Kelet-Nyugat, 1990 (1. évfolyam, 1-47. szám)

1990-02-09 / 1. szám

Melocco Miklós, a neves magyar­­országi szobrász mondotta, valamikor tavaly ilyentájt a pesti tévé műsorá­ban: Ő bizony még nem látott telje­sen ép, egészséges erdélyi menekültet vagy áttelep­ültet, olyat aki ne lett volna lelkileg-idegileg valamennyire sérült. Akkor kicsit megdöbbentem: valóban így állnánk? Aztán elkezdtem — csak a magam kíváncsiságára — mindeféle szociologizáló igény nélkül mikro- és makrokörnyezetem tájékán méricskélni, s kiderült, hogy: így! Va­lóban így! Majd mindenki, aki, úgy­mond ősegészségesnek tűnt, aki vala­mi módon nem kompenzált (és miilyen sok útja-módja van ennek!), aki nem nyugtatókon, szívritmusszabályozókon, netán vérnyomáscsökkentőkön élt,­ az vagy buta vagy karrierista volt, vagy pedig nem tudott, esetleg nem akart semmit felfogni a dolgok lényegéből. (A ritka kivételek csak annál, nagyobb tiszteletet érdemelnek). Nos, azóta megtörtént az, amit kis Is nagy betűvel, jelzőkkel vagy anélkül­i forradalomnak nevezünk. És eljött kinek-kinek a kérdések ideje is. Mit akarunk? Merre tartunk? Talán, pár szó erejéig azzal kellene kezdeni, hogy tavaly ilyenkor még mit akartunk. Nézzük — csupán az élet hétköznapi dolgaiban — mit is? Világosságot, fényt a szó legszoro­sabb értelmében ... Némileg kisebb sorokat a kenyér- vagy „húskészít­mény“ pultoknál .. . Némi margarint, mert a gyereknek mindennap kell uzsonnát tenni... Azt, hogy a gyerek a minden órák legintimebbikén, az osztályfőnöki órán anyanyelvén be­szélgethessen, lelkét is alakítgató ta­nárával... Hogy egy portrét ne kell­jen unos-un­talan minden hivatalos szobában bámulni, amíg lassan, nagyon lassan sorra kerülsz ügyes-bajos doll­godban ... Azt,­ hogy legalább a va­sárnapot tölthessük a család köré­ben ... És ilyen apróságokat... S köz­ben vártuk, erősen állítottuk gúzsba­­kötött kézzel, és folytonos vigyázzál­lásba feszített idegekkel — a nagy megváltást. Ami felé az első s nem is kis lépés — úgy tűnik — megtörtént. Egy pillanat türelmet kérek. Most ugyanis arról is jó lenne szólani egy keveset, hogy mit nem akarunk?! Nem akarunk visszarendeződni, ká­­deralapulást, a régi módszerek átmen­tését, nem akarjuk a visszarendező­désnek semmi formáját! Nem akarunk fejeket venni, nem akarunk leszámolást, (annak ellenére, hogy egyre szaporodnak s erősödnek az ezt követő hangok) de igenis akarjuk, hogy minden felelős tisztséget betöl­tött (vagy annak a hátsó ajtón bese­gítő) adjon számot nyilvános fórumo­kon tetteiről és további sorsa ennek függvényében határoztassék el. Nem akarunk senkit bántani, de nem akarunk továbbra is másod-, harmad­­a vagy ki tudja hányadrangú polgá­rokként élni, a közös hazában. És még egyetlen dolog (pedig mi­lyen sok lenne): a minap, kósza hírek hallatán s a megerősített őrjáratok lát­tán több százan nem engedtük el az iskolába gyermekeinket. Lehet, este aztán picit bántuk, restelkedtünk ... De hát ez van, belénk ivódott. Egy­szóval: nem akarunk többé félni! Végezetül: merre tarthatunk, mit a­­karunk hát? Bő esztendővel ezelőtt egy román barátommal beszélgettem, olyannal, akivel igencsak lehetett őszintén és mindenféle tartózkodás nélkül jóízűe­­ket vitatkozni. Azt mondta: „nem könnyű nektek sem, de veletek leg­alább törődik a külföld, miattatok til­takoznak sajtóban, rádióban, min­denütt . . . . Kicsit meghökkentem, aztán próbál­tam neki elmagyarázni, hogy éppen az „a nehéz“, azért nem egyformán ne­héz mindkettőnknek. Addig amíg újabb időben Nagyváradon immár egy kiskantin főnökének se neveztek ki magyart... Amíg a város egyetlen, úgymond magyar líceumában gomba­mód gyarapodik a román tagozat... Amíg az üzletben rád szólnak... Amíg a gyereked eleve kettős hát­ránnyal indul az egyetemi felvéte­lin ... Amíg .. . Amíg . . . Tóth István is elment tőlünk Vásár­helyre professzornak, bár legtovább ő állta a sarat. Végül Fábián Sándor­ral — öccse Imre csak később jött — költőként csak ketten voltunk, akik át­hidalták az űrt, míg a hatvanas évek vége felé betörtek a berkeinkbe a rég várt fiatalok. Nevüket már kezdik megismerni az olvasók s akinek köny­ve megjelent,­ napok alatt elfogyott. De könyvhöz csak kevés jutott, műveik javarésze ott lapul a fiókokban — egy Sötét Kéz feküdt rajtuk, mely alól alig egy-egy kéziratlap röppenhetett fel. A rejtegetett írások, reméljük, most nap­világra kerülnek lapjaink oldalain. Könyveikkel párhuzamban ideje lenne kiadni a mártír-írók jelentősebb mű­veit is. Hálát adhatunk a Sorsnak, hogy leg­alább festőkben és szobrászokban gazdagabbak vagyunk, mint a szörnyű népirtás előtt. Színészeink is helyt áll­nak Páger Antal, Dajka Margit vala­hai színpadán. Merész álom. Születik tán részükre nagyváradi szerzőtől is színdarab. Mit mondhatunk íróinknak serkentően és megnyugtatón? Ne hívjuk a holnaposok szellemét költőversenyre. Sokat, nagyon sokat tudtak, amit mi nem tanulhattunk el tőlük, de mi is tudunk valamit, ami belőlük hiányzott, mert az idő nekünk tartogatta nemes ajándékait. Csillog­tathatjuk tollunkat, nem vész el a Tegnap fénye, sőt a Múlt gazdagodik. Aki megüti a mércét, ha csak egyetlen egyszer is leülhet ahhoz az asztalhoz, amelynek főhelyén nem egy költő, ha­nem maga a költészet szelleme ül. Miként s mikorra lehet a töviseket kihúzni, a félreértéseket eloszlatni — nem tudom . .. Mi is toleranciát és valódi demok­ráciát akarunk. Persze, ezt először meg kell tanulni (lassú de érdemes munka), aztán lehet gyakorolni. Sajátosan pe­dig önállóságot, nemzeti kisebbségi „épületrendszert“­­ akarunk, és ezt oly módon, hogy minden román állampol­gár higgye el — nem ellenében törté­nik, senki sem tör az orsz­ág függet­lenségére, higgye el hát, hogy amikor jogainkat akarjuk, azt követeljük, ami a régi-jelenlegi Alkotmányban is (írva) benne van! Hát röviden ennyi. És befejezésül a szép álom: jó lenne e hazában közö­sen a közös európai otthon nagy-nagy távlatában gondolkodni. Hiszen erről beszél most az egész öreg kontinens. És ezeket (mindezeket) a célokat kí­vánja jó szellemben, csöndes alázattal szolgálni induló hetilapunk. Ennél a kerekasztalnál ott ül, s mindig ott fog ülni a már rég eltávozottak szelleme. Magyar írók, román írókkal együtt ülnek s közelebb jutnak egy­máshoz azzal is, hogy fordítgatják egy­más legjobb műveit. Ezt tette George A. Petre is, látom őt Várad utcáin, sötét haját, jellegzetes korszakánál borzolja a szél. Kopott könyvet szoron­gat egyik kezében, majd kinyitja s az ujjai közt forgatva fordítgatja gondo­latban Ady Endre verseit. Radu Enes­­cu — itteni román íróink jelese — itt él ma is közöttünk. Épp e sorsdöntő napokban — melynek igazáért kiállt jelent meg remek esszégyűjteménye, Horváth Andor „elegáns“ fordításában. Az elemzés alakjai hatalmas tudás­háttérből lépnek elénk „Hiszek a vérszeződésben“ írta va­laha Mécs László. Én egyedül a szellemi szerződésben hiszek. E szellemi szerződés jegyében indul új lapunk is, hogy most, amikor „A Holnap“ már tegnappá vált, e „hol­napután“ idején megpróbálja új sza­vakba önteni a Holnaposok álmait. Új lap, új írás, új idők, új tettek és főként új gondolatok. Új gondolat szülte lapunk címét is: KELET-NYU­GAT. El lehet tűnődni rajta, e kettős cím mit jelent? Állástalan állásfogla­lást! Azt, hogy lapunk magába szívja mindazt, amit a kultúra termel, és igyekszik tovább sugározni azt. Költőien kifejezve: Keletről Nyugat­ra tartva úgy kívánunk belépni Nyugat szép szalonjába, hogy nem töröljük le lábunkról Kelet aranysorát. Tőke CsabaMerre tartunk — avagy leszünk-e egyszer még egészségesek?... Horváth Imre Szellemi szerződés Soltész József EGY ELMÉS FARKAS UTOLSÓ HÖRGÉSE A sakálok falkában mászkáltak­­ utánam, Sajnáltam őket, de még jobban Kik bölényt követeltek, ha nyulat ejtettem, S akikről néha megfeledkeztem, Mohó pofával jönnek most sorra, Csontropogtató halotti torra. Én nem tudtam mi az, hogy „pincér" vagy „étlap", Az erdőt se tudtam mindig magaménak, A csapdák ellen se volt kifogásom, néha beléjük léptem, hogy mindenki lásson, De sosem hazudtam, hogy bárányszelíd vagyok, Szememben most is őszinteség ragyog. Most már nyugodt a lelkem (mármint a gyomrom), Nem követel és nem ragad torkon; A NAGY ÚT előtt hát elmélkedhetem, Úgy sincs már rá sok napom s hetem; A sakálok után majd jönnek a hangyák... Ó hogy futnék innét, ha hagynák! Jön már a gyáva falka és megtép, Hiába vagyok holtan is jelkép, Báránykák, Piroskák megbecsült réme, Most már csak egy kis üdvösség kéne!... Ég veled, gyomrom, minden rossz Ki még a jót is pokolra hajtja! utáltam, atyja, Új lap indul Nagyváradon, A Hol­nap városában, koronázó városunkban, ahol büszkén uralkodtak évszázadunk hajnalán irodalmunk fejedelmei. A holnaposok harca után városunk látszólag elcsendesedett, bár voltak itt remek közéleti emberek, köztük újság­írók és írók is. Tabéry Géza kopott­­felöltős alakja, Zsolt Béla „girardija“ és a trubadúr­szívű Nadányi Zoltán beamter szürkeségű figurája itt imbo­­lyog még ma is az őket ismerhetők szeme előtt. Raffy Ádám, a sikeres kultúrtörténeti regények szerzője és Berde Mária képe is felvillan még a váradi arcok között — bár ő csak né­hány esztendeig tanárkodott Nagyvá­radon, íróink nagy részét és olvasóink leg­javát áldozatul kívánta a második vi­lágháború. A sors kegyetlenül visszavágott: ne­hezen tápászkodunk fel De „az élet élni akar“, jöttek Bajor Andor, Hor­­nyák József próbálgattak már tollu­kat Réz Ádám és Réz Pál, hívta őket a Múzsa, de — részünkre sajnos —­­nemcsak az Istennő, hanem a tehet­ségükre felfigyelő mozgalmasabb váro­sok is. Az akkori sivárságban nem ta­lálhattak talajra városunkban sem ők, sem a csoda folytán megmenekült ré­giek, akiket származásuk, vagy szeren­cséjük átsegített a pokoli napokon Gál­ Ernő és Csehi Gyula, Bélteky László és Ruffy Péter s Gréda József is szétszéledtek a világba, de hisszük, hogy amennyit városunk vesztett ve­lük a lelkükben magukkal vitt Nagy­váradból, annyit nyert a többi „Urbs“.

Next