Képes Sport, 1967. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)

1967-01-10 / 1. szám

A­­ utolsó edzés Tatán. Kézilabdások tartják az edzést, a kézilabdának egy is azonban se híre, se hamva. Két­­ röplabdaháló két oldalán a csa­pat tagjai, s a jóval nagyobb labda száll, pattan a teremben. Nincs elveszett poén, nincs védhetetlen leütés egyik oldal számára sem, mert a győztes joga, hogy az utánpótlás női röp­­labdátokkal játszik. Ezzel szemben óriási a hangzavar, percekig tart a vita egy-egy kétes leütés után. Benn volt, vagy már a csikón kívül ért a padlóra? Az embernek néha az az érzése, — min­dennek ellenére —, inkább csak a szelle­mes dialógusok, a vita kedvéért játszanak. A játék pedig csak ürügy, és lehetőség, amolyan kedvcsináló a gegekhez. — Azért nem egészen így van... Ezt már Albrecht Miklós, a válogatott edzője mondja. — Úgy gondoltam, most, ezen az utolsó edzésen, már felesleges lenne a kézilabda. A fiúk, amit lehetett, már megtanultak. Nem mondom, hogy mindent tudnak, amit csak tudni lehet, de új dolgokat megta­nulni a svédországi VB, — a vizsga — előtt, már nem lenne célszerű. — A tanulás, a felkészülés hosszú és lelkiismeretes munkával töltött hónapjai már véget értek. Hátunk mögött egy sor nemzetközi mérkőzés, s ezeken a mérkő­zéseken kiderült, ha nagy akarással, s né­mi szerencsével játszanak a fiúk, nincs számukra legyőzhetetlen csapat. Ugyanígy persze, ellenfeleink számára mi sem va­gyunk verhetetlenek. — Kiderült ez most legutóbb is az utol­só edzőmérkőzéseken. Kétszer játszottunk a Cervena Hviezda csapatával, s az első mérkőzésen hét gól különbséggel győz­tünk. A második mérkőzésen elég volt egy kicsit „kiengedni”, egy kicsit tartalékolni az erőt, és a második félidőben megfor­dult a mérkőzés sorsa... Két góllal a csehszlovák klubcsapat győzött... — S valahogy ilyen szemszögből kell ér­tékelnünk a japán válogatottnak, csoport­társunknak legutóbbi, a román válogatot­tól elszenvedett nagyarányú vereségét is. A VB-n soha, egyetlen pillanatra sem sza­bad könnyedén verni egyetlen ellenfelün­ket sem... Albrecht edző folytatja még, de nem ér­teni a szavát. Úgy látszik a röplabda-mérkőzés eddigi legvitathatóbb ütése után: az eddigi leg­nagyobb hangerővel folyik a pont értéke­lése. A csarnok falai egymásnak adják, felerősítik a hangokat, az ember saját szavát sem hallja. Időközben Fenyő egy előkerült kézilab­dával kapura dob. A felső kapufáról pat­tan a labda a kapuba. Pontosabban a volt labda. Mert elfeslik a dobás nyomán a bőr, s a belsőből kiszabadul a levegő... És most a viszonylagos csendben megint hallani az edzőt. — Csak annyit akartam még mondani, hogy jó erőben vannak a fiúk... Aztán Fenyőre mutat. — Dehát kell monda­nom? ... Tulajdonképpen... Mindenesetre nem szívesen lennénk csütörtökön a japán ka­pus bőrében... Font: Adorján és Kitin­­dsii közben. Font: Álló sor: Káló, Gyűrd, Tornóczky, Koch, Marosi, Varga, Kovács L, Nagy, Klein, Vitkay, Fenyő. Guggolnak: Simó, Kovács J., Tímár, Horváth, Adorján

Next