Képes 7, 1988. január-április (3. évfolyam, 1-18. szám)
1988-03-12 / 11. szám
napszakra esik, amikor legjobban igényelné férjük a gondoskodást. Sereghajtónak a tanítónők bizonyultak. Ez érthetetlen — olvassuk a Neue Revue című magazin tudósításában —, hiszen a pedagógusok nemcsak a tanítás során szeretik a leckeismétléseket. .. Vagy talán éppen ez a baj? DEKÁZÁSI VILÁGREKORD. Diego Maradonának (akit jelenleg a világ legjobb labdarúgójának tekintenek) a közelmúltban le kellett mondania egy neki tulajdonított „leg”-ről. A futballrajongók körében is kedvelt dekázásban ugyanis a lengyel Janusz Chorztoniek új világrekordot állított fel. A varsói fiatalember 14 150-szer ért úgy a labdához, hogy az a talajt nem érintette. Ezt a rendkívüli teljesítményt a rekordjavító 85 perc és 30 másodperc alatt érte el. Ezzel az „isteni” Maradona helyét a Guinness Book of World Recordsban (a rekordok könyvében) Chomontek vette át. Maradona eddigi dekázási világcsúcsa 7150 labdaérintés volt. Persze a Napoli csodacsatára A LEGFONTOSABB FÉRFI. Sokan pusmogtak arról egy fogadáson, hogy vajon ki lehet az a fiatal férfi a 46 éves Raquel Welch oldalán. Senki sem ismerte a jelenlevők közül a jóképű, csinos, magas, karcsú férfit (fotónkon), aki egy pillanatig sem tágított a világhírű színésznő közeléből, és együttlétük láthatóan meghitt viszonyt sejtetett A férfi személyét illetően azonban hiába találgattak a fogadás résztvevői, a látható zavart Welch oldotta fel: „Bemutatom a fiamat, Damonnak hívják, 28 éves, és nagyon jó fiú. Ő most a legfontosabb férfi az életemben ...” — szólt a meglepett vendégsereghez a mama. Az összeállítást Csépai Mária, Kocsis Tamás és Molnár Ottó készítette, emiatt egyáltalán nem kesereg, mert a dekázásnál fontosabb legek is vannak a világon. Például a fizetése. És ebben még senki sem múlta felül a focisták világában. (Fotónkon Diego Maradona.) HALLOTTA MÁR? BUDAPEST VENDÉGE VOLT, LESZ PR - azaz Paco Rabanne — Szereti a nők szemében az ígéret fényét látni? — De még mennyire! — válaszol nevetve Daniel Cressy úr, a Paco Robanne világhírű párizsi cég exportigazgatója. — Mint olvasom, az önök Metal névre hallgató parfümje is sokat ígérő . . . — Nos, igen. Látom, lapozgatja termékeink „önvallomásait”. Cégünkkel egy idős — éppen húszéves — szokásunk, hogy kölnijeink, parfümjeink „írásba adják” tulajdonságaikat: hogyan születtek, milyen egyéniségeknek valók, s kikhez „szólnak”. A Metal parfüm a sokat ígérő nők illata, a Sport az energikusoké, míg a La Nuit (Az éjszaka) a romantikus típusoknak ajánlott... — ön először jár nálunk. Mi hozta Budapestre? — Az egyéves biztató üzleti kapcsolat. A PR évente 100 millió dolláros forgalmat bonyolít le, ennek 78 százaléka export. Európa sok-sok országával, valamint Amerikával, Ausztráliával és Japánnal is „üzletelünk”. Kozmetikai termékeink a világ élvonalában vannak. Négy éve test- és arcápolókat is gyártunk. Így például ránctalanító krémet a férfiaknak. Ezúttal örömmel hoztuk el „ízelítőül” a magyar közönségnek kis kollekciónkat. — Milyen komolyak a szándékaik velünk? — Nagyon. Szeretnénk női- és férfiruhamodelljeinket is bemutatni önöknek. Hordhatók ... CSÉPAI MÁRIA teljes gyógyuláshoz — az orvosok szerint — legalább két és fél hónapra van szükség, így az újrakezdésre május elejéig nem is gondolhatok. Mit jelent ez a „hosszú távollét”. Az már biztos, hogy „lemaradok” három berlini koncertfellépésről, amiért szép gázsit kapnék, nemkülönben az Operaház balettegyüttesének ugyancsak berlini, valamint lipcsei vendégjátékáról, amelynek keretében ugyancsak Rómeót táncoltam volna. Nem vehetek részt a márciusi Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében megrendezendő balettesteken, a balett-társulat május végére kitűzött új bemutatóján, sőt valószínűleg nem mutatkozhatok már be ebben az évadban — új szerepemként — a Hattyúk tavában. Ki volt a hibás: értesüléseim szerint a már lezárult vizsgálat szerint én vagyok a felelős a történteiért, bár ezzel kapcsolatban engem meg sem kérdeztek ... Természetesen nem nyugszom bele. Bizonyára kárpótolja a történtedért és az ezzel kapcsolatos anyagi veszteségekért a biztosító, csupánSÉB-biztosításom van, így legfelebb 500 forintra számíthatok. Az Operaház nem köt biztosítást a fajunkra, pedig ez külföldön gyako■i, hiszen a színház veszélyes üzem, a testünk a munkaeszközünk. A teljes gyógyulás után nem fél-e majd — akárcsak tudat alatt — azínpadra lépéstől, nem okoz-e lelki traumát a Rómeó eltáncolása, ők az idegeim, fokozatosan terheem majd a sérült lábamat, s csak akkor állok ismét a közönség elé, rá már a rossz emlékek sem zavartak. Tizenegy éve az Operaház balettművésze. Hogyan kezdődött: 1956. május 11-én születtem a Borsod megyei Putnok nagyközségben. Királyládon, ebben az Ózd melletti bányásztelepen nevelkedtem. Itt „fedezett fel” — egy szervezett tehetségkutató akció keretében — Ujszászi Gyuláné tánctanárnő, aki kijárt hozzánk és három hónapig foglalkozott velem, majd azt javasolta a szüleimnek, hogy írassanak be az Állami Balettintézetbe. Akkoriban még tízesztendős sem voltam, s nem is hallottam arról, hogy ilyesmi létezik. Még a szüleim se! Édesapám egyébként bányaüzemvezető volt Ózdon — már örökre elhagyott bennünket —, édesanyám pedig nyugdíjazásáig a Szikra Lapnyomdában dolgozott. Van egy bátyám is: restaurátor. Szóval felutaztam Budapestre, de csak városnéző kirándulásnak véltük az egészet. Legnagyobb csodálkozásomra sikerült a felvételi. Tizennyolc éves koromig, a diploma megszerzéséig hazulról távol, egy kollégiumban éltem. Nem volt könnyű, sok anyagi és érzelmi problémát jelentett, úgyhogy többször is abba akartam hagyni a tanulást. Végül is csak Leningrádban — ahol tíz hónapig tanultam ösztöndíjasként — döntöttem és ettől az időtől a tánc az élethivatásom. 1977 szeptemberében szerződtetett az Operaház, három évig kartáncos, egy esztendeig címzetes magántáncos voltam és 1982- ben neveztek ki „valódi” magántáncosnak. Családi állapota: nős vagyok, feleségem, Móricz Éva is a balettegyüttes tagja, Bence fiunk ötesztendős. Repertoárja: a Hattyúk tava és a Giselle kivételével szinte valamenynyi, az Operaház műsorán szereplő balett főszerepét eltáncoltam. De a Rómeó volt az első, amelyet kiváló koreográfusunk, Seregi László teljes egészében az én testemre „szabott”. Legkedvesebb partnere: több is van. Még kezdőként együtt táncolhattam a Spartacusban Orosz Adéllal, a Rómeóban pedig több mint félszázszor volt Júliám Volf Katalin. Vannak-e koreográfusi tervei, régóta dédelgetett álmaim közé tartozik, de mindeddig nem futotta sem az időmből, sem az energiámból. És alkalmam, lehetőségem sem volt rá, pedig szüksége volna a magyar táncművészetnek egy olyan kisebb alkotóműhelyre, ahol kísérletező kedvű koreográfusok próbálkoznának valami újjal. Hiszen manapság a mai hazai balettművészet skálája eléggé egysíkú. Kevés az eredeti ötlet, az újítási szándék. Erre akkor döbbentem rá először, amikor 1972-ben Béjart-estet láttam, majd hasonló élmény volt egy Ballanchine-kompozíció. Igaz, hogy ezek a negyvenes-ötvenes években születtek, de számomra megrendítő újdonságként hatottak. Ezek szerint nem elégíti ki a klasszikus balett: erről szó sincs! Ez minden tánc alapja, ábécéje. A tradíciókat ápolni, őrizni kell, még abban a tudatban is, hogy ezek a művek a mai nézők számára táncmúzeumok, muzeális értékek. Mintaképei nincsenek. Hiszen ahány táncos, annyiféle alkat. Nekem a bennem rejlő adottságokat és képességeket kell kifejlesztenem, a maximumig. Nem vagyok, virtuóz technikájú táncos, de a virtuozitás — véleményem szerint — nem más, mint jó értelemben vett cirkuszi produkció. Az én ideálom az a tánc, amely a zeneművet szolgálja, egyéniséget fejez ki, a cselekmény megértését segíti; nem puszta csillogása, hanem valós tartalma van. Számolnia kell-e a kalóriákat, szerencsére nem vagyok hízásra hajlamos. Minél több a munkám, annál kevesebbet eszem, ráadásul rendszertelenül. Kiegészítő sportágam az úszás, évad elején pedig naponta futok, hogy megfelelő kondícióba kerüljek. Nyáron az Operaház Balatonudvariban levő horgásztanyáján ülök a csónakban, s lógatom a lábam ... Merre járt már külföldön: részt vettem a balettkar csaknem valamennyi vendégjátékán, 1982—87 között pedig a bécsi operaház állandó vendégművésze voltam, többnyire a Diótörőben és a Csipkerózsikában léptem fel, de egy-egy alkalommal Helsinkiben, Münchenben, Berlinben és másutt is láthatott a közönség. Állandó külföldi szerződést nem fogadnék el, hiszen itthon — ettől a balesettől eltekintve — igazán nem lehet okom panaszra. S ha „kiöregszik” a táncból, amikor „beszorultam”, először gondoltam arra: vége a lábamnak és a sövőmnek. Hogy akkor mihez kezdek majd magammal? Tanácstalan vagyok. Nekünk e téren igencsak korlátozottak a lehetőségeink. Tanítás? Koreografálás? Ars poeticája: tízéves koromban sínre kerültem, amelyen azóta is gurulok. De jól tudom: minden embernek arra kell törekednie, hogy megismerje és — ha képességei engedik — megvalósítsa önmagát. Az biztos, hogy nincs még egy hivatás, amely olyan eredményekkel jutalmazott volna meg, mint a tánc. A sínek még futnak alattam, a nagy utazásnak szerencsére még nincs vége. GARAI TAMÁS !