Kelet Magyarország, 2017. március (74. évfolyam, 51-76. szám)

2017-03-06 / 55. szám

2017. MÁRCIUS 6., HÉTFŐ KELET KM-interjú 6 Szabó Dénes az egyik énekkari próbán fotó: racskó tibor Interjú Szabó Dénes Kossuth-díjas karnaggyal, aki éppen a mai napon ünnepli a hetvenedik születésnapját „Most már tényleg hetvenkedhetem” NYÍREGYHÁZA. A hetvenedik születésnapját éppen a mai napon ünnepli Szabó Dénes Kossuth-díjas karnagy, a nem­zet művésze. Az évforduló alkalmából faggattuk eddigi életéről, munkájáról, a szinte már legendássá vált munkabí­rásáról. A hivatalos papírok egyértel­műen hetven évről szólnak, de mennyinek érzi valójában ezt a hét évtizedet, s vajon hogy éli meg? SZABÓ DÉNES: Elég sokat „het­­venkedtem” már az életben, hogy egyszer valóban eljöjjön az az idő, amikor már tényleg hetvenkedhetem, immár hivatalosan is. Tulajdonkép­pen nem tudom, mit jelent hetvenévesnek lenni, mert ha azt nézem, hogy valaki már kilencvenhét éves, akkor ahhoz képest ez nem sok. Ha az átlagéletkor viszony­latában gondolok erre, akkor azt kell hogy mondjam, jaj, ez már sok. De nem gondol­kodom ilyeneken, hiszen nemigen tudom felfogni ezt a hetven évet. Most sem érzem magam rosszabbul ugyanis, mint ötvenévesen, ráadásul egyre több lett a feladatom az utóbbi időben, mint volt korábban. A tengersok tennivaló nem is engedi meg, hogy én azzal foglalkozzam, mit jelent a számomra ez a hetven esztendő. Tanít általános iskolában és egyetemen, vezet két ének­kart, igazgatója a Cantemus Kórusintézménynek, a Magyar Kodály Társaság megyei szerve­zetének elnöke, s van munkája bőven a Magyar Művészeti Akadémia tagjaként is. Hogy lehet mindezt lírni fizikailag és mentálisan? Szabó Dénes: Azt én sem tudom pontosan, hogy lehet bírni, kísérletezem vele. Nem mondom, hogy időnként az idegrendszerem nincs meg­feszülve, ráadásul nagyon ügyeltem rá, hogy ne legyen szabadságom az elmúlt 15 év­ben, szabadnapokból is kevés van. Hogy lehet ezt bírni? Tu­lajdonképpen van nekem egy ravasz módszerem. Körülve­szem magam fiatalokkal, s ezektől a fiataloktól „elszí­vom” a fiatalságukat. Ők nem öregszenek meg, mindig újak, mindig cserélődnek, s nem veszik észre az én „ravasz­ságomat”. A kedélyesség, a vidámság, az a romlatlan erő, ami bennük van, azt én mint egy élősködő növény, kiszí­vom. Ebből a mindig megúju­ló energiából táplálkozom. A velük elvégzett közös munka élménye a legjobb akkumulá­­­­ció. Az eredményes próbák, az utazás, a jól elvégzett munka, azt gondolom, ezek mind felérnek egy szabad­sággal vagy egy pihentető kúrával. Érzelmileg erősen konzerválja az embert, s az akkumulátor mindig fel van töltve! Mikor az ország felfigyelt a nyír­egyházi kórusműhelyre, hiszen egymást követték a Cantemus Gyermekkórus és a Pro Musica Leánykar hazai és nemzetközi sikerei, állásajánlattal keresték meg Budapestről. Nem hagyta itt azonban sem Nyíregyházát, sem a Kodály Zoltán Általános Iskolát. Megbánta azóta ezt a döntését? SZABÓ DÉNES: Ez meglehe­tősen régen volt már, gondo­lom, van legalább harminc esztendeje is. Kétségtelen, hogy innen-onnan érkeztek megkeresések. Voltak magyar felkérések, de Moszkvában is felvetődött, hogyan fogja folytatni Szabó Dénes, de erő­sen csábítottak Los Angelesbe is. Ezek a magyarországi vagy külföldi megkeresések - Japánról már nem is beszélek - számomra nem jelentettek különösebb csábítást. Úgy voltam vele, amíg Nyíregyhá­zán megvannak a feltételek, amíg nem teszik lehetetlenné a helyzetemet, addig nem vágyom el innen. Nem von­zott, hogy máshol építgessem a karrieremet. Bár a régi 4-es iskola poros volt, még „romokban hevert”, azonban a benne élő szellemi élet nem volt romokban. Változtatni ezen a nagyszerű szellemi körülményen szerintem nem volt indokolt. Úgy gondolom, az eltelt időszak alapvetően bizonyította, ha ez egyáltalán döntés lett volna, akkor ez jó döntés volt. De el kell hogy mondjam, mindez nem jutott el a döntési szakaszba. A Kodály-módszer lelkes híve. A mindennapi életben is ennek megfelelően tartja az óráit, vezeti az énekkarait, mozgásra, sportolásra serkenti tanítvá­nyait. Több évtizednyi tapaszta­lattal a háta mögött változtat­­na-e, finomítana-e valamit ezen a szellemi örökségen? Szabó Dénes: Sokan úgy gondolják, hogy a dolgoknak lejár az idejük. Szerintem bizonyos dolgoknak nem jár le az idejük. A mindenna­pokban találkozunk például azzal, hogy bizony még az ókori görög klasszikus kultúra is jelen van. A nagy gondolkodók, Platón, Arisz­totelész - de sorolhatnám a többieket is -, amiket ők annak idején megfogalmaz­tak, azok a gondolatok nem váltak elavulttá, ahogy Hegel és Kant gondolkodása sem kopott meg az idő múlásával. Úgy tűnik, Kodály Zoltán ebbe a magasságba sorolható minden további nélkül, mert az elmúlt ötven esztendőben tulajdonképpen újra és újra szembesültem a dologgal, és csak azt látom, ugyanolyan tévedhetetlen most is. Mind­azt, amit mondott, nem kell revideálni, nem kell felülvizs­gálni. A Kodály Zoltán által leírt gondolatokban nem lá­tom a korszerűtlenséget. Sőt, azt kell mondanom - nagyon furcsa dolog -, hogy a világ kezd hozzá képest korszerűt­lenné válni. Mi már nem ért­jük a szellemi világnak azt a területét a hétköznapokban, amelyet ő megteremtett és iránymutatásul adott nekünk. Ez nem teljesen a mi bűnünk. Olyan kulturális hatások­nak köszönhető, amelyek Nyugat-Európából érkeztek hozzánk, és sohasem közelí­tették meg a kodályi eszmé­ket. Azt gondolom, hogy az a görbe, ami most lefelé hajlik, távolodva a kodályi gondo­latoktól, az nem a fejlődés iránya. De ez nem azt jelenti, hogy a kodályi gondolatok korszerűtlenek lennének. Az, hogy ezt ma kevesen látják, lehet, hogy a mi hibánk. Ezen dolgozik most a megújult Kodály Társaság. A kórusaival elért sok szép sikert, bejárt számos közeli és távoli országot. Van-e még a bakancslistán olyan kívánsága, amit ezután szeretne majd még megvalósítani? SZABÓ DÉNES: Tulajdonképpen nincs. Ha valamire vágyom, nehogy kiszáradjanak annak a fának a gyökerei, amelyik itt fejlődésnek indult, szárba szökött, kivirágzott és ter­mést hozott. Ez a dolog izgat a legjobban... Mennyire ad erőt, lendüle­tet az a tudat, hogy együtt dolgozhat egy másik jó „ker­tésszel”, mégpedig a gyerme­kével, Somával?­­ Ha nem lenne, már rég nem lennénk ebben a jó hely­zetben. De nem csak ő, azért mások is vannak itt „fertő­zöttek”, akik szerintem jól tanulják a „kertészkedésnek” a csínját-bínját - magyarázta a karnagy. - Somát először a sa­ját kis együttese, a Banchieri kötötte le, azt vitte világszín­vonalra, majd aztán az idő múlásával a Cantemus Ve­gyeskar, az ifjúsági vegyeskar és a fiúénekkar vezetője lett, és elképzelhető, hogy az el­következő évtizedekben las­san mindaz rászakad, ami az én reszortom volt. Neki kön­­­nyebb és nehezebb is a hely­zete. Amikor én elkezdtem, egyedül kellett megcsinál­nom, és lépésről lépésre kel­lett előrehaladnom egyetlen énekkar gondozásával. Aztán ebből született a másik ének­kar, majd a harmadik, azt is tovább gondoztam, de Soma számára már egy egész kert gondozása a feladat, s ez nem könnyű. A könnyebb rész az, hogy ő most már nincs egye­dül, mert vannak itt további fertőzött és nagyon eredmé­nyesen dolgozó, a zene iránt elkötelezett kollégák. Könnyebb, mert több a „fertőzött” kolléga A zenészek nem kopnak el, a zene élteti őket Vajon mikor érzi úgy egy kar­nagy, hogy le kell most már tennie végleg a karnagyi pál­cát? Van-e a zenészeknél vég­ső határ?­­ Úgy tűnik, a zenészeknél nagyon távoli a határ. Nyolc­van év fölött még vidáman koncerteznek. Vásáry Tamás 84 évesen nem csak koncer­tezik, de előadásokat is tart, műsort vezet, szimfonikus zenekart vezényel, könyvet ír. Úgy látom, hogy a zenész­társadalomban az emberek egyszerűen nem kopnak el - mondta Szabó Dénes. - Nem tudom, hogy csinálják, azt gondolom, hogy a zene élteti őket. Hogy mikor van ennek vége? Pár napja az önkor­mányzat újabb 5 évre a Can­temus Kórusintézmény igaz­gatójának választott, vagyis számomra ez lehet egy újabb határ. Egyszer biztos meg­érkezik a parancsolat, hogy nincs tovább, de most még nem érzem a jelét.­­ Gondolkodom azon, ho­gyan kellene magamra vi­gyázni. Hálával gondolok a díszpolgári címemre, ugyanis - nem tudom, kinek volt az ötlete, de - Nyíregyháza ös­­­szes rekreációs intézményé­be korlátlan belépésem van bármikor. Ezt mostanában próbálgatom, kóstolgatom, és nagyon jó. A fürdőből, a sza­unából kilépve mindig jobb a következő nap, a nehezeb­ben mozgó lábaim is kicsit fürgébbek egy-egy rekreációs program után, úgyhogy ez egy nagyon jó dolog. Ha időm engedi, élek is mindig ezzel a lehetőséggel.

Next