Képes Ifjúság, 1987. (42. évfolyam, 1819-1858. szám)
1987-11-25 / 1854. szám
Képes Ifjúság Leonardo és Duchamp legfontosabb művei egyaránt befejezetlenek maradtak, mindketten intenzíven érdeklődtek az táj tudományos eredmények iránt, a művészet mindkettőjük számára inkább mentális mint fizikai természetű volt, s a művészettörténészek mindkettőjükről kimutatták, hogy pszichikai alkatuk egyaránt androgin, azaz himnős volt. Azzal, hogy Duchamp bajusszal és szakállal látta el a Monacisát, Leonardo modelljét 15 androgin,ná avatta, amire volt is alapja, hiszen a művészettörténészek már különben is régóta gyanakszanak, nem fiúról mintázta-e a reneszánsz mester ezt a képet. Sőt, a legújabb számítógépes kutatások szerint Mona Lisa nem más, mint maga Leonardo. Lillian Schwarz amerikai művészettörténész komputeren hasonlította össze Leonardo leghíresebb festményét a művész egyetlen ismert önarcképével. Átmásolta a számítógép képernyőjére az azonos méretűre alakított két képet, majd az önarckép bal oldalát Mona Lisa arcának jobb oldalához illesztette. Olyan döbbenetesnek találta a kettő hasonlóságát, beleértve Mona Lisa híres mosolyát is, Marcel Duchamp vallomásaiból Egyetlen alapálláshoz sem tudok szorosan kötődni. Az én alapállásom az, hogy egyáltalán nincs alapállásom. Erről azonban nem lehet beszélni, mert mihelyt megpróbálsz beszélni róla, az egész játék el van rontva. Kitaláltam a reeiprok ready-made-et: egy Rembrandt-kép mint vasalódeszka. A legjobb izmos az erotizmus, mert azt mindenki megérti. A művészet lehet jó, rossz vagy közömbös, de akármilyen jelzővel illetjük is, művészetnek kell neveznünk: a rossz művészet még mindig művészet, ugyanúgy, ahogy a rossz érzés még mindig érzés. Egyébként mindig a többiek halnak meg. (Duchamp sírfelirata) hogy kétségbevonhatatlannak tartja: Leonardo önmagáról mintázta a női portrét. S ne feledjük, ha más módon is, de Duchamp szintén „mintázott" saját magáról egy női portrét: női ruhába öltözve és kölcsönkérve barátnője elegáns kezét, lefényképezkedett, majd női álnevét (Rrose Selavy) írta a fotó alá. Mindennek már semmi köze sem a nihilizmushoz, sem a szimpla polgárpukkasztáshoz, de annál több az ellentétek egységének alkimista felfogásához, hiszen az androgin maga is egy alapellentétet, a férfi és a nő ellentétét áthidaló egység. A vallástörténészek jól tudják, hogy a legtöbb vallás istene azért volt androgin, mert ez a határtalanság minden teremtes előfeltétele! Itt kel megjegyeznünk, hogy Duchamp eleve számított arra, hogy az utókor át fogja értelmezni, tovább fogja gondolni műveit. Olyannyira, hogy a reinterpretációt is a mű szerves részének tekintette. Erről tanúskodik többek között A teremtő aktus című, kiváló elméleti szövege, melyet 1957-ben egy houstoni tudományos ülésszakon olvasott fel: „... a művész nem az egyetlen — áll a szövegben —, aki a teremtő aktust véghezviszi, ugyanis a néző hozza létre a mű kapcsolatát a külvilággal, amennyiben mélyebben fekvő tulajdonságait megfejti és értelmezi. Ezáltal létrehozza a maga hozzáijárulását a teremtő folyamathoz.” A felszólalás nyomtatott változata alatt zárójelben a következőket olvashatjuk: „Marcel Duchamp — de nem mint művész”. S ez ezúttal tényleg nem vicc: Duchamp a huszas években teljesen felhagyott a művészettel és minden idejét a sakkozásnak szemlélte. A szakértők — például Gligorie és Bilke szerint kitűnően játszott, többször szerepelt a francia válogatottban, egy újságban pedig sakkrovatot vezetett. Érdekes módon azonban soha egyetlen versenyt sem nyert meg, noha számtalanszor lett második vagy harmadik. A sakk versenyszerű oldalának nem tulajdonított jelentőséget; ezt a játékot is úgy művelte mint korábban a festészetet. Ahogy ő maga mondta, „nem szabad, hogy a festészet kizárólag retinális legyen: kell, hogy legyen valami köze a szürkeálllományhoz az értelem iránti ösztönünkhöz”. Hozzátehetjük, ugyanúgy mint a sakknak. Duchamp számára tehát a festészet és a sakk egyaránt művészet volt — a szabadom szárnyaló értelem művészete. 1936 és 1941 között elkészítette 68 legjelentősebb művének miniatűr változatát, ezeket egy dobozba, majd egy kofferba helyezte és az egésznek a Doboz a kofferban címet adta. Az újbóli miniatűr kivitelezés még inkább megerősíti azt a tényt, hogy Duchamp számára a művészet nem (csak) perceptuális, hanem mindenekelőtt tudati tevékenység volt. A ,,retinális” művészettel szemben, mely az eredetivel való közvetlen, érzéki találkozásra kötelez, Duchamp egy olyan művészet körvonalait vázolta fel, melyen mindenekelőtt el kell gondolkodni, melynek rejtett szimbolikáját és bölcsességét meg kell érteni. Ahhoz pedig, hogy elgondolkodjunk rajta, a méret nemjátszik szerepet. Mindebből azonban tévedés lenne arra következtetni, hogy Duchamp életműve tisztán racionális természetű, ugyanis valószínűleg nincs a modern művészetben még egy alkotó, aki annyira ragaszkodott volna a véletlen irracionalitásához, mint épp ő. Egyetlen példát említek. Főművén, a híres Nagy üvegen — melyben munkásságának minden lényeges eleme jelen van — közel egy évtizeden át dolgozott, de sohasem fejezte be. Úgy befejezetlenül elküldte egy kiállításra, de útközben a teherautón megrepedt. Amikor megpillantotta a tönkrement alkotást, így szólt: „Azt hiszem, most tökéletes'’. Sebők Zoltán A washingtoni National Gallery of Artban első ízben állították ki Giovanni Battista di Jacopo (1495— 1546) firenzei manierista mester munkáit. A párizsi Pompidou-központban (fennállásának 10. évfordulóját ünnepli) Lucia Fontane (1890—1968) retrospektív kiállítása, a müncheni Kunsthalléban pedig február 14-éig a neves belga szürrealista, René Magritte életmű-tárlata látható. Hazánk fiai számára talán elérhetőbb Budapesten a Salvador Dali Dante-illusztrációjából bemutatott tárlat, valamint az októberi szocialista forradalom évfordulójára rendezett Művészet és forradalom c. kiállítás. Aki pedig (több okból) a hazai kultúra eseményeire szorítkozik, az újvidéki Radivoj Cirpanov Munkásegyetemen megtekintheti Barátit Ferenc Plakátkiállítását. A francia kultuszminisztert műemlékvédelmi gondok gyötrik: a pusztulás erősebbnek bizonyul, a helyreállítási munkálatok késnek. A miniszter a hazaszerető francia néptől vár anyagi támogatást. Mindez talán nem is álom, ha a franciák művészet és közművelődés iránti tiszteletét vesszük figyelembe. Lenyűgöző adat: 1986-ban az ország 5006 kiadóháza 30 424 új könyvvel „ajándékozta meg” az olvasók táborát. A szovjet könyvkiadásról nincs birtokunkban ilyen adat, de a hírek szerint az írószövetségben nagy csaták dúlnak bizonyos könyvek megjelentetése körül. Az eddig mellőzött vagy „elfelejtett" alkotók újrafelfedezéséről van szó. Andrej Vozsnyeszenszkij harcos kiállásával indította el a folyamatot. Derűlátóan nyilatkozott: szerinte rövidesen kiadják Paszlernak Doktor Zsivágóját vagy Szolzsenyicin műveit. A szovjet kultúra hasonló tendenciájáról árulkodik az is, hogy az Ogonyok folyóirat közölte Vaszlij Groszman Élet és sors című regényének második részét, amely a sztálingrádi harcokról szól. A mű első része még 1952-ben látott napvilágot. Akkor a hivatalos kritika súlyos vá,dakkal illette. A művészek azonban konok, emberek, így Groszman is folytatta munkáját. A kézirat azonban titokzatos körülmények között, 1960-ban eltűnt. Hogy miként került elő huszonöt év múltán, erről már nem szól a fáma. 21. oldal