Képes 7, 1990. május-július (5. évfolyam, 18-30. szám)
1990-06-23 / 25. szám
dolgozott rendszer hiányosságait. Nem tesznek mást, csak azonnal megjelennek ott, ahol a kereslet és a kínálat elszakad egymástól. A rendőrség pedig csak áll és nézi őket. Nézi, amint Ali kivágja az Anna presszó billegő lábú asztalkájára a játékkaszinó belépőjegyeit. - Ötvenezer dollárt hagytam itt ezeknek - mondja tökéletes angolsággal és fel van háborodva. Zűrzavaros történetbe kezd, ellopott iratokról s az öt hónapja ezek miatt lefoglalt autójáról. Panaszkodik, amiért itt kell neki ülni és várni a tárgyalásra, miközben felesége és tíz hónapos pici lánya Párizsban sírnak utána. És Omár, aki a Tauruszban nevére kiállított papírok szerint használt autógumik szállításáról tárgyal lassan tizedik hónapja, úgy látszik, hiába. Ahányan, annyiféle rafinált indokkal hosszabbítgatják magyarországi tartózkodásukat, közben dollármilliók csúsznak, cserélnek gazdát a kezük között. A Magyar Nemzeti Bank készpénz-forgalmának többszörösét bonyolítják zsebből zsebbe, utcán, kapualjban, szinte a rendőrség orra előtt. Ha rajtam múlna, pénzügyi szaktanácsadóként alkalmaznám őket, ha már büntetni - ki tudja miért - nem akarom. Mert hát a legérdekesebb a dologban éppen ez. A rendőrség mindent tud, mindenkit jól ismer, a feketevaluta-váltás mégis marad a régiben. Miért? FÜRDŐVÍZZEL A GYEREKET Horváth Dezsőné, az idegenforgalmi csoport vezetője, a BRFK gazdasági rendészetén széttárja a karját. - A magyar jogszabályok olyanok, hogy feketevaluta-váltásért gyakorlatilag képtelenség büntetőeljárást indítani. Hiába találunk náluk az igazoltatás során akár több százezer forint értékű valutát, ha külföldi állampolgárok, lehet náluk bármennyi pénz. A dolog olyan jól szervezett, hogy a váltónál soha nincs jelentős összeg, legfeljebb néhány száz dollár. A nagyobb pénzek nem az utcán cserélnek gazdát. A kis tételek miatt, ha sikerül is a váltásnál tetten érni őket, legfeljebb szabálysértési eljárás indítható. Nyomozóink gyakorlatilag tehetetlenek. Egy áprilisban indított akciónkkal mindössze annyit értünk el egy hónap alatt, hogy nem csinálják olyan nyíltan és szemtelenül. Talán kevésbé zaklatják a valódi turistákat. Azt kell mondjam, ha ezt elértük, már az is valami. Szegény ember vízzel főz - mondja erre a népi bölcsesség. Valahogy mégsem fér a fejembe, miért is nem lehet szigorúbb rendeletekkel térdre kényszeríteni ezt a lassan a kettős pénzrendszer árnyékát fölénk vetítő hálózatot. „Ha sokáig így megy a dolog, nemsokára tejet is csak dollárért kapunk majd” - mondja az egyik nyomozótiszt. S nem túloz nagyon. A feketevaluta-váltással foglalkozó iparág, mely magába szívja a benzinkutastól, a taxisofőrön át, a szállodai portásig az idegenforgalommal naponta érintkezők egész csapatát, ugyanis nemcsak pénzt, hanem mindenfajta márkás árut is kínál. A dollár előtt kinyílnak a kapuk; lakást, nyaralót, földet, ékszereket kínál ez a nagyon is föld fölött működő, földalatti mozgalom. De hát erről alapvetően nem ők tehetnek. Akinek ma Magyarországon fölösleges forintja van, igyekszik valutában tartani. A szabályozók pedig, ha nem is engedik, nem tesznek ellene semmit. Miért? A lehetséges választ egészen máshol véltem megtalálni. A TESCO vezérigazgató-helyettesével az arab diákok magyarországi helyzetéről beszéltünk. A TESCO a bevezetőben említett államközi együttműködési szerződés keretében hazánkba küldött arab diákok képzését szervezi és eddig ezért szerény nyereségre tett szert az egyik oldalon és jelentős kapcsolatokra a másikon. Az előző kormányok sokat szidott szolidaritási és segélyezési akciói során a fejlődő országokból diákok ezreit fogadták a magyar oktatási intézmények. A költségvetés szállást, ellátást és képzést fizetett számukra. A dolog persze igazából nem mindig került olyan rettenetesen sokba, mint azt mostanában hangoztatni illik. Hiszen ebből a pénzből egyrészt jutott az iskoláknak is, másrészt az ösztöndíjként kifizetett összeg az országban maradt. Itt ettek, laktak, szórakoztak belőle. A dolog igazi haszna azonban egészen máshol realizálódott. Az itt tanuló diákok otthoni kapcsolatai Magyarországnak és persze a TESCO-nak is milliós üzleteket hoztak. Volt olyan év, amikor ezeket kihasználva Algériában komoly világcégeket tudtunk megelőzni, s egyetlen év alatt tizennégymillió dolláros szolgáltatást tudtunk eladni. Líbiában néhány száz vasúti szakmunkás képzésének fejében az egész líbiai vasút- és metróépítésben megvetettük a lábunkat. Persze nem mindenhol volt ez így. Most azonban új szelek fújnak. És úgy látszik, hogy az üzletre, a józan gazdasági megfontolásokra fittyet hányva öntjük ki a fürdővízzel együtt a gyereket. A jelenleg még itt tanuló diákok taníttatását az idén a költségvetés még finanszírozza, újakat azonban már nem fogad. Hogy mi lesz jövőre? - Balhé - mondja Lengyel István egyszerűen. - S ez nem volna olyan nagy baj, ha idő lenne a dolgot alaposan végiggondolni. A TESCO fennállása óta közel 30 ezer külföldi diákot képzett ki, és ezzel olyan kapcsolatokra tett szert a fejlődő világ országaiban, amelyekkel egyéb kereskedelmi tevékenységét is fel tudta futtatni. Rendben van, bontsuk fel egyoldalúan a megkötött szerződéseket. Ezzel megspóroljuk néhány száz diák eltartásának költségeit. Ugyanakkor a nyakunkon marad jó néhány máshol eladhatatlan termékünk. Gondolja csak meg, ezekkel az országokkal Magyarország egymilliárd dolláros forgalmat bonyolít. Ha kifizetik. Előbb utóbb kifizetik. Higgye el, amíg a magyar gazdaság nem rendelkezik bárhol eladható, konvertibilis árualappal - és ez nem holnap lesz -, addig ezekkel az országokkal jobb lenne nem összeveszni. CSAK ARABOK Talán tévedek, de a történetről a rátarti cselédlánnyal szemtelenkedő úrficska kifakadása jut az eszembe, aki miután udvarlására vaskos visszautasítást kap, felháborodva így szól: „Mondja kislány, magának miből telik ekkora büszkeségre? ” A büszkeségről pedig Omár jut eszembe. Magyarországon 15 éve letelepedett, tejeskávé színű, fényes bőrű szudáni barátom. Omár és felesége Budapest szélén, a Pesti út mentén húzódó rettenetes lakótelep egyik betonkockájának tizedik emeletén élnek, egy húsz négyzetméternyi szobában. A szekrényekkel elválasztott hálónappali és étkező asztalán hatfogásos szudáni vacsora s jófajta italok. Tizenhárom éves kislányuk ide nem fér, vidéken lakik a nagymamánál. Omár Pesten tanult. Négyféle szakmát szerzett, és vergődött éveken át. Nyerte az araboknak „kijáró” megaláztatást. Tűrte, hogy a metrón amikor munkába, hétvégeken a vonaton, amikor kislányához utazott ok nélkül, csak a bőrének színe miatt belekössenek. Amikor munkáért kilincselt, tűrte a nyílt vagy burkolt visszautasítás megaláztatásait. Ő tudja, mit jelent arabnak lenni Magyarországon. A variaszekrény üvegezett polcain, a magyaros térítőkön fényes, kétszínű afrikai fából faragott szobrocskák jelentik ma is az otthont. A nyárson sült birkahús íze, meg az olykor idelátogató barátok. Néhány fénykép Khartumról, ahol tavaly együtt volt a család. Az európai asszony számára elviselhetetlen 50 fokos hőség, a por, az úttalan utakon zörgő rettenetes buszok emléke ideláncol. S bár asszonya hallani sem akar róla, Omár - kimondhatatlanul mélyen - mégis reméli, hogy egyszer majd hazatérnek. Ahogyan Oszama is, aki fogtechnikus és szintén magyar kislányt vett feleségül, és most segédmunkásként dolgozik egy gyár csomagoló üzemében, mert szakmájában senki sem foglalkoztat arabot szívesen. Meg a többiek, akik közgazdásznak, orvosnak, mérnöknek készülnek. Akik a szék karfáján ülve tanulnak, nehogy a fáradtság álomba nyomja őket. Ők, akik mindennapos csatájukat vívják a ragozott magyar szavakkal, miközben matematika szigorlatokra készülnek. Idegenek. Naponta megalázzák, leszólják s mostanában egyre többször megkéselik és véresre verik őket. Mert arabok. Közülük sokan már önköltséggel tanulnak nálunk. Évente tízezer dollárt hagynak itt. Szüleik Egyiptomban, Jordániában a felső tízezer tagjai. Sokan közülük második diplomájukat szerzik Magyarországon. Kandidátusi disszertációjukat írják. De itt ők is, mindannyian „csak arabok”. DOGOSSY KATALIN !