Képes Sport, 1971. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)
1971-05-04 / 18. szám
Diósgyőrött mindenki ismeri „a Sikorát". Vékony, viszonylag alacsony fiatalember, könnyűsúlyú. „Civilben” nem vonzza a szemet, nincs rajta semmi feltűnő. A pályán azonban percek alatt oda kell rá figyelni. S attól kezdve érdemes is nézni, amit csinál. Felnő általa, s felhozza társait is. A tavaszi négy fordulóból három mérkőzésen Sikora volt a mezőny legjobbja. Kétszer rúgott olyan gólt, amely két pontot ért. S az egyik mérkőzés előtt elmondta azt, amit feljegyeztem. Ez a gondolat — talán az egész magyar labdarúgásnak is — felér két bajnoki ponttal. Amire nagy szükségünk van, mert mindnyájan örülünk a győzelemnek. „Ha hiszik, ha nem, kereken huszonöt éve kergetem a bőrt, s mindvégig itt, Diósgyőrött. Diákkoromban kerültem az iskola válogatottjába. Persze nem a tanulásban... Ebből az iskolaválogatottságból sok bajom származott és érdekes, megint nem a tanulás, hanem a foci miatt. El akartak ugyanis csábítani más csapatba és én sose voltam olyan túl erős akaratú, elcsábultam. A kertek alatt, titokban jártam el oda. A tanáraim egyike azonban tagja volt a városi sportvezetőségnek, megtudta a dolgot, feltette a nagy kérdést: vagy az iskolában focizok, vagy sehol. Gondoltam, abbahagyom . .. Jött azonban Deményi Béla bácsi és ő úgy gondolta, hogy ne hagyjam abba. Ott ül a kispadon a tartalék edzője. A Nagyváradi AC-nek volt a játékosa , akkor, amikor a NAC volt a legjobb magyar csapat. Én ezt már csak hírből tudom, de arra leteszem a nagy esküt, hogy Béla bácsi mindent megtanult, amit azok a nagy „spílerek” tudtak, mert amikor eljött ide diósgyőrinek, akkor mindent átplántált belénk, amit föl tudtunk fogni... A többit már tudják rólam. 1961 óta játszom a DVTK-ban. Tehát: én vagyok „az öreg”. A huszonnyolc évemmel. Én vagyok a „saját nevelés”. Rólam írják: „a diósgyőri grundtól a dél-amerikai stadionig”, merthogy B-válogatott is voltam, meg tengerentúl is jártam. Meg vissza is jöttem. Én vagyok a „tősgyökeres”. Én itt születtem, itt nevelkedtem, itt vagyok futballista, szakmámra nézve technikus, itt dolgozom, a feleségem is idevalósi, itt tanít egy iskolában, a szülei három megállónyira laknak az édesanyámtól. Mindenki ismer, vannak, akik előre köszönnek, pedig idősebbek nálam. Jó ez? Nem mindig. Most nem arra gondolok, hogy hány kilométerre vagyunk Pesttől — mondjuk, attól a háztól, ahol eldöntik, ki mennyit ér a labdarúgásban. Nekem a saját világommal van bajom — ha van. Néha van. Én ugyanis hűséges vagyok — azért-e, mert másutt nem találnám a helyem, nem tudnék megszokni? — erre nem válaszolhatok, mivel nem próbáltam, talán már nem is fogom. A törzsgárdához tartozom tehát. Mit jelent ez? Nekem mindent, másoknak azonban nem sokat. Az általános felfogás mostanában ellene van a vándormadárkodásnak. Intézkedéseket hoztak ellene — a labdarúgásban is. De — nem különös? — mindig azokkal kapcsolatban hoznak intézkedéseket, akik valahogy nem illeszkednek bele a csavarmenetbe. Azokat folyton meg kell győzni, csiszolgatni, fölvenni a földről, legrosszabb esetben belekényszeríteni a fegyelembe. Olyan intézkedés azonban nagyon ritka, ami a másfajtákra vonatkozna. Akik — mondjuk — megteszik a dolgukat. Van egy régi mondás: azt a lovat kell ütni, amelyik húz. Lehet, hogy ez a mondás kihal a lovakkal együtt, de lehet, hogy megmarad az emberek között. A feleségem szerint ez egy nevelési elv. Nem vitatom. De olyan régi mondást még nem hallottam, amelyik arról szólna, mit kell csinálni a lógós lóval. Ezért ezt mindenki a saját feje után próbálja kikísérletezni. A lelkére beszélnek, az értelmére hatnak, cukorral csalogatják. Ha nincs más megoldás, leveszik róla a hámot és útjára bocsátják. A kocsi azonban marad. A húzós lóval együtt. Ki kell várni a segítséget, amíg el nem hozzák vagy fel nem nő. Félreértés ne essék: nem panaszkodom, nem haragszom senkire, nincsenek hátsó gondolataim. Csak éppen mindig szerettem győzni, szeretek győzelem után lenni. Szeretném a labdarúgó pályafutásomat egyetlen hosszú mérkőzésnek tekinteni, amelyen — mondjuk — az első félidei játék elég volt a győzelemhez, tehát jó érzéssel tudok visszagondolni rá. De ha én már nem játszom, akkor is lesz DVTK, s nekem akkor is megdobban a szívem, ha hallok róla. Azt szeretném, ha az egyesületem is így volna velem. Velünk, a törzsgárdával. Mert nemcsak a játékos lehet hűséges az egyesületéhez , az egyesületnek is hűségesnek kell lennie a játékoshoz. Ez a véleményem, örülnék, ha ez nálunk is így lenne. Egyértelműen, nyíltan kimondva. Nem szégyen az, ha megbecsülik az arra méltót. Megvan annak a hatása a többiekre is: a derekakra jó, a szemetekre figyelmeztető. Ezt akartam elmondani.” Fülöp János