Képes Krónika, 1919 (1. évfolyam, 1-13. szám)
1919-11-08 / 6. szám
KÉPES KHÓMAA 1919. november 8. 182 ajtónál, repülő gallérja alatt csomagot szorongatott. Precossi a boltajtóban egy téglarakáson kuporogva tanulta leckéjét. Örömmel ugrott fel helyéről és bejött velünk. Mi minden hevert ott a műhelyben ! A fal mellett egész sora a kalapácsoknak, harapófogóknak, reteszeknek és sok más vasszerszámnak, az egyik sarokban egy szénporral telt hordó, a szoba másik szegletében tűz égett a kályhában, egy gyermek fúvóval szította. Precossi papa is ott állott a kályha előtt, mellette egy inasgyerek egy darab vasat tartott a tűzbe. Alighogy megpillantott, lekapta sapkáját és örömmel üdvözölt. — Ak ! itt van ez a jó fiú, aki a vasutat ajándékozta fiamnak! Eljöttél, ugye, munkámat megszemlélni! — Egészen más képe volt ma ennek az embernek ! A gyerek egy darab izzó vasat nyújtott neki s a kovács a falhoz támasztotta. Vasrácsokat készített. Nagy kalapáccsal ütötte, végeit ide-oda forgatta, a biztosan találó kalapácsütések alatt a vas hajlott s lassan virágalakot vett fel. Fia büszkén nézte, mintha mondaná: • — Lássátok, így dolgozik most az apám! — Látta az ifjúúr, hogyan csináltam? — kérdé tőlem a kovács — s odahelyezte elém a rácsrészletet, olyan volt, mint egy püspöki pálca. Ezt félretéve, másikat tett a tűzre. — Valóban jól csinálja — mondta neki apám — ugye dolgozik most, mi ? Visszatért a munkakedve. — Vissza bizony, vissza — felelé a munkás — miközben letörölte verejtékező homlokát. És tudja-e, ki hozta vissza ? ! Az apám úgy tett, mintha nem értené! ■— Milyen derék gyerek! — folytatá a kovács, fiára tekintve — bizony derék fiam van, tanul, megmenti apját... és én úgy bántam vele, mint valami állat. Amikor megláttam azt a medáliát... fiacskám, jer ide, hadd nézzek jól szemed közé. A gyerek odaszaladt apjához és szeretettel ölelte magához és felkapta a levegőbe, mondván: — Tisztítsd meg csókoddal atyádat ! Precossi úgy össze-vissza csókolta atyja fekete arcát, hogy maga is egészen kormos lett. — Jól van ez így, ahogy van —szólt atyám elégedetten. E szavak után megindultunk kifelé. Az ajtóban Precossi egy csomag szeget csúsztatott kezembe, én pedig meghívtam, nézze meg ablakunkból a farsangvégi díszmenetet. — Te megajándékoztad ezt a fiút — mondá atyám útközben — odaadtad neki vasutadat, de ha aranyat és *gazgyön8y®t adtál volna neki, az is csekély jutalom lett volna ennek a gyermeknek, ki visszatérítette atyját a jó útra. Jó kis bohóc. Hétfő, február 10. A farsang izgalomban tartotta az egész várost. Nagyban készültek a farsang végének megünneplésére. Minden téren fabódék kötéltáncosokkal, bohócokkal, ablakunk alatt egy vászonfedelű cirkusz, nagy előadást tart benne egy velencei társaság öt lóval. A nagy cirkusz a tér közepén van, egy sarokban három nagy kocsi , a művészek lakása. Az egyik ablakból kinéző kémény állandóan füstöl, minden ablaknál egy csomó kócos gyermekfej. Szegény emberek! Mennyit fáradnak és milyen keservesen keresik kenyerüket. Könnyű ruhájukban szaladgálnak ide-oda a kocsiból a cirkuszba és vissza. Egyik előadás a másikat követi, szegények alig érnek reá egy falatot is lenyelni. Nagyon fáznak ebben a nagy hidegben ! Egyszerre, amikor a cirkusz már megtelt, szél kerekedik, letépi a vászontetőt, a lámpák kialszanak és az előadás vízzé vált! A pénzt vissza kell adni a közönségnek és dolgozni egész éjjel, hogy valahogyan rendbe hozzák a rozoga alkotmányt. Két gyermekük is dolgozik már — a kisebbiket atyám felismeri — tavaly láttuk lóháton egy cirkuszban a Vittorio Emanuele-téren. Nagyot nőtt azóta, 8 éves lehet, szép gyerek, arcocskája huncut, fekete bodros haja ki-kikandikál a kalap alól. Olyan zsákféle bohócruhában jár, lábán vászoncipő. Ez a kis ördög mindenkinek tetszik. Úgy látszik nagyon hasznavehető gyerek, reggel tejért szalad, azután jártatja a lovakat, majd karon hordja a pólyás babát, hurcolja az ugrató abroncsokat, köteleket, tisztogatja a kocsikat, éleszti a tüzet és a pihenés idejét mindig anyja oldalán tölti. Apám az ablakból figyeli ezt a családot és nagyon szereti ezt a kisfiút. » Egy este elmentünk a cirkuszba, nagyon hideg volt, csaknem egészen üres ház, de a kis bohóc mégis igyekezett: halálugrást csinált, ott lógott a ló oldalán, fején táncolt, énekelt, mosolygott, atyja pedig szomorúan nézte. Atyám nagyon sajnálta őket s beszélt róluk Delis festővel, aki ellátogatott hozzánk. Szegény emberek, mily szorgalmasak, mennyit dolgoznak és mily rosszul megy soruk. Elmondta a festőnek, hogy a kisfiú mennyire tetszik neki, úgy szeretne enyhíteni sorsán ! — Neked pompás tollad van, írj róla egy cikket a lapba, hiszen csodákat beszélsz a kis bohócról, én megrajzolom képét, mindenki olvassa a lapot és mindenki meg fogja nézni, ki tudja, milyen szerencséje akad. Így is történt. Atyám írt egy humoros, szép cikket, amelyben elmondott mindent, amit az ablakon keresztül észleltünk. Kiemelte a kis művész minden kedvességét, lefestette szorgos munkáját a ház körül, leírta, hogy gondozza testvéreit, mennyire ragaszkodik szüleihez. A festőművész egy kedves vázlatot készített hozzá. A lap szombaton jelent meg és már vasárnap valóságos népvándorlás indult meg a cirkusz felé. A kis bohóc jutalomjátékát hirdette a műsor. Engem is elvitt az apám, mégpedig első helyre. A bejáratnál az újságcikket is kifüggesztették. A cirkusz megtelt, egy hely sem maradt üresen. Sokan kezükben tartották az újságot és mutogatták a bohócnak, aki boldogan nevetve szaladgált egyiktől a másikhoz. A fiú atyja is nagyon meg volt elégedve, képzelhetitek, még sohasem írtak róla a lapok. A pénztár is tele volt. A nézők között sok ismerős is akadt. Közel az istálló bejáratához ült az a gimnáziumi tanár, aki Garibaldi alatt szolgált; velünk szemben a második helyen ült a gömbölyű arcú kőmívesinas, mellette az óriás apja... alighogy meglátott, grimaszt vágott felém. Később felfedeztem Garoffit is, aki itt sem tagadta meg üzleti szellemét, ujjain számítgatta, mennyi bevétele lehetett a társaságnak ez estén. Az első helyen, elég távol tőlünk, ott volt még Robetti is, mankóit térdén tartotta, szorosan simulva atyjához, a tüzérkapitányhoz. Az előadás megkezdődött. A bohóc kitett magáért, csodákat mivelt lóháton, a trapézon, és kötélen. Amikor leugrott, mindenki tapsolt és sokan megsimogatták bodros fejét. Meghajtotta magát és újra hozzáfogott a munkához. Kötélen táncolt, bűvészmutatványokkal mulattatott és lóháton ugrált és tornázott. A tornatanár is ott ült egy sarokban s előadás közben súgott valamit a tulajdonosnak, emellett szemügyre vette a közönséget, mintha keresne valakit. Szeme megakadt rajtunk. Apám megharagudott, mert a tornatanár elárulta, hogy ő a cikk írója. Sietett is, hogy a hálálkodást elkerülje: — Te csak maradj Enrico, künn megvárlak. A bohóc néhány szót váltott atyjával s még egy