Képes Ifjúság, 2000. (55. évfolyam, 2185-2201. szám)
2000-06-07 / 2194. szám
FEHÉRVÁRI CSATA (1456) Ulászló mellé állt, és Újlaki Miklóssal együtt verték meg Erzsébet hadait. Ezután kapta az erdélyi vajda, temesi ispán és nándorfehérvári főkapitány tisztségeket, amelyek már jelentős vagyoni gyarapodást is hoztak. A későbbiek során megkapta a besztercei gróf címet is. Ezidőtájt kezdődtek sorozatos törökellenes harcai, amelyek európai hírnevet hoztak neki. Portyázók szétverésével kezdte harcait, s egészen a nagyobb offenzívákig jutott el. Az 1443 nyarán indult és 1444 januárjában befejeződött, úgynevezett hosszú hadjáratban Bulgáriába benyomulva mért vereségeket a törökökre. Hunyadi ezzel felrázta a letargiába esett európai és magyar közvéleményt. 1444-ben visszaállította a Szerb Despotaságot, ugyanebben az évben indult újabb hadjáratra, amely a várnai csatavesztéssel végződött (a legalább kétszeres túlerőben levő törököket megszorította ugyan Hunyadi, de I. Ulászló felelőtlenül az elitet képező janicsárságba vezette seregrészét és életével fizetett hibájáért, s a király halála miatt a sereg vesztésre állt). A király nélkül maradt, zűrzavar útjára lépet országban a belső béke fenntartásáért felelős hét főkapitány egyike Hunyadi János lett. A külföldi, törökök ellen irányuló összefogást sürgetve, de nem bevárva azt, 1448-ban új balkáni hadjáratra indult, azonban a rigómezei összecsapást nagy veszteségek árán a törökök nyerték meg. A kisebb-nagyobb sikeres vállalkozásokat bezáró két nagyobb vereség (Várna, Rigómező) láttán Hunyadi inkább a védelem erősítésére, a déli határ mentén levő államok magyar védelem alatt való tartására helyezte a fő hangsúlyt. A Török Birodalom katonai tekintetben kimeríthetetlen tartalékokkal rendelkezett, csakis nagyobb összeurópai anyagi-katonai ráfordítással lehetett volna őket a Balkánról kiszorítani. V. László (1440-1457) kiskorúsága idején Hunyadit kormányzóvá választották. Korlátozottan rendelkezett a királyi jövedelmek felett. Pozícióját magánvagyonának növelésére, családja befolyásának kiterjesztésére használta fel és e tekintetben nem volt különb a többi hatalmasságtól. Mentségéül szolgáljon az, hogy a megszerzett összegekből messzemenően többet fordított a törökök elleni harcra, mint a több főnemes. Amikor 1452-ben a király hazatért, Hunyadi lemondott a kormányzóságról, de főkapitányként és a királyi jövedelmek kezelőjeként ő rendelkezett az ország haderejével és a királyi várak nagy részével. Magánvagyona a királyét is meghaladta. Az 1450-es években Hunyadi János áldozatvállalására, hadvezéri képességére nagyobb szükség volt, mint bármikor. Gondolkodásával és széles látókörével messze meghaladta kortársait, felismerte, hogy a törökök az addigi támadások legnagyobbikára készülnek. II. Mehmed szultán 1453- ban elfoglalta Konstantinápolyt és pontot tett a bizánci történelem végére. Megnövekedett önbizalmával egyenesen a legnagyobb ellenfele ellen készült 1456-ban. A hatalmas méretű török támadás Magyarország déli védelmi rendszerében kulcsszerepet játszó Nándorfehérvár (a mai Belgrád) ellen irányult. A szultánnak európai kereszteshadtól nem kellett tartania. III. Callixtus pápa pénzsegélyt szedett és elrendelte, hogy Európa-szerte imával könyörögjenek Magyarországért, az imádkozásra pedig délben harangszó figyelmeztette a hívőket... Kapisztrán János olasz ferences Magyarországra érve a paraszti lakosságot szólította keresztes táborba. A készülődő török fergeteggel szemben Hunyadi János otthon is magára maradt, ellenfelei az ujjukat sem mozdították. A mintegy 10 000 főt számláló magánhadseregére, birtokai nemesi fegyvereseire és 18 000 keresztesre számíthatott. Ezen utóbbiak harci értéke kétes volt. A déli vármegyék lakossága Kapisztrán hívó szavára táborba szállt, tudván, hogy vagyonkájuk, puszta létük a vár megmaradásán áll vagy bukik. Silány fegyverzetüket és képzetlenségüket (kasza, fejsze, dorong, parittya mellett alig akadt rendes fegyver) lelkesedésük pótolta. Hunyadi nem tudhatta, hova is csapnak a törökök, akik esetleg megkerülhetik Nándorfehérvárat. Ezért mintegy 5000 kitűnően felszerelt és jó fegyverforgató katonát küldött sógora (Szilágyi Mihály) parancsnoksága alatt Nándorfehérvárba, a többiekkel pedig várakozott. Mire kitudódott, hova is mennek a törökök, a váron kívül rekedt. II. Mehmed 100 000 emberrel és jelentős tüzérséggel körülfogta Nándorfehérvárat a Szávától Dunáig húzódó síkságon a várostól délre (északon félkörben a folyók képeztek természetes védelmet a várnak). Hogy a védők ne kaphassanak segítséget észak felől, arról a Dunán parttól partig egymáshoz láncolt török hajók gondoskodtak, így körülzárva a várat, 1456. július 4-én a törökök heves ágyúzásba kezdtek. A város dél felől volt a legsebezhetőbb, hiszen a terep dél felé enyhén lejtett. A kortársak szerint az ágyúszó Szegeden is hallatszott. Hunyadi 10 000 katonával és az összegyűlt keresztesek Kapisztrán vezetésével a Duna partján ereszkedtek dél felé, hogy a maroknyi védőnek segítséget vigyenek. Legelőször Hunyadinak a hajózárral kellett elbánnia, ha be akart jutni a várba. Az úgynevezett vízi csatára július 14-én került sor. Hunyadi mindenféle úszóalkalmatosságot összeszedett és ráúsztatta a törökök összeláncolt gályáira. A várból is hajók rontottak a törökök hátába. Hogy a támadás eredményesebb legyen, Hunyadi a partról nehézlovassággal fedezte azt. Elkeseredett harc bontakozott ki, ahol szemtől szembe harcoltak, tusakodtak a katonák. Mintegy öt óra hosszat tartott a küzdelem és a törökök teljes vereségével végződött, így Hunyadi bejuthatott sajátjaival a várba és lelket öntött a már csüggedő védőkbe. Mivel Kapisztránék harci erejét nem tartotta nagyra, a Száva túloldalán, az északi parton táboroztatta le őket. Időről időre szükség szerint a folyón át csoportokat szállított be a várba soraikból, ahol gyorsan kiképezték őket. Azonkívül Kapisztrán csapatai a lőszer- és élelmiszerellátásban is szerepet játszottak. A törökök tovább lőtték a falakat és szorították az ostromzárat, a falak egyre romosabbak lettek. A védők kemény munkával, de egyre kevesebb sikerrel próbálták a falakat kijavítani és a réseket betömni. Július 21-én hajnalban a törökök döntő rohamra indultak Nándorfehérvár ellen. A trombitaszórű, dobpergésre nekilendült emberáradat özönlött a szinte földig rombolt külső vár felé. Az omladékok közt a védők próbálták megállítani őket, de a hatalmas nyomástól lassan hátrálni kezdtek. A harc áttevődött a külső vár utcáira. A szűk várutcákban a törökök hatalmas emberfölénye nem volt annyira nyomasztó, azonban elesetteik helyére rögtön új harcosok léptek. Az estébe nyúló küzdelmet a lángoló épületek világították be, egyes támadó hullámok a belső vár faláig nyomták a védőket. Itt azonban a legrátermettebbek álltak ellen, a falakról és bástyákról lövedékekkel, kövekkel, nyílzáporral és szurokba, kénbe mártott rőzsekötegekkel