Képes 7, 1987. július-szeptember (2. évfolyam, 30-39. szám)
1987-07-25 / 30. szám
□ Jó vékonyi idővel ezelőtt, egyszer, amikor Budapestre látogattam, az a váratlan és érdemen felüli megtiszteltetés ért, hogy Illyés Gyula üzent: vár. Soha olyan lámpalázam nem volt, mint akkor! Másnap délelőtt kilencre hívott. Én egész éjszaka sétafikáltam, kóboroltam a Margitsziget Arany János-bajusz-lombjai alatt és magamban beszéltem ... Elgondoltam, hogy mit fog kérdezni, s nekem majd mit kell válaszolnom, hogy ne mondjak valami butaságot, megszégyenítve anyanyelvünket. . . Reggel bementem a borbélyhoz, s megkértem: borotváljon meg, és jól dürüszöl- HONVÁGY je meg a fejemet s a nyakamat, hogy vánszorogjon ki belőlem a fáradtság, így is történt. De az egyetemes kultúra magyar jurtája előtt inamba szállt a bátorság. Nem mertem sem csöngetni, sem döngetni, a jelképes kapun ... Szerencsémre jött egy régi jó barátom, s egyszerűen magával sodort. — Hogy vagy, öcsém, te eleven honvágy? — szegezte nekem a kérdést Illyés. — Hallom, alig érkeztél meg s máris haza akarsz menni. Miért e sietség? Ülj le. Egy pohár pálinka? Bizony, össze kellett szednem magamat, mert erre kérdésre s főként a megszólításra szültem föl. Aztán néhány por után megeredt a nyelvem, s tisztelettel mondtam: — Hát már régóta rá ... Az ötödik napja .. . Mert ottncs telefonunk, nem hallhattam veségem s a fiam hangját... Aztán meg édesanyám is megkért, hogy otthon, Szárhegyen segítsek megkapálniapityókát, mert apámnak a farcsákába belopakodott taknaszilánk miatt nemigen futja az erejéből... A Mester, szokása szerint, összevonta szemöldökét, rám nézett, aztán harapnivalót hozott, s fejével bólogatva ennyit szólt: — Neked sem lesz nyugodalmad a világban... Aztán más egyebekről diskuráltunk. Sajnos, Illyés szavai sokszor visszhangoztak bennem. Nemrég New Yorkban is tüstént eszembe jutottak Illyés hajdani szavai... S én aztán azt az éjszakát úgy bandukoltam át, mint azt a másikat, valamikor a Margitszigeten ... Eszembe jutott Budapest, a Vas utca, a fiam, a barátaim, akikről egyébként egy pillanatig sem feledkeztem el, aztán felém intett a szentendrei temetőből a feleségem, Baba kopjafája, és szólított édesanyám is a szárhegyi nagytemplom tövéből, aztán feltűnt a munkatársaim arca, akik oly gyakran meglátogattak a múlt nyáron az Ér- és Szívsebészeti Klinikán, majd a Kútvölgyi úti kórházban, majd fölvillant a szomszéd zöldségárus nyurga alakja is, aki szintén özvegy, aztán magához ölelt a Gyilkos tó és a Balaton, s közben arra gondoltam, szárhegyi kertünkben ki kapálja meg a pityókát, hiszen apám már a nyolcvanadik életévét tapossa, magában cipelve egy világháborút. Reggel tértem vissza az ENSZ-palotával oldalvást átellenben ágaskodó felhőkarcolóba, lehúztam szobám ezüstzsalugáterét, föltettem egy Bartók-lemezt, a Mikrokozmoszt, s fölalá sétáltam a szorongató falak között ... S egyszer csak elfogott a félelem: mi lenne, ha Bartók sorsára jutnék, ha többé nem térhetnék haza? Szerencsémre becsöngetett az egyik barátom, s faggatózására föltártam zaklatottságom okát. A bárszekrényből kivett egy üveg whiskyt, felém nyújtotta, s aztán ő is húzott belőle, majd megfogta a vállamat, szomorúan, de határozottan nézett a szemembe s úgy dörmögte: — „Szedd össze magad! Vár Cleveland, Chicago, Florida, Detroit.. . Még soroltam? Washingtonban politikusokkal fogsz találkozni, akik kötelező módon mindig mosolyognak, s te sem tehetsz másként, ott viszont ne felejts el nyakkendőt venni. ..” S kénytelenül megpróbált nevetni. Ismét húzott az üvegből, s addig vigasztalt engem, míg el nem fogta őt a zokogás: — „Tudod, Ferkóm, én negyvenöt éve nem jártam otthon, szűkebb pátriámban ... Megöl a honvágy, csak titkolom, hogy ne keserítsek el másokat ...” Miután elköszönt, már higgadtabban kérdeztem ismét önmagamtól: — Mi a honvágy, ami élteti s ugyanakkor mardossa az embert? A nemzet és szülőföldje iránt érzett szerelmünk, amely végigkísér országokon át, akár Amerika betondzsungeléig is. A honvágy a világot járók meg nem fogalmazott Miatyánkja ... LEVÉLVÁLTÁS 1906 Budapest Pf 223 Családi jövedelemadó A lapunk 26. számában megjelent „Személyek, jövedelmek, adók” című írásra sok olvasói észrevétel érkezett szerkesztőségünkhöz. Ezek egyikét —■ TAKÁCS ANDRÁS LÁSZLÓ, budapesti olvasónk levelét — közzétesszük: „Nem az új adózás ellen kívánok szót emelni, hanem annak szociálpolitikai, emberi, társadalmi hiányosságairól írok. Kell egy reális adózási forma, ezt nem vitatom. Kell egy új értéknormát kifejező adó. Csak az a kérdés, hogy a család megtartja-e azt az értéket, amin most áll, vagy mélyen az alá kerül? Nem hihetem, hogy ezt a kérdést nem vizsgálták, inkább azt kell hinnem, hogy rosszul, nagyon rossz szemüvegen át látják a családok, a nagycsaládok jelen és jövőbeni életét. A ma is csökkenő népszaporulat a törvény megszületésével mennyivel fog tovább csökkenni? A hátrányos helyzetű családok mennyivel kerülnek hátrányosabb helyzetbe? Az új adótörvény magába foglal egy 15-20 %-os inflációnövekedést, ami minden családtagra kihat, de ennek ellensúlyozása csak a keresőkre vonatkozik. Leegyszerűsítve azt jelenti, hogy egy családon belül az eltartottak számával arányosan nő az inflációs hatás. A tervezett 600 forintos családipótlék-emelés nincs arányban azzal a növekvő tehertétellel, amit az amúgy is nehezen boldoguló nagycsaládosok eddig is magukra vállaltak. Nem világos előttem, hogy miért ragaszkodnak olyan görcsösen a személyi jövedelemadóhoz, és miért nem az igazságosabb, az érdekeket jobban képviselő, összevont családi jövedelemadót választják. "... a belföldi felhasználáson belül... a lakossági fogyasztás az a forrás, aminek a csökkentésével az egyensúly helyreállítható.« Az idézett gondolattal nem értek egyet, mivel a társadalom anyagi helyzetét és differenciáltságát nem veszi figyelembe. Szívesebben venném, ha becsületesen megkeresett jövedelmemből el tudnám tartani a családomat és nem kéne rászorulnom az állam támogatására. Volna egy javaslatom: alternatív javaslatként dolgozzák ki az összevont családi jövedelemadó törvénytervezetét és csak ezt követően döntsenek számban. A jól sikerült kék és a még jobban sikeredett szöveg kimunkált bér nem némi rossz érzés aminek hangot kell adnon s talán amit mondani szándékozom, nem is érdektelen. A XXI. század küszöbe élő ember nem vonhatj kétségbe a sokféle női foglalkozás szükségességét - legyen az a termelői szféra vagy más területe az életünknek. Ez a szükségszerűség nem világnézeti, politikai kérdés — az éle hozta így. El kell tehát fogadni — bár fenntartását éppen az aggasztó kíséri jelenségek kapcsán egyre hangosabban dörömbölnél vezetők és vezetettek agyában, lelkében, szívében (Család, házasság, gyermeknevelés, idősgondozás stb. — messze vinne az út, ha végigjárnánk.) A nő mint munkaerő sok mindenre alkalmas, sok mindent el tud végezni, sokszor jobban is, mint férfitársa. Mégis furcsa fintora a női egyenjogúságra való törekvéseknek a mindenáron való egyenértékűség túlhajtása. Ez torzulásokhoz vezethet, mint ahogy vezetett is leme félreértelmezés eredményeképpen. Gondoljunk csak az 50-es évek „vájárnőire” „csillésnőire”, „traktorosnőire”, „olvasztárnőire” stb És ha már közszolgálatról készített a lap riportot, mondjuk ki bátran — lehet a nő rendőrségi alkalmazott, lehet forgalmat irányító, nyelvtudását, udvariasságát kamatoztatni tudó rendőr, de ne legyen sosem járőrszolgálatot teljesítő, lebujokba, kocsmákba, késdbbálókba, aluljárókba „bevetett” gumibotos, rohamosztagos rendőr! Ez férfimunka a javából. Linda lehet jópofa filmfigura, de nem nőideál. Csakazértisből, túlbizonyításból ne teremtsünk egyenruhás antinőt! Egyébként gondolatmenetemet dokumentálja a lap címképe is: marcona rendőr — nem véletlenül férfi — a kulturált, mosolygós, bájos nőalak háttere. Csak így képzelhető el ez a női közszolgálat torzulás nélkül. DR. HEGEDŰS SÁNDOR Pécs, Déryné u. 16. „Linda" - nem ideál „A rend őrangyalai — avagy a mundér bája” címmel képes riportot olvashattunk az 1987. évi 16. A MÁV köszönete Köszönöm, hogy a vasutasnap előtt, hetilapjuk 26. számában, nagy teret szenteltek a MÁV törekvéseit híven tükröző riportnak. Kollégáimmal együtt gratulálunk az írás és fotóanyag magas színvonalához. DR. VÁRSZEGI GYULA, a Magyar Államvasutak vezérigazgatója