Képes 7, 1989. május-augusztus (4. évfolyam, 18-34. szám)
1989-05-06 / 18. szám
Szeretettel köszöntjük az édesanyákat, satöbbi, satöbbi. De hát vannak-e még? Mintha nem lennének sokan. Mintha olyan társadalomban élnénk, amely nagyon megnehezíti az anyaságot. Ne csak az anyákról beszéljünk. Egyáltalán, ezt, hogy anyák napja, egy rossz lelkiismeretű férfi találhatta ki: ünnepeljük meg azokat, akiket bezárunk a szobába, akiknek — szerintünk — egyetlen feladata lehet csupán, a tűzhely őrzése, vagyis a háztartás meg a gyereknevelés; így gondolta ezt még Madách Imre is. Pedig az anya feltételez egy apát. Csak egy van és apának lenni semmivel sem könnyebb vagy nehezebb, mint anyának, normális körülmények között. Na, azok megteremtése vált egyre nehezebbé. Egyre nehezebb egy gyerek nevelése, sőt egy gyerek vállalása. Ha egy társadalom tagjai arra kényszerülnek, hogy megállás nélkül, folyvást hajszolják magukat, akkor ott a szülőknek sem erejük, sem idejük nem lesz szülőknek lenni. Az energia elmegy a gürcölésre. A családtervezés ennyi: egy gyerek, minimum, két gyerek , létminimum. Ha egy társadalom tagjai arra kényszerülnek, hogy a családjuktól távol dolgozzanak, akkor ott a kapcsolatok fellazulnak. A fekete vonatok ingázói nem vidáman hazatérő családapák, hanem roncsok, akiknek a szabad idő kulturált eltöltése tíz üveg kőbányai gyors tempójú elfogyasztását jelenti. Eltávolodnak egymástól a generációk, vagy a kényszerű összezártságban meggyűlölik egymást — egyre megy. Ha egy társadalom tagjai általánosan érvényes normák és minták nélkül maradnak, zavar támad és kapkodás. Hétfőn házasodunk, szerdán válunk, a kedden született gyerek majd csak felnő valahogy. Hogy miképp kellene nevelni, az sem világos, azt sem volt hol megtanulni. A legfőbb eszköz a hangerő. És mert a jövő sem biztos, azt a kérdést is sokan felteszik: érdemes-e egyáltalán gyereket vállalni. Igen. •Arany János ma aligha írhatná meg a Családi kört, ha valahol éppen együtt van egy többgyerekes alapsejt — a család társadalmunk alapsejtje —, odarohan két újságíró és három tévériporter; különlegesség az ilyesmi, meg egyúttal pozitív példa is, olyan szép, ahogy elmondják: a feleségem ötezret keres, én hetet, de tavalyelőtt karácsonykor is vettünk minden gyereknek csokoládét. Kevés boldog embert látok magam körül, kevés igazi családot, kevés igazi édesapát és édesanyát. Tűnőben a szerelem, tűnőben a szeretet, racionálisan gondolkodunk, mennyit keres, van-e lakása. Ki ír ma olyan verset, mint Illyés, hogy „Veled jó, veled jó a mező, a folyó" és mint Weöres, hogy „Termő ékes ág, te, jó anya . . Pedig a boldogság a magánéletben születik meg. A családban. Nézem a magányosokat: lehetnek bármilyen sikeresek, nem boldogok. Nem, a magány nem elviselhető, nem emberi állapot. Nézem azokat, akik racionálisan teremtettek kapcsolatot: nem boldogok ők sem. A világ nem racionalizálható, úgyis azt szeretjük, akit szeretünk, bizony. Anyák napja alkalmából azokat köszönteném, nőket és férfiakat, gyerekeseket és gyerekteleneket, akik ezt tudják. Akik tudják, hogy anya csak egy van. Meg család is, meg boldogság is. Harmad A Képes 7/13. számában Rózsa András: „Köztesnépként Európában” című, Várkonyi Péter külügyminiszterrel készített interjújában, a 12. oldalon a következő szöveg olvasható. ..... hiszen Európában a magyarság a legnépesebb nemzetiség, mert a trianoni békeszerződéssel ez az ország elvesztette területének egyharmadát. ” Hm... itt valami nem stimmel! Megnézem a megjelenés időpontját: április 1. Ja, így már érthető! Most már csak az a kérdés, ki tréfált? (Nekem mindenesetre fájó tréfa.) Hiszen - sajnos - a fordítottja igaz. Egyharmad maradt meg! DR. OPAUSZKY ISTVÁN Budapest Észrevétele, sajnos igaz. És ami még inkább fájó, hogy a beszélgetés egsy sora a nyomdában „elveszett ". A teljes mondat a kéziratban így szólt: „Számunkra pedig fontos a nemzetiségek kollektív jogainak biztosítása, hisz Európában a magyarság a legnépesebb nemzetiség, mert a trianoni békeszerződéssel ez az ország elvesztette területének kétharmadát, magyar anyanyelvű lakosságának meg az egyharmadát.” Kell Országos Nemzeti Bizottság? (Képes 7, 6. szám, 4. oldal) Kell. 41 éve, 33 éve, 5 éve még jobb lett volna, de jobb későn, mint soha. 1984-től 86-ig gazdasági (és így politikai) előrejelzésekkel foglalkoztam otthon, nem sokkal azután (részben a levont következtetések miatt) eljöttem. Most, hogy a kormány is a disszidensek (én már csak így hívom magam) státusának megváltoztatását hirdeti, talán nem lehetetlen, hogy együtt gondoljuk végig a dolgot. Mondják meg, hol tévedtem. 1986-ban nem minden statisztikai adat állt rendelkezésre, mint tudjuk. Ezért az eladósodás mértékét például csak a SZER adásaiból sejtettük. Én elkészítettem egy matematikai programot, komputerre, amely igen meredek zuhanást jósolt többféle mutatóra. A módszer lenne a hibás? Magas az adósság? Ez már régen magas. Most attól törne ki válság, hogy a nép rájön majd? Hogyan kerül egy ország válságba? Hogy a vezetők beismerik? (Mint tudjuk, Romániában nincs válság.) Én hiszek a módszeremben. A bírálóbizottság is. A lehető legnagyobb elismeréssel jutalmazzák. Igaz, nem az ország gazdasági helyzetére alkalmazva. A gondolatmenet innen egyértelmű: ha az ország tényleg pillanatok alatt válságba kerül, az a már amúgy is esedékes vezető(ség)váltáshoz fog vezetni. Az új vezetőségnek azonban a régi gárdával és eszközrendszerrel kell intézkednie, ami igen megköti a kezét. Igen kérdéses azonban, hogyha egy intézményrendszer nyugodt és alapvetően kedvező külsőbelső körülmények közepette a tönk szélére vezette az országot, akkor mit fog tudni csinálni válsághelyzetben. (Köztudott, hogy szocialista viszonyok között még sohasem kezeltek sikerrel inflációt és válságot.) Minél később deklarálja egy vezetés a válságot, annál rosszabb. (Képzeljük el Romániát, ha még öt vagy tíz évig ilyen rohamosan fejlődik. Eszem ágában nincs a két országot vagy vezetőit hasonlítani, de az intézményrendszer felépítésének azonos gyökerei vannak. Bizonyára emlékeznek rá, ez a hiba meg is történt. 1986-ban, olyan helyzetben, amikor egy demokratikus országban már öt éve a vészharangot vernék, nálunk összeült egy bizottság, hogy megtárgyalja: válságnak nevezhető-e a helyzet? Alapvető hiba. Mi várható ezután - gondolkodtam akkor. A vezetés a fentiek miatt (mert válságkezelési gyakorlata és piac nincs) a deficitcsökkentés érdekében árakat fog emelni, az infláció felszökik, az elégedetlenség tovább meredeken nő, hitelvesztéssel párosulva stb. Újabb tömegek vágnak neki a világnak (kalandvágy kizárva). Tehát a néphangulat miatt szerepek megnyitása szükségeltetik. (Új útlevél.) Köztudott, hogy nagy nyomás, szűk résen át igen veszélyes, alig ellenőrizhető. A robbanást is kihagytam gondolatmenetemből mert ez senkinek sem érdeke, hál istennek. Véletlenül robbanhat, de reméljük, most szerencsénk lesz A másik variáció az, hogy a kiszivárgó gőz egyre szélesebbre tágítja a lukat. Tehát olyan szerveződések indulnak meg, amelyek nem voltak benne a forgatókönyvben Következtetésem az volt, hogy ezt a hivatalos politika igen vontatottan fogja követni, részben belső ellentétei és merevsége miatt. Ráadásul, előrelátható volt, hogy mindent saját kezdeményezéseként fog majd beállítani. Ez 40 éves gyakorlat. Ugye megtörtént? Mindenki követeli, hogy március 15. nemzeti ünnep legyen? Majd Grósz írásban kéri a parlamentet. Több szerveződés bejelenti, hogy párttá alakult? Majd „a párt” (micsoda paradoxon: a szó valaminek a részét jelenti) bejelenti, hogy kezdeményezi a többpártrendszert. Azután a felmerülő kérdések: 1956. Miközben újabb morfondírozó lépések történnek, amelyek még nyilvánvalóbbá teszik a belső ellentéteket, a hitelvesztés tovább folyik. A nép tudja, hogy a Nagy Imre (még jó, hogy nem írjuk csupa kis betűvel) periratából a párt nevén meg a dátumon kívü egyetlen szó sem igaz. Hazaárulás kémkedés, hogy ő szervezte a felvonulást, a Petőfi-kört? Vicc. Azután Nagymaros, világkiállítás meg a többi probléma. A kezelésük még mindig politikai alapon megy, az ideológiát helyezve előtérbe. A Kádár utáni vezetésnek, bárkik is lettek volna tagjai, semmi esélye nem volt arra, hogy az országot kivezesse a kátyúból, így gondoltam. Miért? Íme: az ország helyzete igen súlyos - ez az alaphelyzet. Belső merevségek, kiskirályságok, rettenetes korrupció, ezek mind nehezítik a kibontakozást. Az adósság visszahúz és a törlesztési kötelezettségek miatt (is) nő. A többi szocialista ország is súlyos gondokkal küzd, a KGST a világ ócskavastelepe. Ezek és más okok miatt a romlás megállítása is minimum néhány év. Az emberek, a nép 5 év múlva nem azt fogja mondani, hogy az előző rezsim ide vitte az országot, hanem a jelenre(Folytatás a 63. oldalon) LEVÉLVÁLTÁS 1906 Budapest Pf 223