Képes Néplap és Politikai Hiradó, 1877. január-június (5. évfolyam, 1-25. szám)
1877-04-22 / 16. szám
122 tovább s kiterjeszkedhetünk az olyanokra is, melyeknek főczélja már nem a mulattatás és kellemes szórakozás nyújtása, hanem az oktatás, szükséges és hasznos ismeretek terjesztése, melyekből az olvasó tanulhat s amit tanult, önmagának és embertársainak javára fordíthatja. Ama tudományok között, melyek a legalkalmasabbak az olvasási kedv felkeltésére, — elsősorban állónak a t ' tartjuk a történelmet. És pedig a magyarokra nézve a magyarok történetét. Kit ne érdekelne az, hogyan éltek, mit tettek ősei száz és száz év előtt, mik voltak szokásaik, küzdelmeik, melyekkel e hazát annyi viszontagságok között megtartaniok s reánk örökbe hagyniok sikerült? Ki maradna közönyös elődei hősi tetteinek elbeszélésénél s ne dobbanna meg kebelében sebesebben a szív, ha ősei dicsőségéről hall beszélni s az ősapák nagy tetteitől lelkesedni s hazáját szeretni és a jövendőre példát keresni megtanulhat ? Olyan magyar ember — akarjuk hinni — széles e hazában egy sincs. Mi tehát, midőn a „Képes Néplap“ könyvesházát megnyitjuk s arra olvasóink szives figyelmét fölhivjuk, megkezdjük koronként megjelenendő ismertetéseinket a „Történelmi könyvtár“ ama füzetein, melyek Magyarország történetéből tárgyalnak bizonyos nevezetesebb korszakokat és embereket s mely füzetek csinos borítékba fűzve a Franklin társulat utján (Budapest egyetem-utcza 4. sz.) darabonként 40 krjával kaphatók. Ennyit kivántunk előre bocsájtani tájékoztatásul. Jövő heti számunkban megnyitjuk e rovatot s a „Történelmi könyvtárinak néhány füzetét már egyenként ismertetjük. A feltalált apa. Elbeszélés. (Vége.) A látogatók megérkeztek a gummifák árnyékában épült házhoz. Grant kapitány a fák alatt állította fel az asztalt s mindenki helyet foglalt mellette. Kecskeczomb, nardu-kenyér, tej, néhány szál vadkatáng s tiszta fris viz képezték az egyszerű ebédet. — Annak a gaz ficzkónak nem lesz itt rosz dolga! — kiáltott fel Paganel, Ayrtonra gondolva, kit most már e szigeten fognak kitenni, — hisz ez a kis hely itt egész paradicsom. De most már arról volt szó, hogy Grant kapitány mondja el a „Britannia“ hajótörésének és az ő ide menekülésének történetét. „Az én történetem, — kezdő az, — olyan, mint valamennyi Robinsoné, kit a tenger egy puszta szigetre vetett s önmagára hagyva, kénytelen küzdeni fennmaradásáért. 1862. jun. 26 és 27-ke között tört össze a „Britannia“ e sziget szirtjein. Csak én és két matrózom bírtunk partra vergődni, a többi odaveszett. Akkor e kis sziget jóformán puszta volt, csak valami harmincz fával a közepén, némi mezővel és egy forrással. „Ismertem a sziget fekvését pontosan, mert sikerült a hajóról megmentenem mérő eszközeimet s azokkal kiszámítottam a geográfiai fokokat. Láttam, hogy errefelé értünk nem jön hajó, ha csak a gondviselés nem segít. Be kellett hát rendezkednünk a szigeten. A félig elsülyedt hajóról hoztunk hát szerszámokat, egy kis lőport, fegyvereket és egy zsák búzát. Az első napokban vadásztunk és halásztunk. A vad kecskék hemzsegtek a szigeten s tengeri állatok is bőven tanyáztak a partokon. „Lassanként azonban rendezett életet kezdtünk folytatni. Mindig dolgoztunk. Egypár hold földet bevetettünk a hajóról hozott magvakkal; burgonya, karang, sóska képezték rendes élelmünket, később más vetemények is. »Elfogtunk néhány kecskét, azok könynyen megszelídültek. Most már volt tejünk, vajunk. A nardu, mely a kiszáradt patakok medrében tenyészett, meglehetős tápláló kenyeret szolgáltatott. „A hajó töredékeiből faházat építettünk magunknak, befödtük jól megkátrányozott vitorlákkal s ezalatt a hajlék alatt kiálltuk szerencsésen az előző évszakot. „Eleinte csolnakot akartunk csinálni a hajó romjaiból, hogy azon majd a tengerre szálunk. De a legközelebbi szárazföld 1500 mértföldnyire volt, semmiféle csolnak nem állta volna ki odáig. Lemondtunk hát róla. „Harmadfél év múlt el így. Ez idő alatt csak két vagy három vitorla tűnt fel a láthatáron, az is mindjárt eltűnt.. Végre tegnap, midőn fölmentem a csúcsra, egy hajót pillantottak meg szemeim. Úgy látszott, felénk jön. Tüzet raktunk a part mellett egy szirtfokon. De a hajó nem adott jelt, hogy észrevett bennünket. „Már egész sötét volt. Beugrottam a tengerbe s a hajó felé úsztam. Emberfölötti erővel közeledtem, s már csak harminczölnyire voltam, mikor a hajó megfordult. Akkor kiáltottam el magamat kétségbeesésemben, de csak két gyermekem hallotta meg hangomat. Aztán kimerülve visszafordultam a part felé. Két matrózom félholtan emelt föl. „Iszonyú és volt az, remény s kétség között. Hátha elhagy a hajó, mely már oly közelre hozta a megszabadulást. Hajnalban újra megpillantottam a hajót, tehát nem távozott el! Láttam, hogy csolnakot eresztenek a partra ... A többit tudjátok, édes gyermekeim, és ti drága szabadítóim.“ Mari és Róbert csókjaikkal halmozták el atyjukat az elbeszélés után. Grant kapitány csak most tudta meg, hogy menekülését annak az írásnak köszönheti, melyet egy héttel hajótörése után palackba zárva a tengerbe dobott. — De hát hogy van az, hogy a Mária Terézia sziget neve az iratokban sehol elő nem fordul? — kérdé Paganel. — Azt elmoshatta a beszivárgó víz, — feleli Glenarvan. — De a három nyelven irt levél mindegyikében ugyanazt a nevet mosta volna el ? — szinte hihetetlen ! — mondá Grant kapitány. — Hadd lássam csak azokat a leveleket.