összeállításunkban, külön cikk témáját képezhetik. Az olvasólevelekből kitűnik, ki, miként élte meg a sorsfordító éveket. Van, aki saját tapasztalatait adja közre, mások szülői elmondásból tudnak konkrétumokat. A híradás azonban felkeltette dr. Gyarmathy Zsigmond megyei levéltárigazgató érdeklődését is, aki dokumentumok ismeretében ÜNNEPI MELLÉKLETE Nemzeti sorskérdésünk MEGLEHET, CSOÓRI SÁNDOR nem fog velem egyetérteni, és ha ő írná ezt a cikket, egy másik gondolatot emelne ki a közelmúltban Nyíregyházán, az MDF gyűlésén elhangzott beszédéből — de számomra a leginkább emlékezetes az a kijelentése maradt, amelyben azt fejtegette: „ Engem a pártok sorsa, közvetlenül sem az MDF, sem az SZDSZ, sem a Fidesz sorsa nem érdekel, hanem az ország sorsa érdekel." Miért épp ezt a részt idézem, amikor pedig tudjuk, Csoóri Sándort az MDF miatt hívták Nyíregyházára, azért, mert baj van az MDF-szervezetekkel, mindenféle riasztó jeleket, kétségbeesést lehet tapasztalni, egyes MDF-szervezetek felszámolják magukat, vagy tagjaik más csoportosuláshoz menekülnek. Valóban, az MDF-ért aggódó MDF-vezető álláspontját is konkrétan megfogalmazta, az ingadozókat kitartásra buzdította, de a nagy élményt éppen az adta, hogy felülemelkedett pártja szempontjain és a magyarság, a nemzet sorsáért érzett aggodalmának adott hangot. Nemzeti sorskérdés, meg tudjuk-e tenni az igazi fordulatot, jól értelmezzük-e most a leckét, élni tudunk-e most azzal a lehetőséggel, amire a történelem, hosszú évszázadok után megadja az esélyt. Fel tudjuk-e mérni annak a veszélyét, ha most mulasztunk történelemből, ha nem tudjuk felfedezni önmagunkban önmagunkat? Egy-két szemléletes példát idézett: a magyar címert említette — tudomásul vettük egy számunkra teljesen idegen kultúra jelképeinek alkalmazását. Vagy mi történt az ivási kultúránkkal? A magyar évszázadokon át hagyományosan borivó nemzet volt — az utóbbi évtizedekben konyakozó, söröző lett — elfogadtuk. Túlságosan is hozzászoktunk ahhoz, ami az utóbbi évtizedekben velünk történt, lélekben talán ha egykét évet rugdalóztunk, de azután természetesnek vettünk olyan dolgokat, jelenségeket, melyeket pedig nem szabad természetesnek tartani. EZ TÖRTÉNHETETT A MAGYARSÁG tudatvesztésével is, ahogyan a határokon túl élő honfitársainkat elengedtük. Elmondta Csoóri Sándor: amikor 1968-ban először ment a felvidéki magyarokhoz, majdnem agyonverték. Hol volt eddig az anyaország — kérdezték —, miért nem emeltek szót a hivatalos szervek a kinti magyarságért? És ehhez még gondoljuk hozzá azt is: a Felvidékről talán nem is érkezett annyi jajszó, mint amennyit a Kárpátalján, vagy Erdélyben hallhattunk. De tudjuk, nacionalistának bélyegezték, aki azért szólni mert. Súlyos történelmi küldetés adatik meg most nekünk: megtalálni a nemzet egyéniségét, sajátos karakterjegyeinket, amelyek bennünket másoktól megkülönböztetnek, amelyek nemzeti mivoltunkat azonosítják, s amelyek alapján helyünk van az európai nemzetek gyülekezetében. Elveszíttették velünk az egyéniségünket, fogalmazta meg az est folyamán visszatérően Csoóri Sándor. Hogyan akar élni Európában egy nemzet, ha nincs nemzeti karaktere? Meg kell találni az elveszített egyéniségünket, mert most olyan állapotok vannak az országban — hogy nem tudjuk, reggel mire ébredünk fel, és nem segít a rádióból áradó stílus, sem az újságok hangneme — a nemzeti kérdést nem tisztázták azok a pártok, amelyek az MDF-et a leggyakrabban támadják — szemlesütve járunk. Nem akarom elhinni, hangsúlyozta Csoóri Sándor, hogy nincs a nemzetben lelki tartalék, és nekünk — itt gondolom, az MDF szervezeteinek tagjaira, illetve valamennyi, a nemzetért felelősséget érző magyarra utalt — kötelességünk megmenteni azokat, akikben nincs lélekerő. Lehet ma már hazánkban egy 2-3 milliós szegény réteg, amelyik nagyon nehezen él meg, és ha reálisan mérjük fel, egy darab ideig még számítanunk kell arra, hogy tovább fog romlani az ország anyagi helyzete, ami miatt ma az egyik legnagyobb divat a kormányt szidni. Ezzel függ össze, hogy az MDF azért veszített a tavaly tavaszi népszerűségéből, mert a kormány — szerintem szükségszerűen — kénytelen kellemetlen intézkedések meghozatalára is. Ezért értek egyet teljes mértékben Csoóri Sándorral abban a kérdésben, hogy egészen más volna a helyzet az országban, ha más pártok is kivették volna a részüket a múlt romjainak eltakarításából. De jelenleg olyan helyzet alakult ki, említette a példát, hogy az MDF-re hárul az előző rendszer politikai, gazdasági, morális vétkeinek, a romoknak az eltakarítása, az ellenzék pedig odakiabál, hogy „rosszul viszitek a malteros ládát.” Sajnos, igazat kell adnom Csoóri Sándornak abban is, amit az újságírókról mondott, bár „a sajtót" egy kalap alá vonni, összességében minősíteni, szerintem nem lehet — számos kollégám vezeti félre az ország közvéleményét felületes és felelőtlen hangnemű írásaival. Ha mindenki egyformán érezné, hogy kinek-kinek a vállán van a romeltakarításnak a maga gerendája, bizony másként alakulhatna a nemzet sorsa. DEHÁT NÁLUNK MEGTÖRTÉNHETETT, hogy egy taxis társaság forradalmasítani tudta a társadalmat, az ország olyan állapotba került, amelyben a félreértések elszaporodtak, kialakult a társadalmi anarchizmus veszélyének lehetősége, és abban az állapotban az ellenzék nem csitította, nem fékezte az indulatokat, hanem röpcédulákat terjesztett. Több kérdésben erősen bírálta Csoóri Sándor a kormányt is, egyebek között azért, mert a problémák kezelésére nem alapított időben, mind a mai napig, egy saját, MDF-es irányultságú napilapot, amely az ország közvéleményét más irányba is befolyásolhatta volna. Most úgy látszik, hamarosan megjelenik ez a hiányolt újság. Hogyan alakul a továbbiakban az MDF és más pártok viszonya? Ezzel a kérdéssel is kiemelten foglalkozott a költő-politikus a nyíregyházi rendezvényen, azzal a megjegyzéssel, hogy másképp képzelte el Lakitelek folytatását. .A mozgalom Párttá szerveződését korainak találta, és jelenleg is úgy látja, koraérett pártok működnek Magyarországon. " Nem tartja viszont kizártnak, hogy a most szerveződő nemzeti centrum, amelynek vezetői, Pozsgay Imre vagy Bíró Zoltán, — illetve az MDF vezetőinek álláspontja közeledik, s egy távolabbi időben akár a koalíció is létrejöhet. Bármi történik is, e sorok írójának az a vélemé- nye, a pártoknak egy dologról nem szabad megfeledkezniük, a legszentebb kérdés kellene, hogy legyen a nemzet ügye. Egyetlen pártnak, sincs joga félrevezetni az ország népét, és nem szabad olyan hangulatot kelteni, melynek a társadalmi anarchia, a szétesés lehet a következménye. Aggódhatunk immár amiatt, nehogy a társadalmi elégedetlenség az utcára vezényeljen ki egymás ellen testvéreket. Időnként már-már érezzük, olyan szikrázó a politikai szituáció, amikor félő, elég egy kis lángot fellobbantani. Vértelen forradalmunknak ez is velejárója, meg kell tanulnunk ezeket a kérdéseket is kezelni. Erőnk abban állna, ha szembe tudunk nézni a nehézségekkel, és nem azt keresnék, kibe, mikor, hol tudunk belekötni, hanem azt, melyik megoldást válasszuk, hogy a legkevesebb zűrzavar keletkezzék. FEL KELL MÉRNIE AZ MDF-NEK, hol, hogyan tévesztett utat, és azt, hogy a napokban bekövetkezett személyi változásoktól milyen kedvező fordulat remélhető. Választói profi politikát várnak az MDF- vezetőségétől. Jól tenné ez a vezetőség, ha a kormányt olykor jobban a sarokba szorítaná, bizonyos kényes kérdések ügyében , hiszen amatőr megoldások is becsúsztak az utóbbi időkben. Meg kellene őriznie az MDF-nek az összetartó erejét, hogy a nemzetet szolgálni tudja. A nemzet viszont elvárja az ellenzéki pártoktól is a szolgálatot— nem lehet mellőzni a nemzeti kérdés ügyét, hogy magunkra találjunk e lélekben is nehéz korszakban. Egyszer már bizalmat szavaztak az állampolgárok az MDF-nek, de tudjuk, a nagytakarításban maga a takarító is beszennyeződhet. Most arra kellene ügyelni, ki ne alakuljon az országban egy olyanfajta közömbösség, amely miatt a tömegek elfordulnak a politikától és a szavazóurnáktól. Egyszer úgy is eljön az idő, amikor nem csúszunk lejjebb, fordulat következik és apródonként megerősödhetünk. Bizonyos jelek a gazdaságban azt mutatják, van erre reményünk. Ezt a reményt őrizzük meg addig magunknak. Baraksó Erzsébet