Képes Néplap és Politikai Hiradó, 1880. július-december (8. évfolyam, 27-52. szám)
1880-10-10 / 41. szám
326 KÉPES NÉPLAP ÉS POLITIKAI HÍRADÓ, hatalmak tudomására jutottak. A porta ebben a berlini szerződéssel összefüggő valamennyi ügyet szóba hoz. Dulcignót hajlandó átadni Montenegrónak, ha a montenegróiak több követeléssel nem állnak elő. A görög határ szabályozására nézve is tesz ajánlatot a porta, de ez sem egyezik össze a nem rég Berlinben tartott konferenczia határozataival, mert a porta Janinát, Linaszát nem akarja átengedni Görögországnak. ígéri hogy a kis-ázsiai reformokban is intézkedni fog, amennyiben megegyezik a porta tekintélyével. E reformok végrehajtása három hó múlva kezdődnék. De a porta mindezek végrehajtására csak akkor vállalkozik, hogy ha a hatalmak lemondanak a hajóhadi tüntetésről. Márpedig a hatalmak előbb is kijelentették, hogy erről le nem mondanak, mert ebben találják a biztosítékot, hogy a portával tiszteletben tartatják Európa akaratát. A porta ezen újabb ajánlata az angol kormánynál felháborodást idézett elő, és a helyzet most igen fenyegetővé vált. A tanév elején. — Karczolat. — (Vége.) Az öreg unalom boszankodva szedi fel sátorfáját, dörmögve adja át birodalmát P. városában az ifjú vidámságnak, s játszi örömnek. Hiába, bármily nehezére esik is podagrás csontjait tovább czipelni, ütött az óra, a perez lejárt, jönnek a diákok, tovább, tovább! A gunnyasztó öreg nénikék, őszhaju tiszteletes urak, rokkant katonák, otthon felejtett aggszüzek, ha nem látják is szívesen, egyéb hiányában eltűrik, de a diák űzi. Hajtja, gyötri, azért tanácsosnak tartja elősök idejében ikereket oldan. A kicsinosított iskolaépületben, kisérve apáktól, anyáktól, erősen tódul a gondtalan, csintalan, ábrándos, szilaj s a jó ég a megmondhatója hányféle ifjú ember. Egyik félénken kérdi a tekintetes igazgató tanár urat, másik hetykén veti oda az izzadó iskolaszolgának: hol az igazgató ? Mikor azután előkerül, mindegyik helyett egyforma alázatossággal mondja el instancziáját az apa, s beíratja a nyugtalan nebulót, a tanár urak becses figyelmébe, s jó indulatába ajánlja, mire sokszor szükség is van; végül lelkére beszélvén, távozik haza csendes megelégedéssel, lapos erszénynyel, kisérve az itt hagyottak lassú pityergésétől, vagy vidám pohárcsengésétől. * * Néhány nap múlva úgy találja Gyula, hogy mégsem olyan rettentő állapot diáknak lenni. Rosszul esett ugyan, mikor édesapja is elhagyta, az utolsó, ki igazán szerette, s kit igazán szeretett, de hamar akadtak pajtások, kik megvigasztalták kesergésében. Bizony, bizony talán hálátlanság, de maga sem tehetett róla, napközben alig jutottak eszébe a honlevők, hanem annál inkább este. Hejh! az a nominativus, genitivus nem olyan jó búfelejtező, mint a pajtások. Estére kelve pedig nem volt egyéb vigasztaló. Matyi úrfi — az ő lakótársa — nem igen ért rá honn maradni, így tehát bármily keservesen esett is, csak az öreg grammatika betűibe kellett temetni bútabánatot. Ha eleinte hullott is rá néhány könycsepp, tanulás után annál boldogabb álom zárta be szemeit. Mily édes álmok is azok, mikor eldicsekedhetik atyjának, hogy a tanár úr megdicsérte szorgalmáért, megcsókolhatta, és megnyugtathatta aggódó anyját, szerető testvérét. Álmodott még valamit, de azt nem mondta el senkinek, csak magában számlálgatta, milyen szép ruhát vesz a mamának, meg Mariska néninek, milyen lovat édesapának, ha szorgalmasan tanulva elvégzi iskoláit, s nagy-nagy úr lesz, talán alispán vagy püspök. Matyi urfi is boldog volt, megkapta a mit keresett. Legelső levelében, mit atyjának küldött, bőven kifejtette a szerencsét, mihez jutott. Ám itt a levél: «Kedves apám! Kezdek nevezetes emberré lenni. Ma délután sikerült magamat a leglovagiasabb módon fölpofoztatni. Egy hölgyre ugyanis, csupa luxból, különféle tréfás megjegyzést kockáztattam meg a sétatéren, ami miatt a vele sétáló férfi felboszankodott, dühösen, mint egy őrült, rám rohant, s mi tűrés tagadás, bizony derekasan helybenhagyott. Ebben persze te falusi felfogásoddal nem látsz semmi dicsekedni valót, mert azt a béresek is megteszik, hogy jól elpáholják egymást. Igen ám, de ami ott egyszerű verekedés, amiről másnap senki sem tud semmit, itt oly esemény, amiről egész város apraja-nagyja beszél, s lapok kürtölik világgá a szereplők nevével együtt, s igy észrevétlen ismeretesekké válunk. Biztositlak, nem telt bele fél óra, már mindenki tudta a történetet s suttogva mutogattak rám az utczán. Azonban még itt sincs vége a dolognak. Holnap párbajt vivők! Párbaj! Érted mi az ? A dicsőség netovábbja, mit egy ifjú ember elérhet. Sokan ugyan azt állítják ostobaság, de én nem hiszem. A fődolog az, hogy ép bőrrel hagyjuk oda a csatatért. Ha ezen baj nélkül átestem, és elég szerencsém lesz még néhányszor hasonló eseményt létrehozni, mire bevégzem iskoláimat, olyan ismeretes, híres emberré növöm ki magamat, miszerint alaposan reményem, hogy mint lovagias férfiút egyhangúlag választanak meg képviselőnek. No mert tudod, a képviselőnek egyik legfontosabb feladata, hogy tisztességesen veszekedni tudjon. A képviselő minden pereben miniszter lehet, csak egy kis bolond szerencse kell hozzá. Többet most nem írok, láthatod ebből is, nem vesztegetem az időt hiába. Küldj azért kérlek a legközelebbi postával 50 irtot, s mihelyest királyi tanácsos, vagy esetleg miniszter lesz, százszorosan fizeti vissza szerető fiad Matyi.» * * * Vájjon melyiknek az ábrándja teljesül? Azt bajos volna megjövendölni. Hisz naponként tapasztaljuk, hogy szorgalmas, okos emberek kitartó munkásságuk mellett éheznek, nyomorognak, s bizony sokszor nagy istenáldása rájuk nézve, ha száraz kenyerüket nem kényeikkel kell megpuhitani, megsózni, hanem valami más is jut mellé, míg töméntelen üresfejü, ki siheder korától férfi koráig egyebet sem tett, mint lármázott, legénykedett, kinek egész tudománya a kártyakeverésben és ivásban van, dúskálódik száz és ezerféle jóban. S hogy minél inkább kimutassa hitványságát, gőgösen lenézi munkában izzadó társát, csúfolkodva kérdi tőle, hogy mit használt neki szorgalma? Az ilyen fajta urfiak hetvenkedéseire szokta aztán a magyar ember úgy kurtán, de találóan megjegyezni, hogy: «bolondra száll a füst!» De azután rendesen homokra építenek azok, kik csak úgy könnyedén hozzájutnak a szerencséhez; s az első vihar elsodorja nemcsak házuk tetejét, hanem összedönti az egész épületet; mig aki rendes, fáradhatatlan munkássággal rak magának fészket, az bátran néz szembe vészszel, viharral, jól tudván azt» hogy nehéz azt megdönteni, a minek a becsületesség az alapja, mig «ebül gyűlt jószágnak, ebül kell elveszni.» italom Józsefi *