Képes 7, 1988. január-április (3. évfolyam, 1-18. szám)

1988-03-12 / 11. szám

napszakra esik, amikor leg­jobban igényelné férjük a gondoskodást. Sereghajtó­nak a tanítónők bizonyul­tak. Ez érthetetlen — ol­vassuk a Neue Revue című magazin tudósításában —, hiszen a pedagógusok nem­csak a tanítás során szere­tik a leckeismétléseket. .. Vagy talán éppen ez a baj? DEKÁZÁSI VILÁGRE­KORD. Diego Maradoná­­nak (akit jelenleg a világ legjobb labdarúgójának te­kintenek) a közelmúltban le kellett mondania egy ne­ki tulajdonított „leg”-ről. A futballrajongók körében is kedvelt dekázásban ugyan­is a lengyel Janusz Cho­­rztoniek új világrekordot ál­lított fel. A varsói fiatal­ember 14 150-szer ért úgy a labdához, hogy az a talajt nem érintette. Ezt a rend­kívüli teljesítményt a re­kordjavító 85 perc és 30 másodperc alatt érte el. Ezzel az „isteni” Marado­na helyét a Guinness Book of World Recordsban (a rekordok könyvében)­ Cho­­montek vette át. Maradona eddigi dekázási világcsúcsa 7150 labdaérintés volt. Per­sze a Napoli csodacsatára A LEGFONTOSABB FÉR­FI. Sokan pusmogtak arról egy fogadáson, hogy vajon ki lehet az a fiatal férfi a 46 éves Raquel Welch ol­dalán. Senki sem ismerte a jelenlevők közül a jóképű, csinos, magas, karcsú fér­fit (fotónkon), aki egy pil­lanatig sem tágított a vi­lághírű színésznő közeléből, és együttlétük láthatóan meghitt viszonyt sejtetett A férfi személyét illetően azonban hiába találgattak a fogadás résztvevői, a lát­ható zavart Welch oldotta fel: „Bemutatom a fiamat, Damonnak hívják, 28 éves, és nagyon jó fiú. Ő most a legfontosabb férfi az éle­temben ...” — szólt a meg­lepett vendégsereghez a mama. Az összeállítást Csépai Mária, Kocsis Tamás és Molnár Ottó készítette, emiatt egyáltalán nem ke­sereg, mert a dekázásnál fontosabb legek is vannak a világon. Például a fizeté­se. És ebben még senki sem múlta felül a focisták vi­lágában. (Fotónkon Diego Maradona.) HALLOTTA MÁR? BUDAPEST VENDÉGE­­ VOLT, LESZ PR - azaz Paco Rabanne — Szereti a nők szemében az ígéret fényét látni? — De még mennyire! — válaszol ne­vetve Daniel Cressy úr, a Paco Robanne világhírű párizsi cég exportigazgatója. — Mint olvasom, az önök Metal név­re hallgató parfümje is sokat ígérő . . . — Nos, igen. Látom, lapozgatja ter­mékeink „önvallomásait”. Cégünkkel egy idős — éppen húszéves — szokásunk, hogy kölnijeink, parfümjeink „írásba adják” tulajdonságaikat: hogyan szület­tek, milyen egyéniségeknek valók, s kik­hez „szólnak”. A Metal parfüm a sokat ígérő nők illata, a Sport az energikuso­ké, míg a La Nuit (Az éjszaka) a roman­tikus típusoknak ajánlott... — ön először jár nálunk. Mi hozta Budapestre? — Az egyéves biztató üzleti kapcsolat. A PR évente 100 millió dolláros forgalmat bonyolít le, ennek 78 százaléka export. Euró­pa sok-sok országával, valamint Amerikával, Ausztráliával és Japánnal is „üzletelünk”. Kozmetikai termékeink a világ élvona­lában vannak. Négy éve test- és arcápolókat is gyártunk. Így például ránctalanító krémet a férfiaknak. Ezúttal örömmel hoz­tuk el „ízelítőül” a magyar közönségnek kis kollekciónkat. — Milyen komolyak a szándékaik velünk? — Nagyon. Szeretnénk női- és férfiruhamodelljeinket is be­mutatni önöknek. Hordhatók ... CSÉPAI MÁRIA teljes gyógyuláshoz — az orvosok szerint — legalább két és fél hó­napra van szükség, így az újrakez­désre május elejéig nem is gondol­hatok. Mit jelent ez a „hosszú távollét”. Az már biztos, hogy „lemaradok” három berlini koncertfellépésről, amiért szép gázsit kapnék, nemkü­lönben az Operaház balettegyütte­sének ugyancsak berlini, valamint lipcsei vendégjátékáról, amelynek keretében ugyancsak Rómeót tán­coltam volna. Nem vehetek részt a márciusi Budapesti Tavaszi Feszti­vál keretében megrendezendő ba­lettesteken, a balett-társulat május végére kitűzött új bemutatóján, sőt valószínűleg nem mutatkozhatok már be ebben az évadban — új szerepemként — a Hattyúk tavá­ban. Ki volt a hibás: értesüléseim sze­rint a már lezárult vizsgálat sze­rint én vagyok a felelős a történte­iért, bár ezzel kapcsolatban en­gem­ meg sem kérdeztek ... Termé­szetesen nem nyugszom bele. Bizonyára kárpótolja a történte­dért és az ezzel kapcsolatos anyagi veszteségekért a biztosító, csupán­­SÉB-biztosításom van, így legfel­­ebb 500 forintra számíthatok. Az Operaház nem köt biztosítást a fa­junkra, pedig ez külföldön gyako­­■i, hiszen a színház veszélyes üzem,­­ a testünk a munkaeszközünk. A teljes gyógyulás után nem fél-e majd — akárcsak tudat alatt — a­zínpadra lépéstől, nem okoz-e lel­­ki traumát a Rómeó eltáncolása, ők az idegeim, fokozatosan terhe­­em majd a sérült lábamat, s csak akkor állok ismét a közönség elé, rá már a rossz emlékek sem zavar­tak. Tizenegy éve az Operaház balett­művésze. Hogyan kezdődött: 1956. május 11-én születtem a Borsod megyei Putnok nagyközségben. Ki­­rályládon, ebben az Ózd melletti bányásztelepen nevelkedtem. Itt „fedezett fel” — egy szervezett te­hetségkutató akció keretében — Ujszászi Gyuláné tánctanárnő, aki kijárt hozzánk és három hónapig foglalkozott velem, majd azt java­solta a szüleimnek, hogy írassanak be az Állami Balettintézetbe. Ak­koriban még tízesztendős sem vol­tam, s nem is hallottam arról, hogy ilyesmi létezik. Még a szüleim se! Édesapám egyébként bányaüzem­vezető volt Ózdon — már örökre elhagyott bennünket —, édesanyám pedig nyugdíjazásáig a Szikra Lap­nyomdában dolgozott. Van egy bá­­tyám is: restaurátor. Szóval felutaz­tam Budapestre, de csak városnéző kirándulásnak véltük az egészet. Legnagyobb csodálkozásomra sike­rült a felvételi. Tizennyolc éves ko­romig, a diploma megszerzéséig ha­zulról távol, egy kollégiumban él­tem. Nem volt könnyű, sok anyagi és érzelmi problémát jelentett, úgyhogy többször is abba akartam hagyni a tanulást. Végül is csak Leningrádban — ahol tíz hónapig tanultam ösztöndíjasként — döntöt­tem és ettől az időtől a tánc az élethivatásom. 1977 szeptemberében szerződtetett az Operaház, három évig kartáncos, egy esztendeig cím­zetes magántáncos voltam és 1982- ben neveztek ki „valódi” magán­­táncosnak. Családi állapota: nős vagyok, fe­leségem, Móricz Éva is a balett­együttes tagja, Bence fiunk ötesz­tendős. Repertoárja: a Hattyúk tava és a Giselle kivételével szinte valameny­­nyi, az Operaház műsorán szereplő balett főszerepét eltáncoltam. De a Rómeó volt az első, amelyet kiváló koreográfusunk, Seregi László teljes egészében az én testemre „sza­bott”. Legkedvesebb partnere: több is van. Még kezdőként együtt táncol­hattam a Spartacusban Orosz Adél­lal, a Rómeóban pedig több mint félszázszor volt Júliám Volf Kata­lin. Vannak-e koreográfusi tervei, régóta dédelgetett álmaim közé tar­tozik, de mindeddig nem futotta sem az időmből, sem az energiám­ból. És alkalmam, lehetőségem sem volt rá, pedig szüksége volna a ma­gyar táncművészetnek egy olyan kisebb alkotóműhelyre, ahol kísér­letező kedvű koreográfusok próbál­koznának valami újjal. Hiszen ma­napság a mai hazai balettművészet skálája eléggé egysíkú. Kevés az eredeti ötlet, az újítási szándék. Er­re akkor döbbentem rá először, ami­kor 1972-ben Béjart-estet láttam, majd hasonló élmény volt egy Bal­­lanchine-kompozíció. Igaz, hogy ezek a negyvenes-ötvenes években születtek, de számomra megrendítő újdonságként hatottak. Ezek szerint nem elégíti ki a klasszikus balett: erről szó sincs! Ez minden tánc alapja, ábécéje. A tradíciókat ápolni, őrizni kell, még abban a tudatban is, hogy ezek a művek a mai nézők számára tánc­múzeumok, muzeális értékek. Mintaképei­ nincsenek. Hiszen ahány táncos, annyiféle alkat. Ne­kem a bennem rejlő adottságokat és képességeket kell kifejlesztenem, a maximumig. Nem vagyok, virtuóz technikájú táncos, de a virtuozitás — véleményem szerint — nem más, mint jó értelemben vett cirkuszi produkció. Az én ideálom az a tánc, amely a zeneművet szolgálja, egyéniséget fejez ki, a cselekmény megértését segíti; nem puszta csil­logása, hanem valós tartalma van. Számolnia kell-e a kalóriákat, szerencsére nem vagyok hízásra hajlamos. Minél több a munkám, annál kevesebbet eszem, ráadásul rendszertelenül. Kiegészítő sport­ágam az úszás, évad elején pedig naponta futok, hogy megfelelő kon­dícióba kerüljek. Nyáron az Ope­raház Balatonudvariban levő hor­­gásztanyáján ülök a csónakban, s lógatom a lábam ... Merre járt már külföldön: részt vettem a balettkar csaknem vala­mennyi vendégjátékán, 1982—87 kö­zött pedig a bécsi operaház állandó vendégművésze voltam, többnyire a Diótörőben és a Csipkerózsikában léptem fel, de egy-egy alkalommal Helsinkiben, Münchenben, Berlin­ben és másutt is láthatott a közön­ség. Állandó külföldi szerződést nem fogadnék el, hiszen itthon — ettől a balesettől eltekintve — iga­zán nem lehet okom panaszra. S ha „kiöregszik” a táncból, ami­kor „beszorultam”, először gondol­tam arra: vége a lábamnak és a s­övőmnek. Hogy akkor mihez kezdek majd magammal? Tanács­talan vagyok. Nekünk e téren igen­csak korlátozottak a lehetőségeink. Tanítás? Koreografálás? Ars poeticája: tízéves koromban sínre kerültem, amelyen azóta is gurulok. De jól tudom: minden em­bernek arra kell törekednie, hogy megismerje és — ha képességei en­gedik — megvalósítsa önmagát. Az biztos, hogy nincs még egy hiva­tás, amely olyan eredményekkel ju­talmazott volna meg, mint a tánc. A sínek még futnak alattam, a nagy utazásnak szerencsére még nincs vége. GARAI TAMÁS !

Next