Képes Európa, 1998. július-szeptember (7. évfolyam, 26-38. szám)
1998-08-18 / 33. szám
FOTÓ: KÉPES EURÓPA-ILLUSZTRÁCIÓK fáiba. Az idős férfit a kilencvenes évek elején súlyos kór támadta meg. Lefogyott, nagy fájdalmai voltak, az orvosok tehetetlennek bizonyultak. Arra kérte fiát, hogy vigyék haza. - Ekkor eszembe jutott, egy alkalommal, amikor már érezte, hogy a betegség egyre jobban elhatalmasodik rajta, azt mondta nekem: szeretnék emberhez méltó módon meghalni. Ehhez jogom van - mesélte fia, és apja kezelőorvosához fordult. Az orvos beleegyezett. - Lelkiismeretem tiszta, hiszen apám óhaja volt, hogy ne hagyjuk szenvedni. Ha valakit hozzásegítünk szenvedései megrövidítéséhez, még nem követünk el gyilkosságot. Jó lenne elgondolkodni azon, hogy az orvosokat miért kötelezik arra, hogy az élet nevében embertelen körülmények között hagyják meghalni betegeiket, ahelyett, hogy átsegítsék őket a halálba... Az euthanázia hívei több mint két évtizede harcolnak az emberhez méltó vég érdekében. És nem csak azok érdekében, akiknek elviselhetetlen fájdalmaik vannak, s tüneti kezeléssel ideig-óráig szenvedéseiket csökkenteni lehet. Olyan betegek is vannak, s számuk egyre nő, akiknek szenvedéseit tüneti kezeléssel sem lehet gyógyítani. A törvény a legtöbb országban azonban egyelőre nem teszi lehetővé, hogy megrövidítsék szenvedéseiket. Ezért az euthanáziát titokban, és nem mindig megfelelő körülmények között végzik. A törvényeket módosítani kell. Ehhez persze előbb ki kell dolgozni az euthanázia szabályait, hogy elkerülhetők legyenek a visszaélések, a tévedések. Nem könnyű feladat, de tudomásul kell venni, hogy ott, ahol már az orvostudomány a hagyományos eszközökkel nem segíthet, biztosítani kell az emberek méltó halálhoz való jogát. M. L. AKI HALÁLRA EHETI MAGÁT A szerencsétlen kisfiú egyszerűen képtelen csillapítani az étvágyát, folyton enne, s egy falatért képes a legrafináltabb trükköt is bevetni. Sőt, az erőszaktól sem retten vissza. Édesanyját például egy alkalommal bezárta a szobába, hogy addig ő nyugodtan kifoszthassa a hűtőszekrényt. - Hiába vertem ököllel az ajtót, hiába kiabáltam, fenyegetőztem, jó ideig nem engedett ki - meséli az édesanyja. - Aztán megjelent könnyes szemmel, hogy nem talált semmit, de mindjárt éhen hal. Miközben az ölemben zokogott, majd megszakadt a szívem, hogy nem segíthetek rajta, nem adhatok neki ismét enni, mert azzal csak rosszat tennék neki. Glennek ugyanis semmi étel sem elég, ő egyfolytában tömné magába az ennivalót. S még az egészséges embereknek az a védekezési képessége sem adatott meg neki, hogy ha túlságosan megterheli a gyomrát, akkor kihányja az ételt, mert a gyomorizmai nem alakultak ki megfelelően. A kisfiút állandó felügyelet alatt kell tartani, mert az első apró figyelemkihagyást azonnal kihasználja. Négyéves korában például bebújt a hűtőszekrénybe, s amíg megtalálták, elfogyasztott egy tál lepényt és egy tepsire való málnás süteményt. Hatéves korára olyan találékony és agresszív lett, ha ételről volt szó - márpedig az ő gondolatai csak ekörül fe- A karácsonyi és a húsvéti ünnepek táján, egy-egy nagyobb családi összejövetel vagy lakodalom után gyakran panaszoljuk egymásnak, hogy halálra ettük magunkat. Persze, ezt senki nem gondolja komolyan, pedig élnek közöttünk olyan beteg emberek, akik valóban képesek lennének halálra enni magukat. Közéjük tartozik a tízéves Glen Shannon is, aki egy ritka betegségben, a Prada Willi-szindrómában szenved. Jognak, hogy vasrácsot kellett szereltetni a konyhaajtó elé. De hiába rejtették el előle a kulcsot a szekrény tetejére, ő így is megszerezte. Míg a család a tévét nézte, ő fölmászott az asztal tetejére, s lepiszkálta a kulcsot. Amikor a szülei rátaláltak a hűtő előtt, már egy liter fagylaltot és egy doboz margarint megevett. Glenn születése óta szenved ebben a betegségben. Úgy vették észre a szülei, hogy valami nincs rendben, hogy állandóan ennivalóért üvöltött, később pedig mindenféle rágcsálnivalóval tömte tele a zsebeit. Szerencsére a kisfiú tanárai is éberen őrködnek felette. Osztályfőnöke minden nap ellenőrzi, hogy a menzán a szakácsok mekkora adagot mérnek neki, a szünetekben pedig a tanárok felváltva figyelik, hogy mennyit eszik, így aztán Glenn élete nem túl vidám. Nem elég, hogy folyton éhes, még azt is látnia kell, hogy az osztálytársai csokikat, nápolyikat, süteményeket majszolnak, miközben neki csak pár narancs jut. Nem érti, hogy ha tizenkét éves nővére ehet édességeket, akkor ő miért nem. Egyszer végső elkeseredésében azt kiabálta, hogy rendőrt hív, ha nem adunk neki egy kis csokit - panaszolja az édesanyja. Glennek azonban az édesség tilos. Úgy is nagyon jó húsban van, hogy édesanyja csak salátával, levessel és gyümölccsel próbálja csillapítani az étvágyát. Reggelire kukoricapelyhet kap, ebédre valamilyen salátát, olykor kis csirkehússal, vacsorára pedig levesz. S persze, alig fejezi be valamelyik főétkezést, máris újabb ennivalóért könyörög. - Most még kordában tudjuk tartani, de mi lesz, ha felnő? - kérdezi az édesanyja. - Hogyan éli majd túl, ha már nem figyelhetünk rá, hogy mit és mennyit eszik? K. L.