Kelet-Nyugat, 1990 (1. évfolyam, 1-47. szám)
1990-02-09 / 1. szám
Melocco Miklós, a neves magyarországi szobrász mondotta, valamikor tavaly ilyentájt a pesti tévé műsorában: Ő bizony még nem látott teljesen ép, egészséges erdélyi menekültet vagy áttelepültet, olyat aki ne lett volna lelkileg-idegileg valamennyire sérült. Akkor kicsit megdöbbentem: valóban így állnánk? Aztán elkezdtem — csak a magam kíváncsiságára — mindeféle szociologizáló igény nélkül mikro- és makrokörnyezetem tájékán méricskélni, s kiderült, hogy: így! Valóban így! Majd mindenki, aki, úgymond ősegészségesnek tűnt, aki valami módon nem kompenzált (és miilyen sok útja-módja van ennek!), aki nem nyugtatókon, szívritmusszabályozókon, netán vérnyomáscsökkentőkön élt, az vagy buta vagy karrierista volt, vagy pedig nem tudott, esetleg nem akart semmit felfogni a dolgok lényegéből. (A ritka kivételek csak annál, nagyobb tiszteletet érdemelnek). Nos, azóta megtörtént az, amit kis Is nagy betűvel, jelzőkkel vagy anélküli forradalomnak nevezünk. És eljött kinek-kinek a kérdések ideje is. Mit akarunk? Merre tartunk? Talán, pár szó erejéig azzal kellene kezdeni, hogy tavaly ilyenkor még mit akartunk. Nézzük — csupán az élet hétköznapi dolgaiban — mit is? Világosságot, fényt a szó legszorosabb értelmében ... Némileg kisebb sorokat a kenyér- vagy „húskészítmény“ pultoknál .. . Némi margarint, mert a gyereknek mindennap kell uzsonnát tenni... Azt, hogy a gyerek a minden órák legintimebbikén, az osztályfőnöki órán anyanyelvén beszélgethessen, lelkét is alakítgató tanárával... Hogy egy portrét ne kelljen unos-untalan minden hivatalos szobában bámulni, amíg lassan, nagyon lassan sorra kerülsz ügyes-bajos dollgodban ... Azt, hogy legalább a vasárnapot tölthessük a család körében ... És ilyen apróságokat... S közben vártuk, erősen állítottuk gúzsbakötött kézzel, és folytonos vigyázzállásba feszített idegekkel — a nagy megváltást. Ami felé az első s nem is kis lépés — úgy tűnik — megtörtént. Egy pillanat türelmet kérek. Most ugyanis arról is jó lenne szólani egy keveset, hogy mit nem akarunk?! Nem akarunk visszarendeződni, káderalapulást, a régi módszerek átmentését, nem akarjuk a visszarendeződésnek semmi formáját! Nem akarunk fejeket venni, nem akarunk leszámolást, (annak ellenére, hogy egyre szaporodnak s erősödnek az ezt követő hangok) de igenis akarjuk, hogy minden felelős tisztséget betöltött (vagy annak a hátsó ajtón besegítő) adjon számot nyilvános fórumokon tetteiről és további sorsa ennek függvényében határoztassék el. Nem akarunk senkit bántani, de nem akarunk továbbra is másod-, harmada vagy ki tudja hányadrangú polgárokként élni, a közös hazában. És még egyetlen dolog (pedig milyen sok lenne): a minap, kósza hírek hallatán s a megerősített őrjáratok láttán több százan nem engedtük el az iskolába gyermekeinket. Lehet, este aztán picit bántuk, restelkedtünk ... De hát ez van, belénk ivódott. Egyszóval: nem akarunk többé félni! Végezetül: merre tarthatunk, mit akarunk hát? Bő esztendővel ezelőtt egy román barátommal beszélgettem, olyannal, akivel igencsak lehetett őszintén és mindenféle tartózkodás nélkül jóízűeket vitatkozni. Azt mondta: „nem könnyű nektek sem, de veletek legalább törődik a külföld, miattatok tiltakoznak sajtóban, rádióban, mindenütt . . . . Kicsit meghökkentem, aztán próbáltam neki elmagyarázni, hogy éppen az „a nehéz“, azért nem egyformán nehéz mindkettőnknek. Addig amíg újabb időben Nagyváradon immár egy kiskantin főnökének se neveztek ki magyart... Amíg a város egyetlen, úgymond magyar líceumában gombamód gyarapodik a román tagozat... Amíg az üzletben rád szólnak... Amíg a gyereked eleve kettős hátránnyal indul az egyetemi felvételin ... Amíg .. . Amíg . . . Tóth István is elment tőlünk Vásárhelyre professzornak, bár legtovább ő állta a sarat. Végül Fábián Sándorral — öccse Imre csak később jött — költőként csak ketten voltunk, akik áthidalták az űrt, míg a hatvanas évek vége felé betörtek a berkeinkbe a rég várt fiatalok. Nevüket már kezdik megismerni az olvasók s akinek könyve megjelent, napok alatt elfogyott. De könyvhöz csak kevés jutott, műveik javarésze ott lapul a fiókokban — egy Sötét Kéz feküdt rajtuk, mely alól alig egy-egy kéziratlap röppenhetett fel. A rejtegetett írások, reméljük, most napvilágra kerülnek lapjaink oldalain. Könyveikkel párhuzamban ideje lenne kiadni a mártír-írók jelentősebb műveit is. Hálát adhatunk a Sorsnak, hogy legalább festőkben és szobrászokban gazdagabbak vagyunk, mint a szörnyű népirtás előtt. Színészeink is helyt állnak Páger Antal, Dajka Margit valahai színpadán. Merész álom. Születik tán részükre nagyváradi szerzőtől is színdarab. Mit mondhatunk íróinknak serkentően és megnyugtatón? Ne hívjuk a holnaposok szellemét költőversenyre. Sokat, nagyon sokat tudtak, amit mi nem tanulhattunk el tőlük, de mi is tudunk valamit, ami belőlük hiányzott, mert az idő nekünk tartogatta nemes ajándékait. Csillogtathatjuk tollunkat, nem vész el a Tegnap fénye, sőt a Múlt gazdagodik. Aki megüti a mércét, ha csak egyetlen egyszer is leülhet ahhoz az asztalhoz, amelynek főhelyén nem egy költő, hanem maga a költészet szelleme ül. Miként s mikorra lehet a töviseket kihúzni, a félreértéseket eloszlatni — nem tudom . .. Mi is toleranciát és valódi demokráciát akarunk. Persze, ezt először meg kell tanulni (lassú de érdemes munka), aztán lehet gyakorolni. Sajátosan pedig önállóságot, nemzeti kisebbségi „épületrendszert“ akarunk, és ezt oly módon, hogy minden román állampolgár higgye el — nem ellenében történik, senki sem tör az ország függetlenségére, higgye el hát, hogy amikor jogainkat akarjuk, azt követeljük, ami a régi-jelenlegi Alkotmányban is (írva) benne van! Hát röviden ennyi. És befejezésül a szép álom: jó lenne e hazában közösen a közös európai otthon nagy-nagy távlatában gondolkodni. Hiszen erről beszél most az egész öreg kontinens. És ezeket (mindezeket) a célokat kívánja jó szellemben, csöndes alázattal szolgálni induló hetilapunk. Ennél a kerekasztalnál ott ül, s mindig ott fog ülni a már rég eltávozottak szelleme. Magyar írók, román írókkal együtt ülnek s közelebb jutnak egymáshoz azzal is, hogy fordítgatják egymás legjobb műveit. Ezt tette George A. Petre is, látom őt Várad utcáin, sötét haját, jellegzetes korszakánál borzolja a szél. Kopott könyvet szorongat egyik kezében, majd kinyitja s az ujjai közt forgatva fordítgatja gondolatban Ady Endre verseit. Radu Enescu — itteni román íróink jelese — itt él ma is közöttünk. Épp e sorsdöntő napokban — melynek igazáért kiállt jelent meg remek esszégyűjteménye, Horváth Andor „elegáns“ fordításában. Az elemzés alakjai hatalmas tudásháttérből lépnek elénk „Hiszek a vérszeződésben“ írta valaha Mécs László. Én egyedül a szellemi szerződésben hiszek. E szellemi szerződés jegyében indul új lapunk is, hogy most, amikor „A Holnap“ már tegnappá vált, e „holnapután“ idején megpróbálja új szavakba önteni a Holnaposok álmait. Új lap, új írás, új idők, új tettek és főként új gondolatok. Új gondolat szülte lapunk címét is: KELET-NYUGAT. El lehet tűnődni rajta, e kettős cím mit jelent? Állástalan állásfoglalást! Azt, hogy lapunk magába szívja mindazt, amit a kultúra termel, és igyekszik tovább sugározni azt. Költőien kifejezve: Keletről Nyugatra tartva úgy kívánunk belépni Nyugat szép szalonjába, hogy nem töröljük le lábunkról Kelet aranysorát. Tőke CsabaMerre tartunk — avagy leszünk-e egyszer még egészségesek?... Horváth Imre Szellemi szerződés Soltész József EGY ELMÉS FARKAS UTOLSÓ HÖRGÉSE A sakálok falkában mászkáltak utánam, Sajnáltam őket, de még jobban Kik bölényt követeltek, ha nyulat ejtettem, S akikről néha megfeledkeztem, Mohó pofával jönnek most sorra, Csontropogtató halotti torra. Én nem tudtam mi az, hogy „pincér" vagy „étlap", Az erdőt se tudtam mindig magaménak, A csapdák ellen se volt kifogásom, néha beléjük léptem, hogy mindenki lásson, De sosem hazudtam, hogy bárányszelíd vagyok, Szememben most is őszinteség ragyog. Most már nyugodt a lelkem (mármint a gyomrom), Nem követel és nem ragad torkon; A NAGY ÚT előtt hát elmélkedhetem, Úgy sincs már rá sok napom s hetem; A sakálok után majd jönnek a hangyák... Ó hogy futnék innét, ha hagynák! Jön már a gyáva falka és megtép, Hiába vagyok holtan is jelkép, Báránykák, Piroskák megbecsült réme, Most már csak egy kis üdvösség kéne!... Ég veled, gyomrom, minden rossz Ki még a jót is pokolra hajtja! utáltam, atyja, Új lap indul Nagyváradon, A Holnap városában, koronázó városunkban, ahol büszkén uralkodtak évszázadunk hajnalán irodalmunk fejedelmei. A holnaposok harca után városunk látszólag elcsendesedett, bár voltak itt remek közéleti emberek, köztük újságírók és írók is. Tabéry Géza kopottfelöltős alakja, Zsolt Béla „girardija“ és a trubadúrszívű Nadányi Zoltán beamter szürkeségű figurája itt imbolyog még ma is az őket ismerhetők szeme előtt. Raffy Ádám, a sikeres kultúrtörténeti regények szerzője és Berde Mária képe is felvillan még a váradi arcok között — bár ő csak néhány esztendeig tanárkodott Nagyváradon, íróink nagy részét és olvasóink legjavát áldozatul kívánta a második világháború. A sors kegyetlenül visszavágott: nehezen tápászkodunk fel De „az élet élni akar“, jöttek Bajor Andor, Hornyák József próbálgattak már tollukat Réz Ádám és Réz Pál, hívta őket a Múzsa, de — részünkre sajnos —nemcsak az Istennő, hanem a tehetségükre felfigyelő mozgalmasabb városok is. Az akkori sivárságban nem találhattak talajra városunkban sem ők, sem a csoda folytán megmenekült régiek, akiket származásuk, vagy szerencséjük átsegített a pokoli napokon Gál Ernő és Csehi Gyula, Bélteky László és Ruffy Péter s Gréda József is szétszéledtek a világba, de hisszük, hogy amennyit városunk vesztett velük a lelkükben magukkal vitt Nagyváradból, annyit nyert a többi „Urbs“.