Kelet-Nyugat, 1991 (2. évfolyam, 1-33. szám)
1991-06-13 / 24. szám
III. TANGÓ MAGYAR NEMZETI KISEBBSÉGI SZÍNHÁZAK FESZTIVÁLJA — KISVÁRDA 1991. május 30.—június 4. Milyen formában lehet létjogosultsága a Kisvárdán immár harmadszor megrendezett Magyar Nemzeti Kisebbségi Színházak Fesztiváljának? Természetes, hogy azalatt az ottlétünk néhány napja alatt csak így fogalmazódhatott meg a kérdés tudván azt, hogy e rendezvényt megelőzően Kaposváron megtartották az Országos Színházi Találkozót. Amazon nem képviseltették magukat a kisebbségi színházak (nyilván, mert nem voltak hivatalosak), emezen pedig a szakma, a Színészkamara részéről Törőcsik Mari táviratát olvasta fel Ablonczy László, a Nemzeti Színház igazgatója. Kétszáz éves a magyar színjátszás, nem kis büszkeséggel emlegetjük, de ennek a kétszáz éves magyar színháznak az egységét miben látjuk? Történelmi tényekre, Trianonra hivatkozunk, ami sajnálatos módon megkerülhetetlen a színháztörténet esetében is, miközben kulturális téren (pontosítva: ezt a színházi fesztivált illetően) valami folytán és következtében újbóli érvágás történik. Ápolgatni a kisebbség-tudatot, unos-untalan ismételni a határokon túli színházak végvár-szerepét, anyanyelvőrző nemes hivatását, miközben kulturális határt vonnak az anyaországi és a határokon túli színjátszás között. (Az egyik magyarországi hetilap gettó-fesztiválnak emlegette.) A másik jelentős dolog a minőség kérdése. Ezt megint roppant hálátlan dolog felemlegetni. Ezelőtt két évvel egészen bizonyos, hogy ez a probléma nem kerülhetett volna így és ilyen megvilágításba, de a közönség igényeire hivatkozva viaszba mártott színházat hoztunk létre, s valami XIX. századi szellem lengi át a színpadot. A közönséget emlegetve hajlandók vagyunk megfeledkezni arról, hogy a nagyérdemű ízlése hál' Istennek heterogén, és nem mindenki az akácos út pacsirtájáról stb. stb. szeretne szívhez szóló történetet látni. Sajnos édes-keserű dallamokban ringatjuk magunkat, fontos, hogy a táncparkett legyen megfelelő, s maradt/marad ugyanaz a táncrend és ... ugyanaz a tangó! Azért jó érzés tudni azt, hogy még vannak rendezők, mint Tompa Gábor és Parászka Miklós, akik nem ilyen tangó-szellemben „teszik a szépet“ Tháliának. Mostani és a következő lapszámunkban a szimpóziumon elhangzott felszólalásokból közlünk válogatást. MOHÁCSI ESZTER ABLONCZY LÁSZLÓ (Budapest) «BILF MARIA M Akiket ti név szerint vagy intézményesen hiányoltok — talán jobb is, ha nincsenek itt. Acsarkodó, gyűlölködő hangulat uralkodik, ami már régen nem a szakmáról szól, csak a szakma nevében mások megsemmisítésével próbálkozik, miközben saját színházára nem tekint. Elképedve tapasztaltam a szakma és az európaiság nevében azt a mély vidémiséget, amit magatartásával ez a szakma gyakorol. Hubay Miklóssal beszélgettünk , Franciaországban bármilyen kis találkozót rendeznek is meg, elmegy a szakma, és tudnak egymás mellett ülni. Itt most nincsen erről szó, itt acsarkodás, gyűlölködés van. Nagyon jó, hogy ezen a találkozón legalább a nyugalmat meg tudjuk tartani, s talán az is jó, hogy ebbe a gyűlölködő hangulatba ti nem folytok bele, s benneteket nem akarnak sem ilyen, sem olyan érdek- és pártállások irányába kisajátítani. Azt gondolom, akkor van értelme ittlétünknek, ha olyan gondokról beszélünk, ami a ti mindennapi megélt munkátok. A tavaly, amikor elváltunk, abban állapodtunk meg, hogy igyekszünk innen is segíteni a ti törekvéseiteket, de — A kisebbségi létet Ligeti Ernő „súly alatt a pálma“ fogalomkörébe helyezi. Valóban, a kisebbségi lét nem jelent egyebet, mint teherviselést. Ugyanakkor olyan érzésem van, hogy lassacskán ezt a teherviselést olyan mártírsorsnak kezdjük felfogni, amelyik menlevelet ad sok megalkuvásunkra s megfutamodásunkra azok elől a kihívások elől, amelyeket a minőség elénk állít. Kisebbségi létben a védelmet csak az az erkölcsi tekintély biztosíthatja, amit a minőség teremthet meg. Az az érzésem, hogy miközben konfrontációs létben kell élnünk, miközben a kisebbségi létnek minden pálmasorsával meg kell küzdenünk, elő kell vennünk még egy tanulmányt, a Makkai Sándorét, melynek címe A magunk revíziója. Ha mi valóban szembe akarunk nézni a kisebbségi lét kihívásaival, és meg akarjuk találni a megmaradás ideológiáját, akkor le kell vetkőznünk az állandó mártíromságra való hivatkozást, és a magunk revíziójának szellemében szembe kell néznünk a magunk tehetetlenségével, mert az az érzésem, hogy mindenek ellenére bizonyos fajta szellemi szabadságban élünk. A megfutamodás a kisebbségi lét kihívásai elől egyfajta konformizmust is jelent. És mindenekelőtt szembe kell néznünk azzal az alapvető kérdéssel, hogy a hosszú évek bezártsága következtében szellemi provinciává lettünk. Nem kell ettől a szótól megijedni! így van! Sajnos, évtizedes lemaradásokat kell behoznia, beleértve a szellemi élet más területeit is, a színháznak, és akkor egészen más prizmát kap az, hogy most már a közönség elpártol a színháztól. Az, hogy a közönségnek „mindent szabad“, csak arra vonatkozik, hogy na most már eljátszhatunk mindenfajta nemzeti hőbörgést. Nagyon népszerűtlen ezt így kimondani egy kisebbségi találkozón, de szembe kell néznünk azzal, hogy mihez is kezdjünk ezzel a szabadsággal. Csak egy ilyen „erdélyi lélekkel“ és csakis európai szemmel tekintve a dolgokat hozhatjuk be jelzem, hogy minden jószándék mellett mennyi nehézség rejlik. Tanakodnak azon, amit nemcsak Marosvásárhelyen, de a budapesti Nemzeti Színházban is érezhetünk, hogy egyszerűen szerepkörök, színészek hiányoznak, s ezt nem lehet egyik napról a másikra pótolni. Felmerül az egyik legkomolyabb kérdés, hogy akár Kassán, Újvidéken, Marosvásárhelyen úgymond európai színházat kell teremteni. Európa divatos szó lett. Azt gondolom, hogy még a kiindulás is pontatlan, nem Európába kell törekednünk, hanem a helynek a koordinátáit kell bemérnünk, tehát, ahogy Bibó István mondja, Európát kell beépíteni magunkba. Itt mélységes személyi és anyagi érdekek uralkodnak. Mindezt azért említem, hogy kevesebb kisebbségi tudat legyen bennetek, már ami a szakmát illeti, legyetek magabiztosabbak, elég sok előadást láttam az elmúlt években ahhoz, hogy megbizonyosodjam, nem kell rossz lelkiismerettel lennetek, saját lehetetlenségeiteket átérzevén nem kell annyira kisebbségi tudattal élnetek, mert igenis nagyon sok kiváló s nagyszerű előadást hoztatok létre, a lemaradást és csak így tudunk szembenézni a kisebbségi lét kihívásaival úgy, hogy ugyanakkor európaiak is maradjunk! A kultúrát, a minőséget a kisebbségi létben szolgálatnak érzem. Ebben a szolgálatban is meg tudjuk őrizni a sokszínűséget, a mindenfajta értéktiszteletet. Nyilvánvalóan a megmaradásnak nem szabad feladnia a politikai célkitűzést, azokat az alapvető nemzetiségi létet szavatoló politikai célokért való küzdelmet, amelyek keretében majd a magunk revízióját elvégezhetjük. (...) Sajnos, ki kell mondanunk, hogy rosszabb helyzetben vagyunk, mint tavaly ilyenkor. A romániai magyar színjátszás lefelé ívelése tovább tart, ezzel szembe kell néznünk, és ezt kell megállítanunk. (...) Azt mondottuk, hogy e fesztivállal kapcsolatban kettős célunk van, elsősorban a kisebbségi létben jelentkező alkotói gondok megvitatása, másodsorban pedig aminek a biztonépítése, hogy mi egy 15 milliós magyar nemzetnek és kultúrnemzetnek a szerves részei vagyunk,és szeretnénk beintegrálódni abba a nemzeti kultúrába, amely bennünket megtarthat. Vagy egy kétlépcsős rendszer formájában: hozzákapcsolódni a nemzeti (országos) színházi találkozóhoz, úgy, hogy kiválasztjuk azt az egy-két előadást, amely méltó arra, hogy ezen a találkozón részt vegyen, vagy akár kimondjuk, hogy az idén egy se. Ebben az évben rosszabb a helyzet, mert úgy volt időzítve, hogy a mi fesztiválunk előtt egy héttel zajlott le az országos színházi találkozó Kaposvárott. Úgy érzem, hogy a kisebbségi színházi élet integrálódása a nemzeti színházi kultúra körforgásában csak egy ilyen formai lépés révén is megvalósulhat. Javasolnám, hogy újra kellene elemezni ennek a lehetőségét, mert a minőségteremtésnek az egyetlen biztos és kézzelfogható lehetősége van: a megmérettetés. Ebből következik, hogy ezt a fesztivált versenyjellegűvé kell tennünk, zsűri előtt játszanunk, versenyhelyzetet kell teremtenünk... KÖTŐ JÓZSEF (Kolozsvár) II. évfolyam, 24. szám