Képes Magyarország, 1956 (2. évfolyam, 1-10. szám)
1956-10-01 / 10. szám
fotóra a Művő Egy nagyszerűnek ígérkező kiállításra kívánjuk a figyelmet fölhívni előre, hiszen a kiállítás, a magyar fotóművészet ez évi seregszemléje november 3-án nyílik meg a Magyar Dolgozók Művészfényképező Egyesülete Belgrád rakpart 17. sz. alatti helyiségében. A tárlat több száz képe a magyar fotográfia valóságos reneszánszát hirdeti, olyan reneszánszát, amelyet fotósaink — s elsősorban amatőreink — a mostoha viszonyok ellenére, híjával a kellő fölszerelésnek s megfelelő nyersanyagnak, teremtettek meg. Bennünket, bizonyára olvasóinkat is, egyes idáig méltatlanul mellőzött fotóműfajok kivirágzása mellett, elsősorban a táj- és városfelvételek érdekelnek. A tárlat e területen igen gazdag és nagy igényű. Kiállítói hitelesen idézik honi tájaink levegőjét, színeit. Négy képet mutatunk be, s ezzel nem rangsort kívánunk adni, csupán példákat a kiállítás magas színvonalának jellemzésére. Az első — Czeizing Lajos „Hajnal a Gellérthegyen’ című fölvétele — a késő őszi virradat szinte fantasztikusan szépséges víziója. Kompozíciója világos, egyszerű. A sziluettszerű előtér mögött fölvillan a Szabadság-híd nemes íve, karcsú pillére, majd a fokozatosan ködbevesző Duna. A messziségben felsejlik a Petőfi-híd halovány körvonala, melyet az ezüstösen egybemosódó ég és víz legvilágosabb pontja a napkorong és visszfényes tesz némiképp láthatóvá. Ugyanezen szerző másik képe — a „Visegrádi táj’ ismét a „fehér a fehérben” nehéz műfajának nemes kifejezési formáit bontja ki. Az előtérben horgonyzó bárka deszkáin, kötelén, a vizen s a dérlepte gallyakon meg a visegrádi várhegy deres kaptatóin a téli napsütés gyöngéd, fátyolozott fénye rezeg. E párába burkolt gyöngéd fényhatások láthatóan vonzzák a szerzőt, aki igyekszik a valóságot egy-légy költőien ihletett, ünnepi pillanatban tolmácsolni, amidőn a víz, a levegő, a fák elmosódott finom tónusait a fény enyhe csillogásba oldja. Balatoni Sándor „Dunai alkonyat” című fölvételének témája inkább festői látvány — mégis fotóművészetileg is érdekes és megragadó. A kép a maga sejtelmes, sötét és világos foltjaival, sajátosan páradús egével a késő nyári naplemente komor varázsát idézi. A tájkép fotószerű érdekességét emeli, ha a fölvétel meglepő, szokatlan nézőpontból készül. A fotós turista följuthat háztetőkre s tornyokra, ahonnét a helybelieknek eszükbe sem jut körülnézni. Kitűnő példája ennek Kovács Tibor képe. „Eger minaretjét” nem konvencionálisan, hanem merész és hatásos módon árnyékképével érzékelteti. Persze a tárlatról és fotóművészetünk mai állásáról csak az kaphat reális képet, aki nem ismertetésekből, méri föl eredményeit, de meg is tekinti — mert érdemes magát a XII. Országos Művészi Fényképkiállítást. LEIKÉS ISTVÁN