Képes 7, 1987. április-július (2. évfolyam, 14-29. szám)

1987-07-11 / 28. szám

28 TOLMÁCSNAK LENNI Személytelen szószóló Neve: Verók Istvánná, de leginkább csak Edit. Kora: éppen hatvan, amiből tizenötöt akár le is tagadhatna. Termete: magas, sudár. Haja: szőke. Arca: festetten. Munkaruhája: (főként) kiskosztüm. Ismertetőjele: tökéletesen beszél franciául, kevésbé tökéletesen: angolul, németül... Foglalkozása: politikai munkatárs. Hivatása: francia tolmács. Hobbija: ugyanaz. Nyugdíjas. Kitüntetései: Munka Érdemrend ezüst és arany fokozata és a Szocialista Magyarországért Érdemrend. — Meglehetősen nehéz volt önt otthon találni és még nehezebb egy időpont­ban megállapodnunk. Na­gyon elfoglalt? — Azt mondják, a nyug­díjasnak sok ideje van. Nekem szinte egy perc sza­badidőm sincs. Fordítok, tanítok, utazom, tolmácso­lok. És — ha hiszi, ha nem — nagyon élvezem. — Ön az MSZMP Köz­ponti Bizottsága politikai munkatársaként ment nyugdíjba. Magas rangú párt- és szakszervezeti ve­zetőknek volt a francia tolmácsa. Bizonyára érde­kes az életútja. — Elmondom, azután ítéljék meg önök, hogy ér­dekes-e az olvasónak is. Anyám és apám — mind­ketten munkások — a hú­szas években nyugat-euró­pai emigrációban találkoz­tak. Ott kerestek munkát és ott kapcsolódtak be a munkásmozgalomba. 1927- ben szüleim hazajöttek, de születésem után — a rend­őrségi zaklatások miatt — rövidesen ismét távozniuk kellett. Karonülőként hur­coltak országról országra, amerre jártak. Kiskorom­tól kezdve szüleim maguk­kal vittek gyűlésekre, fel­vonulásokra. Érettségi után, 1947-ben újra hazajöttünk, apu ugyanis nem találta a he­lyét idegen földön, itthon akart élni. Amikor a Ke­leti pályaudvaron leszáll­tunk a vonatról, és körül­néztem a városban, azt lát­tam, hogy Budapest ro­mokban hever és az em­berek nehezen élnek, s ami a leginkább aggasztott, alig értettem a magyar szót. — Ismerősök, barátok segítettek a beilleszkedés­ben? — Szerencsére sokan tértek haza akkortájt az emigrációból, és az ittho­niakkal együtt felkarol­tak minket. Közösen töp­rengtek azon, hogyan le­hetne hasznosítani a nyelv­tudásomat az „ügy” érde­kében is. így kerültem a SZOT nemzetközi kapcso­latok osztályára, ahol fran­cia—angol levelezőként al­kalmaztak. Jó két évig tar­tott, amíg megtanultam he­lyesen írni, beszélni ma­gyarul. A fiatalok el sem tudják képzelni azt az iz­galmas politikai légkört, amiben éltünk. Ha valaki belépett a szobába és úgy köszönt, hogy Szabadság!, akkor tudtam, hogy az kommunista. Ha úgy, hogy Barátság!, akkor az szo­ciáldemokrata. Akkoriban fontos volt a kettőt meg­különböztetni. A mozga­lom már akkor sokat je­lentett nekem az emberi kapcsolatok szempontjából. Ám ezeket erősíteni akar­tam más tekintetben is, így sürgősen férjhez men­tem. Igazán boldog akkor voltam, amikor megszüle­tett a fiam. — Végül is hogyan lett tolmács? — Valamiképpen politi­kai munkám során, „bele­csöppentem” a dologba. Miután referensként részt vettem külföldi szakszer­vezeti delegációk tárgyalá­sain és a küldöttségek külföldi útjain, a „szakmai munkához” a tolmácsolás is hozzátartozott. Ezt, mi­helyt képesnek éreztem magam rá, örömmel vál­laltam. Lassanként a Szak­­szervezeti Világszövetség minden rendezvényére el­kísértem a magyar vezető­ket — munkatársként és egyben tolmácsként. Hihe­tetlenül érdekes volt meg­ismerkedni mindazokkal, akik számítottak a nemzet­közi munkásmozgalomban. — Ígért egy érdekes tör­ténetet ... — Ha jól emlékszem, 1958-ban Budapesten volt a Szakszervezeti Világszö­vetség egy nagyobb ren­dezvénye. Hajókirándulás­ra kísértem a francia nyel­ven beszélő delegációkat, akik éppen Kádár János köré telepedtek, ő — szo­kása szerint — szívesen anekdotázott, akkor éppen egy szlovákiai vadászatról. A franciák, akik nagy va­dászok voltak, élvezettel hallgatták a beszámolót. Már ott tartottunk a tör­ténetben, hogy lesben áll­va várta a vadat — egy zergét. A mindennapi és a politikai terminológiát már ismertem, de fogalmam sem volt arról, mi az a zerge. Egy darabig kerül­gettem a megnevezést, húztam-halasztottam a ki­fejezés tolmácsolását, míg az egyik francia kifakadt: „Árulja már el, milyen ál­latról van szó! Legalább azt mondja meg, hogy sző­re van vagy tola?” — Szé­gyen ide, szégyen oda, meg kellett mondanom Kádár elvtársnak, hogy nem tu­dom franciául, mi is az a zerge. Jót nevetett és el­magyarázta, hogy egy he­gyi kecskéről van szó. Ké­sőbb pedig, amikor­­arról mesélt, hogy egy téeszel­­nök ismerőse milyen kü­lönleges virágokat nevel, eszébe juthatott a „zerge­­ügy”, mert mielőtt elkezd­te volna sorolni a virág­neveket, rám nézett és így szólt: „Mondja csak azt, hogy ... virág”. — Ön később az MSZMP Központi Bizott­ságának munkatársa lett és gyakran volt a párt el­ső emberének a francia tolmácsa. Nem félt a fel­adattól? — Nem. Hiszen előzőleg már „bemutatkoztam” ne­ki, és tudtam, hogy a tol- Előadóként a SZOT Elméleti Kutatóintézetében

Next