Keleti Ujság, 1928. szeptember (11. évfolyam, 198-222. szám)

1928-09-02 / 199. szám

2 OLDAL A nőiességé a jövő írta: Jacques Worth Hogyan változik a divat és miért változik egy­általában ? Ezt­ a kérdést gyakran teszik fel nekem. Nehezen tudok rá felelni. Hiszen a divat nem is vál­tozik nagyon gyorsan, szezonról szezonra. Nem for­dul elő az, hogy a nők az egyik szezonban még hosz­­szú, földet seprő szoknyát hordanak, a másik szezon­ban olyan rövdet, hogy kilátszik a térdük. A divat lassan fejlődik. Természetesen, az apróbb nüanszok szezonról szezonra változnak, de a lényeges dolgok­ban lassú evolúcióval állunk szemben, ami összefügg az erkölcsök, a szokások pszichológiai változásaival. Az új életformák, a sport elterjedése, az autó, a repülőgép, a feminizmus új eszméi és sok más ha­sonló új dolog hozza meg a változást a női öltözkö­désben. Minden nagy háború után megrendülnek a régi állapotok, meglazulnak az erkölcsi viszonyok. A nők ruhája hiányosabbá vagy átlátszóbbá válik. Itt van például Franciaországban az első csá­szárság kora. Az akkori hölgyek ruhái igazán nem adtak sok munkát a férfiak képzelőtehetségének. A szoknyák akkor hosszúak, keskenyek és gyakran tel­jesen átlátszóak voltak. A csípővonal mesterségesen magas volt, a dekoltázs pedig igen mély. Végeredményben ugyanez történt a mostani vi­lágháború után is. A szoknyák­­rövidek és vékonyak lettek. A nők egymásután vetették el azokat a ruha­­fajtákat,­­amelyeket csaknem egy évszázadon át vi­seltek. A stílus nagyon egyszerű lett és bizonyos fo­kig nagyon férfias. Éveken át ragaszkodtak a nők ehez a férfias divathoz, egy drabból álló ruhát vi­seltek, egyenes hosszú kabáttal az uccára. A világháború után befejeződött a nők emanci­pálódási folyamata. A nők szabadabbá váltak, mint amilyenek valaha is voltak és ezt megmutatták a ru­házkodásukban is. Ma ismét reakció észlelhető és a tendencia me­gint a nőiesség. Ma már a szoknyák is diszkréteb­­bek és bővebbek és az egyenes vonalak egyhangúsá­gát ráncok és diszitések törik meg. A nők már kez­denek beleunni a férfiimaskarába. Természetesen soha sem fogunk visszatérni a földig érő sleppekhez, épúgy, amint annak a kornak a feminin gyönge­­sége is örökre meghalt. De azért szemmel láthatóan növekednek a szoknyák, a selymek és szatének fino­mabb mintázata is nőiesebb színt ad a ruháknak. A nagy szabászok ma már mind ilyen ruhákat készíte­nek és az előkelő hölgyek ilyeneket viselnek. Azután van még egy fontos pszichológiai tényező. A nagy uralkodók korában az udvar mindig erősen befolyásolta a divat fejlődését. Bizonyos uniformi­­zálódás volt észlelhető az öltözködés terén. Szigorú volt az etikett. Ha valaki Mindszentek előtt bundát vett fel, vagy húsvét vasárnap előtt levetette a bun­dáját, kegyvesztett lett az udvarnál. Ha a király megdicsérte az egyik hölgy hajában díszlő rózsát, másnap már mindenki rózsát viselt a hajában. Néha pedig a praktikus szükségletek irányították a divatot. Nagyapám sokat beszélt nekem egy bi­zonyos Mademoiselle Fghtangesről, aki egy vadászat alkalmával elvesztette a kalapját. Ekkor a fűzőjéből kivett egy szalagot és azt kötötte hajába. Mikor a király így megpillantotta megjegyezte: — Milyen bájos ötlet! Másnap már az udvarnál lévő összes hölgyek a la Fontanges-fejdíszt viseltek. Ma az ilyen ötletek inkább a tervezők agyában születnek meg. A ruhatervezőnek rajta kell tartani a kezét az élet lüktető pulzusán. Tudnia kell, hogy a nők mivel töltik idejüket, mik a szükségleteik és le kell találnia olyas­valamit, ami szükséges és meg­­kedveltesse magát vele. A divattervező mindig csak a munkájára gondol. Ha a városon kívül van, néha a naplemente ad neki egy ötletet, hogy milyen színkombinációkat valósít­son meg. Nagyapám, aki cégünk megalapítója volt, látott egyszer egy asszonyt, aki a folyó partja mo­sott. Szoknyáját magasra feltürte. Nagyapám ek­kor hazament és olyan szoknyát tervezett, amelyek hasonlítanak ehez a feltürthöz. Éveken át ez volt az­után a divat. A divattervező legújabb ötleteit mindig a közön­ség elé viszi és a közönség vagy elfogadj­a őket vagy nem. De ha a divattervező ügyes, akko már előre olyat csinál, amelyről tudja, hogy a köönség szíve­sen fogja fogadni. Most tíz évvel a há°ru után — mint már mondottam — reakció állott be a női divat fejlődése terén. A nők továbbra is sabadok és­ füg­getlenek lesznek, de nem öltözködni többé férfia­san. A sporthoz a jövőben is sporruhát fognak vi­selni, de a városban, az utcára mé­gem lehet sport­ruhát felvenni. A legközelebbi divatja: egy­szerű szabású ruhák, egyszerű ég­em blúzzal, gon­dosan hímzett délutáni rúnák, kissé bonyolultabb szabással, az eddiginél valami­ hosszabb és bővebb szoknyák, ráncokkal, vagy pirsirozva. Az estélyi ru­hák is finomabbak, elegánsaik is nőiesebbek let­tek. Megint divatba jönnek láncok, a redők, a gaz­dag selyemanygok, lágy s,n°k és a csodálatos vi­rágos mintájú kelmék, már mind a nőiesség jegyében hódítják meg a J­enséget. XI. ÉVF. 199. SZÁM wmmmmmmeazBmm­mmuhemmmsa tenemsz (Cluj-Kolozsvár, augusztus 31. )Írtunk már a tragikus életsorsról, amely romokba döntötte a régi Kolozsvár kereskedőélete egyik legtekintélyesebb tényezőjének, Tamási Istvánnak öregségre forduló éveit. Tamási István szellemi életének elborulása és régi jó, polgári módjának dermesztő nyomorba fordulása méltán keltette fel Kolozsvár széles tár­sadalmi rétegében a részvét visszhangját. Hinni akarunk benne, hogy ez a részvét nemcsak h­ipokrita szemforgatás, vagy múlékony szólam marad, hanem komoly, becsületes és emberséges tettekben fog nyilvánulni. Ennek a reménységünknek biztató jeleit máris tapasztalhatjuk. A krónikás igazságtevése meg­követeli, hogy azokról sem feledkezzünk meg, akik el nem veszett jobbérzésük sugallatára már cikkünk megjelenését megelőzően is lelkiismeretes gonddal foglalkoztak azzal, hogy mikép lehetne Tamási István és derék élettársának igazságtalanul kijutott kemény sorsán enyhíteni. Kolozsvár régi kereskedő­világának egy már szintén nyugalomba vonult vete­ránja, Havas Lázár kezdte meg a Tamási István szomorú sorsának megjavítását célzó akciót. De bízunk abban, hogy a tények nyílt feltárásával, ebbe az altruisztikus tevékenységbe sikerül a társadalom szélesebb rétegeit bevonni. Ennek a sorstragédiának nyilvánosságra patta­nása után alkalmunk volt Kolozsvár pénz és keres­kedőköreinek egy pár előkelőbb gondolkodású tényezőjével beszélni. Azt a megnyugtató benyomást szereztük, hogy igaz ügy mellé állottunk, mert a jobb lelkiismeretű és nemesebb érzelmű embereknek mind az a véleményük, hogy Tamási Istvánon nem alkalmi könyöradománnyal, hanem olyan állandó segéllyel kell gondoskodni, amely tiszta és puritán közéleti múltját nem alázhatja meg. Megírtuk azt is, hogy a kereskedelmi és ipar­kamara, az az intézmény, amelynek felvirágoztatása érdekében áldozta fel Tamási István tehetségének és lankadatlan lelkességének javakorát, négyezer lej segélyt szavazott meg volt elnökének. A megdöbbe­nés jelzőivel illettük ezt a gesztust, amellyel a ka­mara enyhén szólva, csak vaskos tévedését illusz­trálta. Ismételten f­igyelmébe ajánljuk a kamara mostani vezetőségének, hogy nem egy volt szolgájáról, hanem valamikor ugyancsak megbecsült és köztisztelt elnöké­ről van szó. Sőt pótlásul még azt is a feledékenyek tudatába kell idézzük, hogy Tamási István nemcsak a viciná­lis helyi kereskedelmi életnek volt jelentős neve és tényezője, hanem műveltségét és tudását országos relációkban is nagyon megbecsülték. Az O. M. K. E. egyik alelnöke volt, aki a hatalmas egyesületnek nem egy kongresszusát vezette ismert elnöki avatott­­ságával. Talán nem lesz érdektelen ez alkalomból fel­idézni a múltból azt sem, hogy amikor az O. M. K. E. egyik országos eseményén az ország legelső em­bere, a kir­ály­ is megjelent, az uralkodó üdvözlését egy ország kereskedőképviselete Tamási Istvánra bízta. Ma is felderül emlékünkben az a jóizű mosoly, amely ennek az eseménynek elmondása alatt ott virított Tamási arcán. — Amikor őfelsége kézfogásával tisztelt meg engem — mondotta — úgy megszorítottam a királyi kezet, hogy alig tudta elengedni. A kamara vezetősége ugy látszik belátta tévedé­sét, mert tegnap délelőtt telefonon arról értesítette szerkesztőségünket, hogy a négyezer lej adomány csak gyorssegély volt s az elnökség gondoskodni fog Tamási István állandó havi segélyezéséről. Ismerjük a kamara jelenlegi elnökét, Negrutiu Jonest. Tudjuk róla, hogy megértő és érző szivü ember. A kamarának Tamásival szemben tanúsított szűkmarkúságából csak arra következtethettünk, hogy Negrutiu nem ismerte volt elődjének múltját. Akik könnyedén szeretnék lerázni lelkiismere­tükről ezt a kínos kérdést, felvetették azt az ötletet, hogy Tamási Istvánt az Erzsébet-aggmenházba kellene elhelyezni. Mi rögtön megjegyeztük erre, hogy ez mégsem lenne méltó elintézése a kérdésnek. Különben is meg kel­lene kérdezni, hogy mit szól ehhez Tamási István felesége? Nos, mi megkérdeztük. Felkerestük otthonában, a régi családi házban,­­ amely azonban az adósságok folyamán elúszott a talpuk alól és most már csak egy kis szoba-konyhás lakásnak bérlői. Megható helyzetben találtuk Ta­mási Istvánt. A megható ebben a tiszta és még a nincstelenségben is a gondos női kézre valló miliő­ben az volt, hogy nem egy nyűggel ápolt beteget ta­láltunk. Ott ült az udvar enyhe árnyékában egy karos­székben az önmagával tehetetlen beteg. Ez a nagy­beteg, aki egy lépést sem tud egyedül megtenni, s akivel úgy kell bánni, mint egy gyermekkel, olyan ápolt és rendes volt, mint egy jó­módtól körülvett penzionált öregúr. Hófehér fehérnemű, tiszta ruha tett tanúságot arról, hogy a beteget szeretettel gon­dozzák. Amikor megszólítottuk, mintha pillanatokra visszatért volna melankolikus tekintetébe az eszmé­let sugara. Az arcán pedig a mosolynak fájdalmas visszfénye révedezett. Amikor megemlítettük feleségének, hogy a fér­jét egyesek az aggmenházba akarják elhelyezni, az úriasszony, aki látogatásunkkor éppen a mosóteknőt hagyta ott könnybe lábadó szemekkel csak ezeket mondotta: — Az aggmenházba. Nem. Azt soha. Inkább meghalnék, mintsem ebbe beleegyeztem. Én halálo­mig mellette akarok maradni. Istenem, hová jutot­tunk, — suttogta zokogás közben — a szegények­­háza küszöbéig. . . Erőt vett magán, könnyeit letörülte s ezeket mon­dotta : — Inkább a halál, mint a menház koldussorsa. K. L. Inkább a halál, mint a menház koldussorsa, — mondja a nyomorba jutott Tamási István felesége .Az Iparkamara is ráeszmélt arra, hogy Tamási István ügyét nem lehet könyöradománnyal elintézni — Látogatás Tamási István otthonában Cluj város központjában, lehetőleg a Piața Unirii (volt Főtér), vagy a Calea Regele Ferdinandon (volt Wesselényi-utca és Ferencz József-út eleje). — Részletes ajánlatok SI ELCG“ Strada Regina Maria No. 32. (Volt Deák Ferenc-u.) küldendők.

Next