Képes Krónika, 1920 július-december (2. évfolyam, 27-52. szám)
1920-10-19 / 42. szám
1920. október 19. KÉPES KRÓNIKA Egyszer egy lépcsőházban találkozott vele. Az asszony egyedül jött le s a bársonyköpenyét összehúzta a nyakán. A fordulónál találkoztak s egy pillanatra meghökkenve bámultak egymásra. Filó még érezte is az asszony meleg parfümjét, hallotta, amint megsuhan a selyemszoknyája, azután eltűnt. Utána figyelt. Hallotta még a tompa lépéseit a lépcső szőnyegén, azután ennek is vége volt. Évek teltek es Filó megnősült. Boldog próbált lenni. A felesége csinos asszony volt s jól, formásan éltek, mint két tiszta, rendes, becsületes ember. Egyéb nem volt a házasságukban. Egyszer az operában szembe kerültek egymással a páholyban. Ő is az urával volt. A négy ember ült mereven, illedelmesen, az aranyos, bársonyos kis kalitkában, az embererdőn, parfümös levegőn átbámulva egymásra. Ültek nyugodtan, izgalom nélkül. A Filó felesége is át-átpillantott a szemben levő páholyba, megnézte az asszony ruháját, a finom nyakát, a frizuráját és „ő“ is át-átpillantott diszkréten, majd egyszerre csak panasz nélkül, valami megenyhült, szelid mosollyal a Filó szemébe tévedt a tekintete, mintha anyáson azt kérdezte volna : — Hát boldog vagy ? Jól van. Hát jól van. Sok-sok idő eltelt. Volt hét, hogy majdnem mindennap találkoztak. Most már egész bátran, valami nyugodt, érett őszinteséggel néztek egymás szemébe. Nem tartoztak egymásnak semmivel. Filó egyszer egy várakozó autóban az asszonyt pillantotta meg. Az asszony szeme tele volt könnyes. A Filó tekintete rámeredt az asszonyra s az asszony arca hirtelen kiengedi tőle, mintha valaki szelíden megsimogatta volna. Filónak meghalt a kisfia. Az arcát sokáig elárnyékolta a mély bánat. — Tudom — beszélt az asszony szeme, amikor találkozott vele. A meleg, bársonyos tekintete csak néhány pillanatig sugározta be a férfi arcát s ennek szeliden megenyhült a lelke tőle. Azután egyszer az asszony eltűnt. Évek teltek el s Filó nem találkozott vele. Sokszor, amikor egyedül maradt a gondolataival s a múltja, mint valami rég látott felhő úszott el az emlékeiben, hirtelen összeszorult a szíve: — Talán meg is halt ? Legalább a nevét tudtam volna meg ! Vagy csak egyszer beszélhettem volna vele. Azután érezte, hogy telik az élet, öregedett. A barátjait, ismerőseit lassan eltemette. Egyszer egy este társaságba tévedt, ahol az asszonyt megpillantotta. Igen, ő volt. Az asszony is megismerte őt. A haja már őszes volt, az arca hervadt, csak a meleg, szelid fény maradt meg a szemében s az alakja volt a régi, kellemmel, finom mozgással telt. A háziasszony Filót bemutatta neki Csodálkozva néztek egymásra. Olyan különös volt, hogy most beszélniök kell egymással — Mit mondjunk egymásnak ? — susogta az asszony pillantása. De mégis beszéltek, közömbös dolgokról, úgy, mint a többi, akik mellettük zajlottak. Csak a szemük sirt fel néha, panaszosan egymásba sugározva. Mikor elváltak is érezték, hogy tulajdonképpen valamit kellene mondaniuk egymásnak. Valamit, ami az egész életüket fájdalmas melegséggel árasztotta el. Később Filó megismerkedett az asszony urával is. Meghívták 8 Filó összebarátkozott a férfival Egyszer ebéd után az asszony ura egy fényképet hozott elő s Filó elé tartotta: — Nézd. Ilyen volt a feleségem leánykorában. Dehát mikor ezt a képet csináltatták, még nem is ismertem. Filó elsápadt. Szomorúan a kezébe vette az arcképet. Abban a ruhában, abban a kalapban volt levéve az asszony, amiben ő legelőször megpillantotta, akkor, amikor a mámoros tavaszi zápor után a kapu alól elibe libbent. A férj gyufát rántott végig a gyufatartón s amint a szivarra gyújtott, csak úgy a szivar mellől mondta ! — Úgy-e, helyre leány volt? Meghiszem azt! Szerettem is. És ő is szeretett engem. Füstcsomót fújt ki a száján s kivette Filó kezéből a képet s rábámulva, elmélázó mosollyal mondta : — Ha a régi szép időkre gondolok, csak ezt a képet nézem. Szeliden mosolyogva, egy picit a fejét fölemelve folytatta tovább: — Pedig hát akkor . . . Még akkor az enyém se volt. Ki tudja, hol kalandozott a lelke? — Hát persze — szólt halkan Filó s a fejét lehajtotta. Az asszony lépett be. Az arcképre pillantott s hirtelen a Filó szemébe siklott a tekintete. A telefon csengője megcsendült, a férjet a telefonhoz hívták. Az asszony leült, nyugodtan, szeliden pillantott Filóra. Egy nagy ablak nyitva volt s az ablakon a rügyező orgonabokrok felett ragyogó kék ég mosolygott be a szobába. A felhők játékosan szárnyaltak el a fák felett. Olyan mámoros, biztató, örömre gerjesztő volt az élet, mint akkor régen. Filó sóhajtott, felkapta az arcképet s hirtelen az ajkaihoz szorította. Azután lassan leeresztette az arcképet az asztalra. Az asszony felállt. Mintha semmit sem látott volna. Az ablakhoz lépett s a függönyöket még jobban széttárta. A keze remegett a függöny zsinórján, amint fájdalmasan maga elé susogta: — Késő! S a tekintete szomorúan egy hófehér felhőre tévedt, mely boldogan, szabadon úszott tova. Pásztor József. AZ ELMARADT NYARALÁS. Van egy csalhatatlan szer a neuraszténia ellen és ez a falu. Távol lenni a város zajától, kultúrájától, telefonjától és újságjaitól és járni a mezőket, réteket és sokat aludni a gyötrelmes városi éjszakázások után. Az ember visszanyeri rugékonyságát és bölcseségét, mellyel a való értékére tud leszállítani mindent, amit a városi élet nyújt és a sok nyugati maszat után egy kis falusi fehérség költözik a lelkébe. Feleségemmel elhatároztuk, hogy falura utazunk. A hosszú ellenséges megszállás miatt úgyis hosszú ideig még hírt se hallottunk rokonainkról, jó lesz hát, ebben a falusiakra utalt világban újra felvenni az összetartozás fonalát ott, ahol elszakadt. Ezzel mi is annak a divatos nézetnek helyességét dokumentálnánk, hogy az elszakadt és megundorodott falut vissza kell hozni a városhoz. Nem sokat gondolkoztunk. Rövid csomagolás után, — ami bohém népeknél módfelett gyorsan megy, — már szaladt is velünk a vonat a drágalátos Alföld szíve felé. Kattogó kerekei altató dalt dúdoltak, ránk, sajnos, hatástalanul, mert állva utaztunk hét órán át és mint őrszem az éjszakában, vigyáztuk a halkan horkolók álmát, akik ritmikusan inogtak üléseiken és ütögették össze barátságosan a fejeiket. Lám, már itt a vonatban is jobb megértés honol az emberek között, mint a kimért formaságok bölcsőjében, a városban. Elég, hogy kiérjen az ember bűnös légköréből, már embernek tartja felebarátját, összekapaszkodik vele és szépen aluszik. Ah, szeretni! Szeretni azembert, majdnem önzetlenül, csak azért, mert belekapaszkodhatunk! Szeretni csak azért, mert osztályosunk egy éjszakai úton: erre nem a város tanít, hanem a falu, ahol a szűrök egymásra borulnak a csillagos ég alatt és tehenek mennek békességben egymás mellett egyforma sorsukkal és az embereknek egyformán kell a napsütés, meg az eső 1 Óh, falun újra meg 1125