Képes Sport, 1962. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1962-01-02 / 1. szám
is Ne tessék a számokat keresni. A táblázatot, amely múlt héten — úszóügyben — oly szépen szolgálta igazunkat, most nem készítettük el. Igazán nem lustaságból. Hanem mert számok nélkül is egészen világos, hogy a magyar vízilabdaválogatott, amely az idén minden tornáját megnyerte, minden ellenfelét többszörösen is legyőzte, újra a világ legjobbja. 1960 és 1961 — micsoda különbség! ... S ami a kettő között van végeredményben egy nagyon egyszerű igazság felismerése. Mondhatnánk: újrafelfedezése. Hogy a vízilabda tulajdonképpen — ki hinné? — játék, szórakozás, passzió. Igen, Laky Károly a nyugalom ajándékait hozta el a válogatottaknak. Elhitette velük például, hogy tudnak vízilabdázni. És mert valóban tudtak, elhitték és mert valóban elhitték — még jobban tudtak. Elhitette velük, hogy vakon bízik tehetségükben, szorgalmukban, gömbérzékükben, taktikai készségükben. És mert valóban vakon bízott benne, ezt is elhitték. És mert valóban elhitték .. szóval, folytathatnánk még egy ideig. Elhitette velük, hogy a legnagyobb mérkőzésekre is nyugodtan lehet vízbe szállniuk, mert hiszen ő maga is nyugodt ember. Mit ad az ég, ezt is elhitték, pedig ez nem volt egészen igaz. Laky Károly — tizenöt éve figyeljük — többméternyi körmét lerágta a parton és sokszáz megadinre való energiát elszurkolt a mérkőzések alatt. De ez az állapota mindig csak füttyszótól füttyszóig tartott és mindig csak befelé tört utat. Igaz, az izgalomnak ez a fajtája egyáltalán nem látványos s a közönség elismerésére sosem számíthat. A játékvezetők előtt viszont hasonlíthatatlanul rokonszenvesebb és a mérkőzések sorsát — legyünk szerények — úgy harminchárom százalékban mégiscsak ők döntik el. A nagy nyugtatási kampány egyik vívmánya az volt, hogy a kötelező válogatott edzések számát heti tizennégyről egyre csökkentette. Ez a módszer nagy és híres eredményeket hozott. Megszüntette a jócskán jelentkező csömört, száműzte a „hidegháborús” hangulatot. Homogén gárdává, mármár baráti társasággá gyúrta a tavaly még nagyon is tizennégyféle tizennégy fiút. Megváltjuk, ezt a módszert mindmáig afféle átmeneti szisztémának véltük. Azt hittük, hogyha egyszer teljesen elfelejtik azt, amit teljesen talán sosem lehet elfelejteni, ha majd végképpen elülnek „Róma hullámai”, akkor újra a nagy válogatott robotok időszaka következik. Tévedtünk. Az EB esztendejének első napján kellett rájönnünk, hogy ez a „nyugi system” hosszú tartózkodásra rendezkedett be. Kinn ültünk a Szőnyi úti kis szertár bőr- és viaszillatú homályában. A medencéből csak egy roppant gőzoszlop látszott s a páratenger mélyéből itt-ott pár elfojtott kiáltás tört utat. A BVSC 1964-es újonccsapata tartott edzést. Azt mondta a kapitány: — Igaz, a válogatott edzések számát most kettőre emeljük. Hétfőn korán reggel mindig tartunk majd egy kis szárazföldi mozgást, de a lényeges továbbra is a csütörtöki kétkapus játék marad. — Alapozás? Úszóedzések? Torna? Technikázás ? — Az mind a klubokban. A kétkapus edzéseken úgyis kiderülnek a hibák. Azokat majd megbeszéljük és úgy próbálunk segíteni rajta. A sportkörök edzői kitűnő szakemberek és én nagyon bízom a játékosokban is. Tudják, mikor mit kell csinálniuk, mi a hibájuk, hogyan segíthetnek rajta. A napi két edzést egyénileg végzendő házifeladatnak, magától értetődő dolognak tartják. Feltétlen bizalom. Új dolog, de ahogy az ábra mutatja — jövedelmező befektetés. Hogy mást ne mondjunk, itt van rögtön Gyarmati Dezső esete A csapat legidősebbje a Téli Kupán nem nyújtotta szokott, nagyvonalú játékát. Hosszú beszélgetés következett és Gyarmati elmondta Lakynak, hogy erre az évre nem készült úgy, mint máskor. Bizonytalan volt, kételkedett abban, bekerül-e egyáltalán a csapatba. Mert, ha nem, akkor — ugyebár — minek? . — Elmondtam, hogy feltétlenül számítok rá. Az idén is minden tornán részt vett, minden mérkőzésen játszott és, ha úgy készül, ahogy szokott, akkor ... Végül megígérte, hogy az EB évében olyan keményen dolgozik majd, mint eddig még soha. Vagyis: egy klasszisjátékos 33 éves korában bizonytalankodik, már-már gátlásokkal küzd és 34 éves korára teljes bizalmat kap, újra azt hallja, hogy szükség van rá, kell, hogy nélküle nehéz lenne elképzelni azt a tizenegyes csapatot. Nagy dolog ez. És mindjárt rávezet az öregek-fiatalok kérdésére is. — Elmondtam nekik — folytatja Laky —, hogy minden csakis rajtuk múlik. Nekem nagy megnyugvás lenne, ha presztízskérdésnek tekintenék a válogatottságot, ha elhinnék, hogy megfelelő munkával még évekig az eddigi klasszisteljesítményüket nyújthatják, őszintén mondom: nagy gondot okozna a kiesésük. Gond, gond, gond.. . erről jut eszünkbe a kapuskérdés. Hosszú csend. — Boros — mondja aztán. — Az „Apun" kívül nincs más, akit nyugodtan odaállíthatnék. Talán majd a kapusakadémia megmozgatja egy kicsit őket. — Ambrus? — Én lennék a legboldogabb, ha Ambrus állandóan nyújtani tudná legjobb formáját. Talán, ha változtatni lehetne az életkörülményein ... Szükség lenne rá, mert egy kapussal többnapos tornára menni... ez nagyon nagy rizikó. Pedig többnapos torna 62-ben is bőséggel akad. Előveszi a programot. Júniusban három hét alatt három komoly mérkőzéssorozat. Lipcsében hatostorna, rögtön utána egy szovjet—grúz túra, aztán Bukarestben egy román—szovjet—olasz— magyar négyesforma, július elején magyar—angol, július végén magyar—jugoszláv, mindkettő Pesten (végre!), augusztusban pedig... — Augusztus!... Mit játszik a magyar válogatott az Európabajnokságon? — Remélem magyar vízipólót. Sok mozgás, levegőben való játék, váratlan indítások és még váratlanabb ötletek. Egyébként pedig nyilvánvalóan azt, amit a játékvezetők és az ellenfelek engednek. Persze, persze, az erővízilabda. Az unalmas és kínos gyűrődés, duplanelzon, karfelszedés, a labda inkább akadály. — Nem biztos — mondja. — Nem érzem, hogy válságban van a vízilabda. Legalábbis már nem annyira, mint az olimpián. Egyre több csapat van, amelyik játszani megy a vízbe és nem birkózni. Ott volt például a Trófeán a szovjet együttes. Lendületesek voltak, célratörők, életet és ötletet vittek a játékukba. Az olaszok is játszani akarnak, a románoknál is van ilyen törekvés. A jugoszlávok? Hát igen, ők még mindig az erejükre számítanak. Mi majd megpróbálunk valami újat hozni. Sok vitám volt a kosaras edzőkkel, ők aztmondták, lehetetlen dolog, de mi mégis megpróbáljuk a vízilabdába is bevezetni az intervalljellegű edzéseket. Kétkapuzás közben az egyik csapat majd egy percet teljes erőbedobással és teljes gyorsasággal hajt. Egy percig a csapat minden tagjának szakadatlanul és a lehető legnagyobb iramban mozognia kell. A labda állandóan jár s az ellenfél ilyenkor csak zavar, zár és blokkol, de egy ujjal sem nyúlhat hozzá a másikhoz. Egyperces pihenő után újabb „terheléses táv”, újabb egyperces rohanás következik és így tovább. Bizonyos, hogy ez a módszer nagyszerűen fejleszti a gyorsasági állóképességet. Nemcsak fizikai, hanem szellemi, gondolkodásbeli téren is. És — talán — harcmodornak sem utolsó. Néhány megfelelően adagolt és időzített ütemváltás, pár kellő időben bevetett egyperces „téboly” könnyen zavarba hozhatja az ellenfelet. Majd. Lipcsében. Lipcse. A refrén. Laky sóhajt. — Bizony szeretnék egy évvel idősebb lenni. Mindig az a legnagyobb feladat, amely éppen soron következik. 1960- ban elvesztettük az olimpiát, lekerültünk az „étlap" tetejéről. 61-ben talán nem is figyeltek ránk annyira. Most megint az élen vagyunk. Megint mindenki minket akar ■majd megverni. Igaz. De az is igaz, hogy „taktikai” vereségekre, a nemzetközi „gyanakvás” elaltatására most már nincs idő. Pár órája ugyanis 1962-t írunk. Lipcse. Mindegy, majd segítünk Lakynak az EB partjain. A körömrágást teljesen ránkbízhatja. (p. P ) A legnagyobb siker. Csapatunk Moszkvában — Tyitov „világcsúcsának” napjaiban — a világ legjobbjai ellenében megnyerte a Trofeo Itáliát