Képes Európa, 1998. július-szeptember (7. évfolyam, 26-38. szám)

1998-08-18 / 33. szám

FOTÓ: KÉPES EURÓPA-ILLUSZTRÁCIÓK fáiba. Az idős férfit a kilencvenes évek elején súlyos kór támadta meg. Lefogyott, nagy fájdalmai voltak, az orvosok tehetet­lennek bizonyultak. Arra kérte fiát, hogy vigyék haza. - Ekkor eszembe jutott, egy alkalommal, amikor már érezte, hogy a betegség egyre jobban elhatalmasodik rajta, azt mondta nekem: szeretnék emberhez méltó módon meghalni. Ehhez jogom van - mesélte fia, és apja kezelőorvosához fordult. Az orvos beleegyezett. - Lelkiismeretem tiszta, hiszen apám óhaja volt, hogy ne hagyjuk szenvedni. Ha valakit hozzásegítünk szenvedései megrö­vidítéséhez, még nem követünk el gyilkos­ságot. Jó lenne elgondolkodni azon, hogy az orvosokat miért kötelezik arra, hogy az élet nevében embertelen körülmények kö­zött hagyják meghalni betegeiket, ahelyett, hogy átsegítsék őket a halálba... Az euthanázia hívei több mint két évtizede harcolnak az emberhez méltó vég érdeké­ben. És nem csak azok érdekében, akiknek elviselhetetlen fájdalmaik vannak, s tüneti kezeléssel ideig-óráig szenvedéseiket csök­kenteni lehet. Olyan betegek is vannak, s számuk egyre nő, akiknek szenvedéseit tü­neti kezeléssel sem lehet gyógyítani. A tör­vény a legtöbb országban azonban egyelő­re nem teszi lehetővé, hogy megrövidítsék szenvedéseiket. Ezért az euthanáziát titok­ban, és nem mindig megfelelő körülmé­nyek között végzik. A törvényeket módosítani kell. Ehhez persze előbb ki kell dolgozni az euthanázia szabályait, hogy elkerülhetők legyenek a visszaélések, a tévedések. Nem könnyű fel­adat, de tudomásul kell venni, hogy ott, ahol már az orvostudomány a hagyományos eszközökkel nem segíthet, biztosítani kell az emberek méltó halálhoz való jogát. M. L. AKI HALÁLRA EHETI MAGÁT A szerencsétlen kisfiú egyszerűen képte­len csillapítani az étvágyát, folyton enne, s egy falatért képes a legrafináltabb trükköt is bevetni. Sőt, az erőszaktól sem retten vissza. Édesanyját például egy alkalommal bezárta a szobába, hogy addig ő nyugodtan kifoszthassa a hűtőszekrényt. - Hiába vertem ököllel az ajtót, hiába kiabáltam, fenyegetőztem, jó ideig nem en­gedett ki - meséli az édesanyja. - Aztán megjelent könnyes szemmel, hogy nem ta­lált semmit, de mindjárt éhen hal. Miköz­ben az ölemben zokogott, majd megszakadt a szívem, hogy nem segíthetek rajta, nem adhatok neki ismét enni, mert azzal csak rosszat tennék neki. Glennek ugyanis semmi étel sem elég, ő egyfolytában tömné magába az ennivalót. S még az egészséges embereknek az a vé­dekezési képessége sem adatott meg neki, hogy ha túlságosan megterheli a gyomrát, akkor kihányja az ételt, mert a gyomoriz­mai nem alakultak ki megfelelően. A kisfi­út állandó felügyelet alatt kell tartani, mert az első apró figyelemkihagyást azonnal ki­használja. Négyéves korában például bebújt a hűtő­­szekrénybe, s amíg megtalálták, elfogyasz­tott egy tál lepényt és egy tepsire való mál­nás süteményt. Hatéves korára olyan talá­lékony és agresszív lett, ha ételről volt szó - márpedig az ő gondolatai csak ekörül fe- A karácsonyi és a húsvéti ünnepek táján, egy-egy nagyobb családi összejövetel vagy lakodalom után gyakran panaszoljuk egymásnak, hogy halálra ettük magunkat. Persze, ezt senki nem gondolja komolyan, pedig élnek közöttünk olyan beteg emberek, akik valóban képesek lennének halálra enni magukat. Közéjük tartozik a tízéves Glen Shannon is, aki egy ritka betegségben, a Prada Willi-szindrómában szenved. Jognak­­, hogy vasrácsot kellett szereltetni a konyhaajtó elé. De hiába rejtették el elő­le a kulcsot a szekrény tetejére, ő így is megszerezte. Míg a család a tévét nézte, ő fölmászott az asztal tetejére, s lepiszkálta a kulcsot. Amikor a szülei rátaláltak a hűtő előtt, már egy liter fagylaltot és egy doboz margarint megevett. Glenn születése óta szenved ebben a betegségben. Úgy vették észre a szülei, hogy valami nincs rendben, hogy állandóan ennivalóért üvöltött, ké­sőbb pedig mindenféle rágcsálnivalóval tömte tele a zsebeit. Szerencsére a kisfiú tanárai is éberen őr­ködnek felette. Osztályfőnöke minden nap ellenőrzi, hogy a menzán a szakácsok mek­kora adagot mérnek neki, a szünetekben pedig a tanárok felváltva figyelik, hogy mennyit eszik, így aztán Glenn élete nem túl vidám. Nem elég, hogy folyton éhes, még azt is látnia kell, hogy az osztálytársai csokikat, nápolyikat, süteményeket maj­szolnak, miközben neki csak pár narancs jut. Nem érti, hogy ha tizenkét éves nővére ehet édességeket, akkor ő miért nem.­­ Egyszer végső elkeseredésében azt ki­abálta, hogy rendőrt hív, ha nem adunk neki egy kis csokit - panaszolja az édesanyja. Glennek azonban az édesség tilos. Úgy is nagyon jó húsban van, hogy édesanyja csak salátával, levessel és gyümölccsel próbálja csillapítani az étvágyát. Reggelire kukori­­capelyhet kap, ebédre valamilyen salátát, olykor kis csirkehússal, vacsorára pedig le­vesz. S persze, alig fejezi be valamelyik fő­étkezést, máris újabb ennivalóért könyörög. - Most még kordában tudjuk tartani, de mi lesz, ha felnő? - kérdezi az édesanyja. - Hogyan éli majd túl, ha már nem figyel­hetünk rá, hogy mit és mennyit eszik? K. L.

Next