Képes Krónika, 1932. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1932-01-03 / 1. szám
XIV. évfolyam, 1. szám. Szépirodalmi, művészeti és társadalmi hetilap Megjelenik hetenkint Budapest, 1932 január 3. ILLETVE 250 LEI, VAGY 100 DINÁRBÁN ÁTUTALHATÓK TÁVBESZÉLŐ 12 747, 12 7 48, 13 0 06, 21-884 ELŐFIZETÉSI ÁRA NEGYEDÉVRE A GYERMEKAZ ELŐFIZETÉSI DÍJAK POSTAUTALVÁNYON KÜLDSZERKESZTŐSÉG : V. KERÜLET, HONVÉD UTCA10 LAPPAL EGYÜTT 7 PENGŐ, KÜLFÖLDRE 10 PENGŐ,_HETÖK, VAGY VALAMELY BANK ÚTJÁN A 44.50. TÁVBESZÉLŐ: 12 7 -47, 12 7 48, 18-0-06, 21-88-4 A GYERMEKLAP NÉLKÜL 6 PENGŐ, VAGY 50 KC. SZÁMÚ POSTATAKARÉKPÉNZTÁRI CSEKKSZÁMKIADÓHIVATAL: V. KERÜLET, HONVÉD UTCA10 Némely nyári éjszakán különös rézszínű a holdvilág. Szétömlő hideg sugarai tompán fénylenek. Nehezek, nyomasztóak az ilyen sugarak. Súlyosságuk a szórásnál a lapátról aláömledező rézvörös búzaszemek súlyosságához hasonlatos. Amint a csillagoktól körülkoporsószegezett magas égbolt sötét bársonykék ravatal takarójáról aláhul- adoznak, fenyegetően lenyomják az emberek fejét, szemét, lelkét ezek a a rezes sugarak. — Igézetes erőkkel teljes a telehold! — vélekszi nyesztett juhbőrbundájában a hegyesorrú, rókaképű veres öreg Alföldi molnár. Az ő hegyes szemei azonban mindig oly gyanakvólag repesnek, hogy a keményen aláhulladozó vörös rézsugarak sem tudják eltalálni ott a kisajtó melletti szakállszárítópadon. A jobbgazda, volt szárazmalmos házaknál a kisajtó küszöbe elé hengerített vén malomkő a címer... Az utcai kerítés tövében végignyújtott podvásoló öreg nyárfatörzset, avagy egyszerűen lábakra szegezett gyalulatlan deszkapadot szokás szakállszárítónak nevezni azért, mert az ilyen ülőhely-alkalmatosságokra ünnepdélutánonként, napesti megpihenésekkor a házőrző vén hajduemberek, vénasszonyok (a hempergő gyereknéppel) szoktak letanyázgatni. A veres Alföldi, kit másként lisztlopónak neveztek, tulajdonképen már nem volt molnár. A szárazmalmok, szélmalmok ideje régesrég eljárt. Az ökelme malmát hozzá még időtlen idő előtt felgyújtotta valamelyik jóakarója. Ugyanis nemcsak a vámolásnál, a politikában is hamis mércével dolgozott az öreg. Mint az egész hajdúváros, megbízható 18-as hitű soha nem volt Alföldi. Pénzért, haszonért, a «gerói faespány úr» szép szaváért, ha mindjárt a rudat hátához verték, kész volt kitűzni az 57-es bécsi cérnával varrott kormánypárti korteszászlót... Ebből, no meg sovány kis földjeiből éldegélt a kaszás kapanyelen, ekeszarvon túlságba- A halottlátók írta: Móricz Pál menőleg nem igen kapkodó veresmolnár. — Hehe!... Nézzék mán kentek Alföldit! — Karócz, a szuszogó kövér hentesmester szívesen szokott incselkedni a furfangos molnárral. Mivel az ács és a molnár sem barázdolnak örömest a rokonszakmapályán, a fehérszakállas Katona Pál ács szintén közbevetette. Talán biz’a titkos tudományával, most az egyszer, ökelme igezte meg a holdvilágot?! — Éppen azt nézdegélem, — felelte csendesen a hentes — hogy a kettő közül melyik a véresebb képű? — Hehe, he! — Erre már nevetni illett. Csupán a molnár csóválta rosszasón a fejét. — Jól van, no! Jól! — dohogott a molnár. — Én megértem a teréfát... Hanem a holdvilágot már mégis csak kihagyhatnák az ilyen nem illő besztredből!... Hehe, he! A bajusz alól, mint valami mérges patkány, különös gonoszkásan kuncogott a molnár. — Hm!... Mert meg bizony rossznéven is tanulja venni az ilyen nem illő teréfát! — Jaffe szépen süt a hold, egy eleven rorog egy holt! — Siteriné, a bába, komiasszonya volt a molnárnak, hát alkalomszerűnek találta hozzátódítani: — Ez az! — Alföldi mérgesen sercintett. Az emberek lejebb kapták fejeket. Valahol az éjszakában kandúrmacskák nyírvákoltak... A méginkább nekiveresedett holdvilág meg olyan csomó nehéz, veresrézsugárt csapott a szakállszárítópadra, csakugyan kopogott a csúfondároskodó hajdúk szive. — Hm! — A veres molnár tovább reszkettette szavát. — Mert úgy van az, emberek, hogy a holdvilág a holtaknak az éjszakai napja és vezetője!... Most hát a haltakról beszélek valamit kenteknek. — Aki meghalt, meghalt! — Sarkantyús Tasnádi Mátyás, a város volt öreg cselédje, megelégedett e rövid «sentencia» kinyilvánításával. — Annyiban nem múlik az! — A molnár a hulladozó holdsugarak nyomasztó hideg fényében fejét megrázta. Nemcsak a holdvilág, a halottak is tovább járják és élik a maguk útjaikat. Hát honnét tudja kend azt?! — Karócz, a nagyon kövér hentes, fulladozva érdeklődött. Túl a Tiszáról, a dobi halottlátó embernek, kendtek, talán még nem hallották hírét?!... Aki a halottakat fel tudja idézni... A népek mindenfelől ezerszámra járnak hozzá, hogy halljanak a másik világra távozott kedveseik felől . .. Az a dobi ember azután mindenkinek kibeszéli a halottját, hogy itt az életben s túl a sírban, hogy s mint volt és van vele... Nemcsak vigasztalódást tud nyújtani eképpen, hanem titokzatos, feledésbe merült, messze földön történt halálesetek és rémes gyilkosságok tisztázódtak és felderültek a dobi ember tudománya által... — Avégett Dobra, a lápok, a mocsarak falujába se’ fáradjanak kendtek! — Szikár fejét előrehajtva, a ráncos öreg Siteriné bába ismét megszólalt. Csontos keze ősi sámánjelként végigsuhant a holdfényen, amikor arrafelé, a fáskertség "mélyében rejtőzködő gazdag Fodróczkyak kúriája felé mutatott. — Oh!... Abban élt az igazi halottlátó ... — Hallék arról félfüllel magam is! — A molnár szólt. A molnárnak, hiszen, mindent kellett tudni. Azt, bizony, nem ülök dobra! duruzsolta mesélgető hangon a bába. — Az öreg Fodróczkyné Sára nagyasszony, az a rettenetes dúsgazdag asszony, mikor megözvegyült, nem átalt újból férjhezmenni egy messziről jött pirospozsgás, mézesszájú, sima fiatalemberhez... Annak meg a vagyon kellett. Tobzódó, pazarló lármás gazda lett az egynadrágos fiatal úrból... Négy- 3